Az a bizonyos Kossuth téri sortűz

Versek szódával a Pinceszínházban: Ágh István többet várna az 1956-os megemlékezésektől – Feltárni a valóságot negyven év után

Forgách Kinga – 2016.10.20. 00:27 –

Folytatódik a Versek szódával sorozat. A Magyar Írószövetség és a Kultúrvonal produkciós iroda közös rendezvényének ez év őszén a ferencvárosi Pinceszínház ad otthont. A beszélgetéssorozat második vendége kedd este Ágh István költő volt, aki a hatvan évvel ezelőtti eseményekről, többek között saját sebesüléséről is mesélt.

Színházról színházra vándorol a 2011 óta megrendezett irodalmi talkshow-sorozat, a Versek szódával. Célja, hogy a kortárs líra kiválóságait eddig kevésbé ismert oldalukról mutassa be. A ferencvárosi Pinceszínház most, az év második felében olyan alkotókat lát vendégül, akik szereplői voltak az 1956-os forradalom eseményeinek, az idei fellépők Ferdinandy György, Sárközy Mátyás és Buda Ferenc. Kedd este pedig Ágh István József Attila- és Kossuth-díjas költő idézte fel egyetemista éveinek meghatározó időszakát, vagyis ötvenhat őszét. A beszélgetés moderátora Lá­zár Balázs, a Pinceszínház irodalmi referense volt.

A költő először gyerekkoráról kezdett mesélni: ötévesen már fejből tudta József Attila Tiszta szívvel című versét. „Úgy hangzott egy kisgyerek szájából, mint egy káromkodás, anyám nem is szerette hallgatni” – vallotta meg. Iszkázon, a falu szélén lakott a család egy tanyán, mint mondta ez az időszak számára magányos volt. „Az iskolában sokan voltunk, és szépen tudtunk együtt játszani, de dolgozni is kellett, teheneket őrizni. Ott, a tehén mellett meditálva lettem költő” – emlékezett vissza.

Beszélt a második világháborúról és az azt követő időszakról is, mint mondta, az oroszok úgy kifosztották a családját, hogy jóformán egy bögréjük sem maradt, bár egy-két elrejtett tárgyukat nem találták meg. Csupán egyetlen tehenük vészelte át az időszakot, de az is csak azért, mert az orosz katonák a szomszédnak adták a tolmácsolásért cserébe, aki aztán visszaadta nekik. A fiatal Ágh István bérmálkozott és járt őrsvezetőképzőbe is, de mivel gyerekként számára ez volt a természetes, sokáig nem ütközött meg az ellentmondá­sokon. „Így keveredett össze minden. Aztán tudomásul kellett vennem, hogy hol állok” – magyarázta, hozzátéve, hogy később jogtalanul kuláknak nyilvánították családját, ám szerencséjükre ez az állapot két év után megszűnt, mivel nem volt meg az ahhoz szükséges nagyságú földjük. Így ő is elmehetett a tapolcai gimnáziumba.

Elmesélte azt is, hogy 1956. október 25-én a Kossuth téren megsebesült – éppen abban az évben vették fel a budapesti egyetem magyar-könyvtár szakára, így az Eötvös Kollégiumba került. Akkoriban találkozott először a számára fontos írókkal, többek között Ottlikkal, Illyéssel, Jékelyvel és Juhász Ferenccel is kezet foghatott. Szólt arról is, hogy október 23-án volt egy nagygyűlés a kollégiumban. A belügyminiszter sokáig játszott velük, míg engedélyezte a tüntetést, végül elindultak a Petőfi térre. „Este tizenegykor már lőttek a rádiónál, egy Múzeum körúti fa mögé bújtunk egy könyvtárszakos lánnyal” – emlékezett vissza. Ezután valahogy hazajutottak, de napokig ki sem mentek a kollégiumból, hiszen a menzára is csak golyózáporban lehetett eljutni. „Huszonötödikén reggel olyan volt mintha minden normálisabb lenne” – idézte fel, hozzátéve, hogy akkor már járt a 7-es busz is, így kimerészkedtek az épületből. „Akkor láttam életemben először halottat” – mondta.

A Kossuth téri események kapcsán arról számolt be, hogy a lövöldözésben hirtelen magára maradt, majd azt látta, hogy a 2-es villamos megállója tele van halottakkal. „Az ember, ha félrenézett, mindig történt valami”- mesélte. Őt a lábán találta el egy lövés, mint mondta, az volt a szerencséje, hogy véletlenül a barátja mellé került, aki a karján sérült meg, így ketten el tudtak jutni valahogy az Állami Ellenőrzés Minisztériumának pincéjébe, ahol akkor már elsősegélyközpont működött. Onnan szállították a Tétényi úti kórház szülészeti osztályára, majd a Gellért Szálló egyik inhalációs kamrájába. „Ott töltöttük el azt a szörnyű három-négy hetet” – emlékezett.

Ágh István szerint mindenkinek megvan a maga emléke 1956-ról, ő abban biztos, hogy a minisztériumból lőttek rájuk akkor. „A többi már a történészek dolga, nekünk az az érdekes, hogy a bűnös megneveztessen” – fogalmazta meg. A költő úgy vélte, a valóság felfedésének a negyven évnyi elhallgatás ártott a legtöbbet, a félelem, majd a megszokás takarta el az eseményeket. „Többet várok az emlékezésektől, csak azt nem tudom hogyan” – mondta, hozzátéve, hogy ő próbál mostanában ezzel foglalkozni mint szabad ember. Az est zárásaként egy tegnapelőtt született ’56-os témájú versét olvasta fel.