Vélemény és vita
Szavazás után (1.)
Álláspont. Mindenekelőtt szögezzük le: mindenki pontosan azt mondta a népszavazás után, amit vártunk tőle.
Nézzük a dolgot magát!
Mindenekelőtt szögezzük le: mindenki pontosan azt mondta a népszavazás után, amit vártunk tőle. Mondhatjuk, minden egyes megszólaló beszédét és mondanivalóját hajszálpontosan meg tudtuk volna írni előre.
MSZP: Orbán elbukott, ezek után bármit tesz, illegitimmé válik a hatalma;
DK: A demokratikus ellenzék hatalmas győzelmet aratott; Orbán megbukott;
A reszli, PM-től Együtt-tig: Ugyanez, kissé ragozva (mégiscsak ki kell találni valamit, látszódjék az önállóság);
Liberálisok: semmi;
Jobbik: Orbánnak le kell mondania.
Jegyezzük meg a jegyzőkönyv kedvéért: a legocsmányabb csíkot megint a Jobbik húzta, mint kágyilló az érett epren. Ugyanis miközben Vona kijelentette, hogy menni kell szavazni, és nemet kell mondani, „odalent” a terepen suttogóban és a biztos saját bázisnak kacsintva megmondták, hogy nem kell ám elmenni. Mert most ki lehet szúrni Orbánnal, most ez a pártérdek. Aztán Vona kiállt Orbán lemondásának szükségességével, meg hogy egymillió jobbikos ment el szavazni. Klasszikust idéznék erre: „Egy lószart, mama!” S ideje megemlékezni Csurkáról, a váteszről, aki megmondta ezt is előre, miután ezek a fiúk őt is hátba szúrták: a Jobbikkal megszületett az új „prolipárt”. A komcsik nemzeti radikálissá maszkírozott verziója.
De ez valójában teljesen lényegtelen, és ezt is tudtuk előre.
A lényeg pedig ez: a rendszerváltás óta lezajlott népszavazások (vegyük az 1997 óta megrendezett négyet!) mindegyike ehhez hasonló vagy lényegesen rosszabb részvételi arányt produkált. Nézzük a részleteket!
Magyarország NATO-tagságáról 1997 novemberében szavaztunk. Ügydöntő népszavazást írt ki a parlament, amely a népszavazás előtt leszállította az érvényességi küszöböt, méghozzá huszonöt százalékra. Vagyis attól fogva a választópolgárok mindössze huszonöt százalékának kellett megjelennie a választáson és érvényes szavazatot leadnia, hogy a népszavazás érvényes legyen (elképesztően alacsony arány!).
Ha akkor nem születik meg ez a változtatás, Magyarország nem szavazza meg a NATO-tagságot, ugyanis nem ment el szavazni a választópolgárok fele! A szavazás negyvenkilenc százalék volt, és igennel szavazott 3 344 131 fő (nyolcvanöt százalék).
Az ország uniós tagságáról 2003 áprilisában szavaztunk. A népszavazás szintén ügydöntő volt, és minden politikai erő a belépés támogatására szólította fel a polgárokat, és részvételre buzdított.
Ennek ellenére a választópolgárok mindössze negyvenöt százaléka ment el szavazni! Az igenek döntő többségben voltak, 3 056 027 fő (nyolcvannégy százalék).
Következett a nagy szégyen, a 2004. decemberi népszavazás. A Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett népszavazás kampányában a Gyurcsány vezette MSZP (és az SZDSZ) teljes erőből a határon túli magyarok kedvezményes honosítása és magyar állampolgársága ellen kampányolt. Előkerült a már 2002-ben Kovács László által megzenésített huszonhárommillió románozás, és hogy a határon túli magyarok elveszik a nyugdíjunkat, és fejenként évi plusz százezer forintjába fognak kerülni a magyar állampolgároknak. (Ne felejtsük el: akik akkor a magyarok megtagadásáért kampányoltak és mozgósítottak, személy szerint ugyanazok, mint akik most a migránsok mellett emelik fel szavukat!)
A magyar nemzet fennállásának legaljasabb, legocsmányabb, igazi haza- és nemzetáruló kampányának köszönhetően a részvétel mindössze harminchét százalékos volt. S bár győztek az igenek, az alacsony részvétel miatt az igenek száma nem érte el a huszonöt százalékot, így a népszavazás eredménytelen lett. Igennel szavazott 1 922 680 fő, ami huszonhárom százalékot jelentett.
Következett a 2008. márciusi népszavazás, amelyet a Fidesz kezdeményezett. Az állampolgároknak három kérdésre kellett válaszolniuk, nevezetesen, hogy elutasítják-e a tandíjat, a vizitdíjat és a kórházi napidíjat.
Ez volt az egyetlen népszavazás, ami effektíve a pénzről szólt, ami zsebre ment, s így egyszersmind ez volt az egyetlen népszavazás, ahol a részvétel meghaladta az ötven százalékot. Kicsivel ugyan, negyven századdal, de mégis… És az 50,40 százalékos részvétel mellett a tandíjat 3 385 981 fő utasította el, ez a választópolgárok negyvenkét százalékát jelentette. A vizitdíjat 3 321 313 fő, a szavazók negyvenegy százaléka, míg a kórházi napidíjat 3 309 616 fő, szintén negyvenegy százalék utasította el.
Ismétlem: ez volt a legmagasabb részvételi arány, az egyetlen a vizsgált népszavazások közül, ahol a részvételi arány kicsivel ötven százalék fölé kúszott!
Nos, ennek fényében vizsgáljuk meg a mostani népszavazás számait!
(Folytatjuk)