Vélemény és vita
Széllel bélelt zöld borítékok
Lakott területek tizenkét kilométeres sugarában tilos szélerőművet létesíteni, és szabvány korlátozza a lapáthosszt…
Vihart kavart a szél, tréfálkozhatnánk azt olvasva a sajtóhírekben, hogy Magyarországot a szélerőművek engedélyezési szabványainak módosítása miatt bírálja az INSE – a Fenntartható Energia Nemzetközi Hálózata – nevű szervezet. Diszkriminatívnak minősíti a jogszabály-módosítást, amely szerint a hazai szélerőművek további telepítése az eddigieknél csak sokkal szigorúbb feltételek mellett történhet.
A Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter rendeletével meghatározott új szabályok szerint a lakott területek tizenkét kilométeres sugarában tilos szélerőművet létesíteni, szabvány korlátozza a lapáthossz és kerületi sebesség mértékét, az eddigi kétszeresére nő a körülöttük levő biztonsági övezet. A kormány megbízta a Magyar Kereskedelmi és Engedélyezési Hivatalt a létesíthető szélerőművek számának meghatározásával.
Bizonyára nem lesz olyan bolond, aki ilyen szigorú feltételek mellett pénzt fektet további szélkerekek építésébe, de az is igaz, hogy épp ideje volt megállítani a nyugat-dunántúli síkföld képét teljesen átformáló erőművek térnyerését. Gyakran utazván Győr felé, tízből legfeljebb három alkalommal látom forogni a szárnyakat, márpedig ha állnak, akkor nem pörög a generátor, amely áramot termelne és az akkumulátort töltené, világítaná az utcákat, melegítené a fürdővizet. Ha továbbhaladunk a Mosoni-síkon, majd Ausztriában, a Bécsi-medence keleti lapályán is csak erős szélben forognak a széllapátok, morognak a turbinák. Egyáltalán nem mindegy, hogy az Atlanti-óceán örökké fújó szele táplálja az írországi, francia és portugál partokon, a holland mélyföldeken ezt a tiszta energiaforrást, vagy az Alpoktól keletre fekvő lankán várakoznak a kerekek a kellő fuvallatra. És főként nem mindegy, hogy ez mibe kerül. A magyar szélenergia-piac diszkréten kezeli a turbinák darabszámát, árát és a megtérülési időtartamát. Osztrák adatok szerint 2013-ban száztizenhárom, 2014-ben százharminc szélkereket állítottak fel Ausztria keleti tartományában, amelyekkel összesen nyolcszázhetvenkét ilyen erőforrás működött az országban, Burgenlandban és Alsó-Ausztriában. Azóta már megfontolás tárgya lett, sőt véget is érhet a további telepítés, ugyanis a szélerőművekből kinyert energia nem éri el az országos mennyiség hat százalékát, miközben az általuk termelt szélenergia ára kétszerese a piaci átlagárnak.
Ez aztán a „jó buli”, mondhatnánk gúnyosan, csakhogy tényleg nagy buli. Főleg a befektetőknek és a gyártóknak. Magyarországon – az Európai Unió (adófizetői) által is támogatott – szélturbina-építés eddigi energiahozama csak erős nagyítón keresztül látható, amíg a számított megtérülés elérheti az ötven-hetven évet is. Nem beszélve az elcsúfított Duna menti tájunkról; és nem feledkezve meg arról sem, hogy nálunk a pénzemberek és a földbirtokosok a rendszerváltoztatáskor privatizált, akkor „gombokért” megszerzett állami földeket és egykori TSZ-területeket adtak el aranyáron a szélenergiában hívőknek.
Igaza van tehát a magyar államnak, amikor legalábbis megnehezíti a további telepítést és az oktalan eladósodást: végül is ne az adófizetők fizessék meg a már így is nagy veszteséget. Nem szólva arról, hogy van nekünk elegendő – és várhatóan lesz még sokkal több – tiszta energiánk Pakstól, az atomerőmű tovább fejlesztésétől, Magyarország akár európai energia-nagyhatalommá is válhat. Különös, hogy menyire fáj ez az utóbbi „alternatíva” a hazai környezetvédőknek. Illetve nem is olyan különös. A megjelent rendeletmódosítást ágyból kiugorva bírálta az Energiaklub. „A már eddig is fokozhatatlannak tűnő szigor teljes tiltássá változik” – írták közleményükben, ami teljesen érthetetlen reagálás, hacsak nem hallottak még harangozni a szintén „fokozhatatlan” osztrák és magyar energiadeficitről. Az adekvát válasz erre az, hogy a Magyarország áramellátásának negyven százalékát termelő Paks tizenhét év múlva hetven százalékot ad a hazai össztermelésbe. Egy most megszülető kisbaba még csak harmadikos gimnazista lesz akkor.
Érdekes, hogy a mi „zöld” politikusaink milyen, mindenkor következetes ellenállást mutatnak a tényekkel szemben. Legyen bármi, csak beszélni lehessen róla. A különös összetételű LMP vezetői közül a hamar „disszidált” Jávor Benedek a napenergiát javasolta alternatívának Paks 2 megépítése helyett, ami földrajzi ismerethiányt mutat. Az évenkénti napos órák száma egyharmad résszel kevesebb a Kárpát-medencében, mint a nem sokkal délebbre levő mediterrán szigeteken. Hogy lehetne nálunk nagyvárosokat világítani, gyárakat működtetni napenergiával? Lehetne más a zöld politika Magyarországon, ha nem beszélnének zöldségeket felnőtt korú – az Országgyűlésbe is bekerült – emberek, és nem lehetne észrevenni, hogy a széllelbélelt utcai aktivisták zsebében „zöldhasú” bankók zizegnek borítékban.
A Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter rendeletével meghatározott új szabályok szerint a lakott területek tizenkét kilométeres sugarában tilos szélerőművet létesíteni, szabvány korlátozza a lapáthossz és kerületi sebesség mértékét, az eddigi kétszeresére nő a körülöttük levő biztonsági övezet. A kormány megbízta a Magyar Kereskedelmi és Engedélyezési Hivatalt a létesíthető szélerőművek számának meghatározásával.
Bizonyára nem lesz olyan bolond, aki ilyen szigorú feltételek mellett pénzt fektet további szélkerekek építésébe, de az is igaz, hogy épp ideje volt megállítani a nyugat-dunántúli síkföld képét teljesen átformáló erőművek térnyerését. Gyakran utazván Győr felé, tízből legfeljebb három alkalommal látom forogni a szárnyakat, márpedig ha állnak, akkor nem pörög a generátor, amely áramot termelne és az akkumulátort töltené, világítaná az utcákat, melegítené a fürdővizet. Ha továbbhaladunk a Mosoni-síkon, majd Ausztriában, a Bécsi-medence keleti lapályán is csak erős szélben forognak a széllapátok, morognak a turbinák. Egyáltalán nem mindegy, hogy az Atlanti-óceán örökké fújó szele táplálja az írországi, francia és portugál partokon, a holland mélyföldeken ezt a tiszta energiaforrást, vagy az Alpoktól keletre fekvő lankán várakoznak a kerekek a kellő fuvallatra. És főként nem mindegy, hogy ez mibe kerül. A magyar szélenergia-piac diszkréten kezeli a turbinák darabszámát, árát és a megtérülési időtartamát. Osztrák adatok szerint 2013-ban száztizenhárom, 2014-ben százharminc szélkereket állítottak fel Ausztria keleti tartományában, amelyekkel összesen nyolcszázhetvenkét ilyen erőforrás működött az országban, Burgenlandban és Alsó-Ausztriában. Azóta már megfontolás tárgya lett, sőt véget is érhet a további telepítés, ugyanis a szélerőművekből kinyert energia nem éri el az országos mennyiség hat százalékát, miközben az általuk termelt szélenergia ára kétszerese a piaci átlagárnak.
Ez aztán a „jó buli”, mondhatnánk gúnyosan, csakhogy tényleg nagy buli. Főleg a befektetőknek és a gyártóknak. Magyarországon – az Európai Unió (adófizetői) által is támogatott – szélturbina-építés eddigi energiahozama csak erős nagyítón keresztül látható, amíg a számított megtérülés elérheti az ötven-hetven évet is. Nem beszélve az elcsúfított Duna menti tájunkról; és nem feledkezve meg arról sem, hogy nálunk a pénzemberek és a földbirtokosok a rendszerváltoztatáskor privatizált, akkor „gombokért” megszerzett állami földeket és egykori TSZ-területeket adtak el aranyáron a szélenergiában hívőknek.
Igaza van tehát a magyar államnak, amikor legalábbis megnehezíti a további telepítést és az oktalan eladósodást: végül is ne az adófizetők fizessék meg a már így is nagy veszteséget. Nem szólva arról, hogy van nekünk elegendő – és várhatóan lesz még sokkal több – tiszta energiánk Pakstól, az atomerőmű tovább fejlesztésétől, Magyarország akár európai energia-nagyhatalommá is válhat. Különös, hogy menyire fáj ez az utóbbi „alternatíva” a hazai környezetvédőknek. Illetve nem is olyan különös. A megjelent rendeletmódosítást ágyból kiugorva bírálta az Energiaklub. „A már eddig is fokozhatatlannak tűnő szigor teljes tiltássá változik” – írták közleményükben, ami teljesen érthetetlen reagálás, hacsak nem hallottak még harangozni a szintén „fokozhatatlan” osztrák és magyar energiadeficitről. Az adekvát válasz erre az, hogy a Magyarország áramellátásának negyven százalékát termelő Paks tizenhét év múlva hetven százalékot ad a hazai össztermelésbe. Egy most megszülető kisbaba még csak harmadikos gimnazista lesz akkor.
Érdekes, hogy a mi „zöld” politikusaink milyen, mindenkor következetes ellenállást mutatnak a tényekkel szemben. Legyen bármi, csak beszélni lehessen róla. A különös összetételű LMP vezetői közül a hamar „disszidált” Jávor Benedek a napenergiát javasolta alternatívának Paks 2 megépítése helyett, ami földrajzi ismerethiányt mutat. Az évenkénti napos órák száma egyharmad résszel kevesebb a Kárpát-medencében, mint a nem sokkal délebbre levő mediterrán szigeteken. Hogy lehetne nálunk nagyvárosokat világítani, gyárakat működtetni napenergiával? Lehetne más a zöld politika Magyarországon, ha nem beszélnének zöldségeket felnőtt korú – az Országgyűlésbe is bekerült – emberek, és nem lehetne észrevenni, hogy a széllelbélelt utcai aktivisták zsebében „zöldhasú” bankók zizegnek borítékban.