Vélemény és vita
Kvótademokraták
Azt írja a „hogyishívják” nevű, országos szociálliberális napilap a Reuters hírügynökség információja alapján, hogy az Egyesült Államok kész az eddiginél több menekültet befogadni.
A The Wall Street Journal értesülése szerint „John Kerry külügyminiszter olyan javaslatot terjesztett a kongresszus elé, amely szerint az október elsején kezdődő pénzügyi évben az idei 85 ezer helyett 110 ezer menekültnek biztosítanának letelepedési lehetőséget”.
A sokat megjárt, látott–hallott–tapasztalt közép-európai (magyar) olvasó ilyenkor leteszi az újságot, hogy kiszámolja a szabaddá lett ujjain: vajon hány teremtett lelket jelentene a jövőben a mintegy százezer, az Államokba bevándorolni készülő jövevény részaránya a világ legerősebb, leggazdagabb demokráciájában?
Az osztás-szorzás eredménye nevetséges: az Amerikai Egyesült Államok ez idő szerinti, 320 millió lélekszámát elosztva, mondjuk 100 ezer főnyi bevándorló számával, évente – (mínusz!) 320 migráns „telepedhetne” be a világ leggazdagabb országába. Feltéve, hogy az amerikai törvényhozás megszavazza Obama elnök külügyérének beterjesztését. Ami ugyebár nonszensz – nem a megszavazás, hanem a negatív betelepülés, más szóval a számtani kitelepülés! Ámbár lehet, hogy éppen ez kvótaszámítás oldaná meg a migrációt.
Ez a – nem tagadom, körmönfont – betelepítési példa jól megmutatja a 20–21. századi politikai kreténizmus arcát a szentként tisztelt liberalizmus tükrében. Érdekes lenne egy amerikai újságolvasó helyében lennünk, amikor azt a hírt olvassa a lapjában, hogy az Európa Unió betelepítési programterve szerint például a magyar tagállamra kiosztott büntető migránsfejkvóta – amennyiben Budapest elutasítja Brüsszel migránsexportját – az EU valutájában számolva egy magyar munkás (vagy tanár) egész életében megkeresett jövedelmével lenne egyenlő. Más kérdés, hogy az átlag amerikait egyáltalán nem érdekli, mi történik Brüsszelben.
Könnyen beszélnek, osztozkodnak tehát az adófizetőktől befolyó pénzeken azok a Nyugat-Európai politikusok, akiknek semmi sem drága. Nem kell tartaniuk semmilyen elszámoltatástól, büntetetéstől a könnyű kézzel osztogatott és elherdált közpénzekkel. Ha arra gondolunk, hogy még a legszigorúbb 20. századi kommunista rendszerek vezető politikusai is igyekeztek távol tartani maguktól a pénzszórást és a korrupciót – attól félvén, hogy a rezsim bárminő változásakor számon kérhetik rajtuk –, a 21. század eleji brüsszeli főembereknek már szeme sem rebben, amikor szóba kerül egyesek közismert ténykedése.
Nézzük az Európai Bizottság főtitkárának, Jean-Claude Junckernek az esetét. Helmut Kohl kancellár és más tisztességes német és európai államfők pályafutásával szemben, Juncker Luxemburgban elképesztő karriert csinált magának. Húsz éven át, 1989-től 2009-ig volt az ország pénzügyminisztere, eközben 1995 és 2013 között betöltötte a nagyhercegség kormányfői tisztét is. Mini állam, nagy lehetőségek. Érdekes, hogy mégsem akadt rajta kívül más pályázó az állásra. Vagy nem is kellett jelentkező, olyan jól teljesített a szakmájában Juncker? Tény azonban, hogy Luxemburg ebben az időszakban a nemzetközi pénzmosás európai „főhivatalává”nőtte ki magát, Ciprushoz és a Kajmán-szigetekhez hasonlóan. Ezek után már az sem számít „csodának”, hogy őt helyezték az EU fő tisztviselőjének polcára brüsszeli üzlettársai. Ők tudják, miért.
Juncker az unió főtitkáraként – ahogy mondják – jól teljesít az utóbbi időben. Azt is reális mértékűnek találhatta (netán borközi állapotban?), hogy az európai migránsok Magyarországon be nem befogadott kvótaegysége fejében 250 ezer euró (78 millió forint) pénzbüntetéssel sújtsák azokat a makacs magyarokat, akik nem óhajtanak együtt lakni, élni az oda-vissza járkáló jövevényekkel. A sarcot majd legfeljebb lerója helyettük a magyar állam.
Mondani sem kell, micsoda rokonszenvet keltett a kelet-közép-európai népek, polgárok körében az efféle, nagystílű Don Corleone-i ajánlat. Azonban a napokban felgyorsultak az események: Pozsonyban informális uniós csúcstalálkozóra gyűltek össze a tagállamok állam- és kormányfői, valamint a brüsszeli székfoglalók: a fő téma természetesen a bevándorlás előidézte mélyülő krízis. Orbán Viktor miniszterelnök – aki a visegrádi négyekkel előzetesen egyeztetett megoldási ajánlattal érkezett a csúcsra – még a tárgyalás előtt megbeszélést tartott az Európai Parlament elnökével, a szociáldemokrata Martin Schulzcal. Illendően megkérte a tiszteletre méltó (érettségizett) uniós politikust, hogy Brüsszel a jövőben ne trükközzön a kötelező letelepítési kvótákkal, ne alkalmazzon szankciókat az ezt visszautasító országokkal szemben, ellenben tegyen meg mindent Európa és lakói megvédése érdekében a parttalanná növekvő migrációval szemben.
Történelmi fordulat történt az egykori Szovjetunió által évtizeden át alávetett kelet-közép-európai országokban. Polgárai az 1990. évi felszabadulást követő negyed században újra öntudatra ébredtek. Megismerték az elpuhult, liberális maszlagon élő nyugati társadalmak politikusait, gőgös és pökhendi megmondó embereit: az új „brüsszelita nacsalnyikokat”. Habár húsz-huszonöt év kellett ehhez a kommunizmusból való átalakuláshoz, ma már mi jobban tudjuk, mit jelent a népfelség törvénye.
A sokat megjárt, látott–hallott–tapasztalt közép-európai (magyar) olvasó ilyenkor leteszi az újságot, hogy kiszámolja a szabaddá lett ujjain: vajon hány teremtett lelket jelentene a jövőben a mintegy százezer, az Államokba bevándorolni készülő jövevény részaránya a világ legerősebb, leggazdagabb demokráciájában?
Az osztás-szorzás eredménye nevetséges: az Amerikai Egyesült Államok ez idő szerinti, 320 millió lélekszámát elosztva, mondjuk 100 ezer főnyi bevándorló számával, évente – (mínusz!) 320 migráns „telepedhetne” be a világ leggazdagabb országába. Feltéve, hogy az amerikai törvényhozás megszavazza Obama elnök külügyérének beterjesztését. Ami ugyebár nonszensz – nem a megszavazás, hanem a negatív betelepülés, más szóval a számtani kitelepülés! Ámbár lehet, hogy éppen ez kvótaszámítás oldaná meg a migrációt.
Ez a – nem tagadom, körmönfont – betelepítési példa jól megmutatja a 20–21. századi politikai kreténizmus arcát a szentként tisztelt liberalizmus tükrében. Érdekes lenne egy amerikai újságolvasó helyében lennünk, amikor azt a hírt olvassa a lapjában, hogy az Európa Unió betelepítési programterve szerint például a magyar tagállamra kiosztott büntető migránsfejkvóta – amennyiben Budapest elutasítja Brüsszel migránsexportját – az EU valutájában számolva egy magyar munkás (vagy tanár) egész életében megkeresett jövedelmével lenne egyenlő. Más kérdés, hogy az átlag amerikait egyáltalán nem érdekli, mi történik Brüsszelben.
Könnyen beszélnek, osztozkodnak tehát az adófizetőktől befolyó pénzeken azok a Nyugat-Európai politikusok, akiknek semmi sem drága. Nem kell tartaniuk semmilyen elszámoltatástól, büntetetéstől a könnyű kézzel osztogatott és elherdált közpénzekkel. Ha arra gondolunk, hogy még a legszigorúbb 20. századi kommunista rendszerek vezető politikusai is igyekeztek távol tartani maguktól a pénzszórást és a korrupciót – attól félvén, hogy a rezsim bárminő változásakor számon kérhetik rajtuk –, a 21. század eleji brüsszeli főembereknek már szeme sem rebben, amikor szóba kerül egyesek közismert ténykedése.
Nézzük az Európai Bizottság főtitkárának, Jean-Claude Junckernek az esetét. Helmut Kohl kancellár és más tisztességes német és európai államfők pályafutásával szemben, Juncker Luxemburgban elképesztő karriert csinált magának. Húsz éven át, 1989-től 2009-ig volt az ország pénzügyminisztere, eközben 1995 és 2013 között betöltötte a nagyhercegség kormányfői tisztét is. Mini állam, nagy lehetőségek. Érdekes, hogy mégsem akadt rajta kívül más pályázó az állásra. Vagy nem is kellett jelentkező, olyan jól teljesített a szakmájában Juncker? Tény azonban, hogy Luxemburg ebben az időszakban a nemzetközi pénzmosás európai „főhivatalává”nőtte ki magát, Ciprushoz és a Kajmán-szigetekhez hasonlóan. Ezek után már az sem számít „csodának”, hogy őt helyezték az EU fő tisztviselőjének polcára brüsszeli üzlettársai. Ők tudják, miért.
Juncker az unió főtitkáraként – ahogy mondják – jól teljesít az utóbbi időben. Azt is reális mértékűnek találhatta (netán borközi állapotban?), hogy az európai migránsok Magyarországon be nem befogadott kvótaegysége fejében 250 ezer euró (78 millió forint) pénzbüntetéssel sújtsák azokat a makacs magyarokat, akik nem óhajtanak együtt lakni, élni az oda-vissza járkáló jövevényekkel. A sarcot majd legfeljebb lerója helyettük a magyar állam.
Mondani sem kell, micsoda rokonszenvet keltett a kelet-közép-európai népek, polgárok körében az efféle, nagystílű Don Corleone-i ajánlat. Azonban a napokban felgyorsultak az események: Pozsonyban informális uniós csúcstalálkozóra gyűltek össze a tagállamok állam- és kormányfői, valamint a brüsszeli székfoglalók: a fő téma természetesen a bevándorlás előidézte mélyülő krízis. Orbán Viktor miniszterelnök – aki a visegrádi négyekkel előzetesen egyeztetett megoldási ajánlattal érkezett a csúcsra – még a tárgyalás előtt megbeszélést tartott az Európai Parlament elnökével, a szociáldemokrata Martin Schulzcal. Illendően megkérte a tiszteletre méltó (érettségizett) uniós politikust, hogy Brüsszel a jövőben ne trükközzön a kötelező letelepítési kvótákkal, ne alkalmazzon szankciókat az ezt visszautasító országokkal szemben, ellenben tegyen meg mindent Európa és lakói megvédése érdekében a parttalanná növekvő migrációval szemben.
Történelmi fordulat történt az egykori Szovjetunió által évtizeden át alávetett kelet-közép-európai országokban. Polgárai az 1990. évi felszabadulást követő negyed században újra öntudatra ébredtek. Megismerték az elpuhult, liberális maszlagon élő nyugati társadalmak politikusait, gőgös és pökhendi megmondó embereit: az új „brüsszelita nacsalnyikokat”. Habár húsz-huszonöt év kellett ehhez a kommunizmusból való átalakuláshoz, ma már mi jobban tudjuk, mit jelent a népfelség törvénye.