Arad a korabeli sajtó tükrében

Jelen volt Damjanichné és Klapka, de Munkácsy Mihály is fontosnak tartotta, hogy részt vegyen az 1890-es szoboravatáson

Szabó Palócz Attila – 2014.10.06. 13:51 –

Szinte az első pillanattól, vagyis gyakorlatilag az aradi vértanúk 1849. október 6-i kivégzésének napjától élt a nemzetben az igény arra, hogy méltó módon megemlékezzen forradalmának és szabadságharcának mártírjai-ról. Ha átlapozzuk a századforduló sajtóját, azt látjuk, hogy a kiegyezés után már egyre bátrabban tartottak méltóságteljes megemlékezéseket, sőt, az évfordulókon találtak már alkalmat az ünneplésre is. Így például Aradon, a vár alatt lévő zsigmondházi mezőn, vagyis a kivégzés helyszínén – a vesztőhelyen – már 1871-ben felállítottak egy terméskőből készült emlékoszlopot, majd 1890-ben emlékművet is avattak a városban.

08o-arad01nagyA Vasárnapi Újság kétoldalas fotója az emlékműavatásról, 1890-ből (Fotó: MH)
„A századforduló éveiben a nagy nemzeti események évfordulóihoz kapcsolódóan adtak ki képeslapokat a törökellenes harcokról (…) Az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról már az 50. évfordulón több képeslapsorozat emlékezik meg. Ezek jellemző módon annak szabadságharc jellegét hangsúlyozzák. Divald Károly 1899-ben 24 lapon ábrázolja a főbb eseményeket. Az 1848/49-i Kossuth Múzeum is egy 24 lapos sorozatot jelentetett meg ekkor. Az aradi vértanúk emlékére 1899-ben Aradon adták ki az első olyan képeslapot, amely az emlékművet és a kivégzett 13 tábornokot ábrázolja. Ezt még több hasonló lap követte” – írta a Herman Ottó Múzeum 1989-es évkönyvében, Történelem, politikai propaganda, helyi események a képes levelezőlapokon című dolgozatában Petercsák Tivadar, az egri Eszterházy Károly Főiskola új- és jelenkori történeti tanszékének tanára. „A XIX-XX. század fordulóján és századunk elején a képeslap még képes hírközlőként is szerepelt. Az élelmes kiadók szinte minden országos és helyi jelentőségű eseményt és személyt megörökítettek, és azokat a leggyorsabban megjelentették. A tömegkommunikációs eszközök fejlődésével és a képes folyóiratok elterjedésével a levelezőlapnak ez a szerepe megszűnt.”

Bega Mustafa és Kossuth

„Amateur fényképészek arra kéretnek, hogy ha vidékünkön valamely országos érdekű vagy szenzációs esemény történik, szíveskedjenek arról fényképet küldeni. Mi szívesen közöljük a bevált képeket és kívánatra ki írjuk a kép alá a készítő nevét is” – ez pedig már a Tolnai Világlapjának felhívása 1901-ből. A képes hetilap negyvennégy évfolyamot élt meg, és a csaknem négy és fél évtized alatt többször változott a mérete, külalakja, hol romlott, hol javult a nyomdai kivitelezése, a minősége – vagyis a nyomdatechnika. Az alapító Tolnai Simon elsősorban világtörténelmi, művelődéstörténeti, szépirodalmi és tudományos érdeklődésű ember volt, és ilyen szellemben szerkesztette a lapját, de a cég kiadásában megjelent lexikonokat, színházi újságokat és a divatlapokat is. Éppen ezért a Tolnai Világlapja rendszeresen közölt felvételeket – köztük „amateur fényképészek” munkáit is –, amelyek megemlékezésekről, emlékünnepségekről tudósítottak, illetve amelyek ilyen vagy olyan módon kötődtek a szabadságharc mártírjaihoz. De ugyancsak ezt példázza az is, hogy „sikerült képen” mutatták be Bega Mustafát, „az öreg magyarérzelmű törököt”, vagyis azt a férfit, „aki az 1849-ben menekülő Kossuthot csónakon török földre vitte. Nagy feltűnést keltett, amikor a nagy halott sírjánál, Kossuth emlékünnepén, egy török turbánnal fején, széles nadrágu, nyitott inges alak jelent meg. Hosszu, ősz szakálla csaknem övéig ért, melyben fegyvert és rózsafüzért tartott. Áhitattal hallgatta a beszédeket, aztán imát mondott és elment”.

Aradon 1890. október 6-án avatták fel a vértanúk emlékművét, vagyis a Szabadság-szobrot, Zala György szobrászművész alkotását. A városban csaknem két évtizeddel korábban, már 1871-ben felállított a vesztőhelyen egy terméskőből készült emlékoszlopot az Aradi Honvédegylet a vár alatti zsigmondházi mezőn, a kivégzés helyszínén, de tizenkilenc évnek kellett eltelnie, mire az emlékmű is elkészülhetett. Az eredetileg felkért szobrászmester időközben elhunyt, ezért másnak kellett átvennie, folytatnia a munkáját, ami ugyancsak hosszabb fennakadást okozott.

„Hű gondozás és megőrzés…”

A kor másik jelentős lapja, a Vasárnapi Újság – amelyik 1854 és 1921 között jelent meg –, szinte folytatásos tudósításokban számolt be az 1890-es szoboravatásról. Az október 12-i lapszámban részletekbe menően feldolgozták Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij orosz tábornagy életútját, mérlegelve a szabadságharc leverésében játszott szerepét, de a többoldalas összeállításban külön írtak az osztrák Julius Jacob von Haynauról is.

„Holtáig emlékezni fog rá az, a ki ott volt; örökre bánhatja, a ki látója nem lehetett. Hetek óta beszéltünk róla, készültünk hozzá: de azért senki se tudta igazán, hogy mi lesz, hogyan lesz? Mert az ilyen dolgokat előre kimérni, kiszámítani nem lehet; egyetlen egy tényező, a mely máskép ütött ki, vagy a melyet számításba nem vettek: megváltoztatja az egésznek hangulatát, benyomását. Csak ha az időjárás egyszerre komor, esős, őszire változik, hidegen fúvó szelével – mint a leleplezés előtt pár nappal ígérkezett –, rendkívül sokat veszít az ünnepély minden tekintetben” – olvashatjuk a Vasárnapi Újság említett lapszámában Cserna Károlynak a szoboravatást ábrázoló grafikája mellett.
08o-arad03A román diadalív alatt a Szabadság-szoborra látni (Fotó: Ozsváth Sándor)
A győzelmi kapunál

Egy héttel később, október 19-én a Vasárnapi Újság kétoldalas, nagyméretű fotográfiát – mai fogalmaink szerint akár úgy is mondhatnánk, hogy posztert – közölt az aradi szoboravatásról. Az aradi ünnep című tudósításában ekkor így írta le a lap, hogy mit láthatunk a képen (fent): „Az aradi vértanú-szobor leleplezési ünnepe még most, napok multán is, élénken foglalkoztatja a közvéleményt. A napi sajtó és a közönség egyhangúlag megegyezik abban, hogy Zala műve a legsikerültebb szoboralkotás az országban s méltó emléke a tizenhárom vértanúnak. A leleplezés ünnepéről mai lapunkban nagyobb képet adunk, mely Ravasz Imre aradi jónevű fényképész fölvétele után készült.

Ez a kép azt az emlékezetes jelenetet örökíti meg, a mikor Zala György, a szobor alkotója, művét átadja Salacz Gyula polgármesternek, hű gondozás és megőrzés végett. A művész díszmagyarban áll az emelvényen s mögötte szintén díszmagyarban látszik az ősz polgármester alakja. Zala a polgármester, illetőleg a szobor felé néz s úgy mondja el rövid, lelkes beszédét. A közönség gyönyörködve nézi, hol a szobrot, hol a daliás művészt, a ki túláradó lelkesedésében gyorsan, tűzzel beszél (…)

A szónoki emelvény körül ülnek a meghívott vendégek, többnyire magyar díszruhás alakok. Az első sorban ül Klapka tábornok, Damjanichné s a vértanuk rokonsága. Baloldalt ül Munkácsy Mihály a feleségével (képünkön is jól fölismerhetők, a mint napernyővel védik magukat a nap heve ellen).”

Érdekes módon Zala György alkotását a Trianon utáni román közigazgatás nem távolította el azonnal a helyéről, sőt, 1923-ban még körbe is deszkázták, hogy ezzel védjék meg a rongálásoktól. További két esztendeig állt a helyén… Majd csak 1925-ben távolították el a térről, és több mint hét évtizeden át az aradi vár árkában őrizték. Az alkotást 1999-ben kezdték restaurálni a szakemberek, és öt évvel később, 2004. április 25-én leplezték le ismét, immár a mai, aradi Megbékélés Parkban. Zala György alkotása itt a kilenc méter magas román győzelmi kapu, Ioan Bolborea bukaresti szobrász alkotása mellett kapott helyet.

Ha megfelelő szögből figyeljük a diadalívet, alatta a Szabadság-szoborra láthatunk, s úgy tűnhet, mintha az előbbi alakjai – köztük Avram Iancu, az Erdélyben szervezett császárhű román felkelés vezetője és harcostársai – épp Zala György kompozíciójának főalakjához vonulnának. Talán a megbocsátás reményében. Talán a méltóságteljes megemlékezés jegyében.