Mező GáborCsak a Kispest

Kevés szürreálisabb élmény van egy Honvéd-meccsnél Kispesten

Mező Gábor – 2014.10.06. 04:34 –

A Bozsik Stadionban, a barátommal és két-háromszáz idegennel üldögélek, álldogálok, sorstársakkal, akik valami megfejthetetlen okból ugyanezzel kínozzák magukat. Bérletem van arról, hogy megőrültem.

„Nem tudom, mi ez, pedig látom / Ez nem valóság, de nem is álom” – dúdolom magamban egyik kedvenc Európa Kiadó-számomat, amíg a közel harminc meccsen nulla gólig jutó afrikai légiósunk (Job) éppen visszamutogat a közönségnek. Erre még van ereje. Pedig nem is őt négerezte le az ordibáló polgártárs, hanem a gólzsákunkat, Youalát, egykori nevén Gyulát, ahogy az idény elején még hálás kispesti közönség elnevezte, és akitől – mivel a jó játékkal néhány meccs után felhagyott – egyszerűen elkoboztuk a becenevet.

A többség nem négerezik, de nem is becéz, csak ülünk csendben, morogva, és várjuk, mikor lövi a Pécs a másodikat, aztán szépen kihúzzuk az utolsó sípszóig, addig legurul néhány sör, és az este érkeztével a szikkadt zsemlébe csempészett rántott hús is jólesik. Újabb meccs, újabb vereség, átölel és közben fojtogat a nihil.

Szórakozásképp összeszámoljuk, hány idegenlégiós játszik a csapatban – általában nyolc –, és hány az állam, azaz a mi pénzükből felnevelt akadémista ül a kispadon, vagy játszik már más klubban, mert ebbe az olasz edző és sportigazgató által irányított PerfettoKispestbe nem fér be. Esetleg azon tűnődünk, hogy éppen hány afrikai van a keretben – most csak hat. Utóbbi nem rasszizmus, egyszerűen szívderítő ismerni a listát, mindig új, egzotikus országokat tanulhat meg az ember. Később arra döbbenünk, hogy már nem is nézzük ezt a meccsnek nevezett valamit, jókedvűen beszélgetünk egészen másról, nőkről, bulikról, családról, régi focistákról. Odanézünk, ha helyzet van, aztán vigyorgunk, amikor bedobás lesz a lövésből. Ennyi. „Na, hozok még egy sört.”

Lehet, hogy nem értékeljük eléggé a helyzetet. Akár örülhetnénk is annak, hogy közelről csodálhatjuk a kis Mancinit, akinél rosszabb futballistát keveset láttam, pedig végigkövettem a Délczeg–Testardi csatársor szenvedéstörténetét, vagy azt, hogy a szenegáli Abass milyen elszántan és reménytelenül küszködik a labdával. Ó, a kis Mancini. Ha nem írnák mindenhol, hogy a nagy Roberto (Sampdoria, Lazio) fia, azt hinném, csak magára vette ezt a nevet, hogy legalább az focistára emlékeztessen. Ő sem tud annyira lassan öltözni – negyedórás zoknihúzogatásos, piperkőc bemelegítésén azért jókat nevet a tábor maradéka –, annyira alibizni, annyira pocsék lenni, hogy honfitársa, a derék Pietro Vierchowod – igen, a világbajnok – be ne tegye. Talán pártutasításra, vagy Roberto barátja noszogatására (a Sampdoriából jól ismerik egymást), nem tudom.

Állítólag támadó-középpályás a lelkem, de lehetne bármi más is, a fenomenológia nagy híve, létezik is, meg nem is, nagy filozófus, el-elmereng a pályán, és senki sem ébreszti fel. Ő az az ember, aki ott sem volt, vagyis éppen hogy ott van – a kasszánál biztosan. Felveszi a fizetést, meg a meccspénzt, mert az jár, mert azért becseréli, Pietro szinte mindig beteszi, „valamiért” mindig berakja a csapatba.

Mi, nyomorult, tudatlan szurkolók, még azt sem tudjuk, hogyan került ide. Az adatbázisok szerint egyetlen korábbi csapatában sem szerzett gólt – ezt már nálunk is elérte, jár a taps, Andrea! –, s bár apja magával vitte az angol Manchester Cityhez, miután otthagyta a klubot, onnan lefelé vezetett az út. Olasz negyedosztály – nulla gól –, majd a spanyol Real Valladolid B csapata – oda hogy sikerült elsózni? –, és most itt van. Nem véletlenül küldték el mindenhonnan, és nem véletlenül van itt. S kap lehetőséget a saját nevelésű Prosser Dániel, Bobál Gergely helyett… Csak a Kispest, hát persze.

A szurkolók sem véletlenül tűntek el. Nemcsak az úgynevezett kemény mag, hanem még jó sokan – a korábbi évekhez képest –, akik csak rálegyintenek az egészre. Nem akarnak ahhoz asszisztálni, ami itt történik. Nem akarják közelről nézni, ahogy lassan eltűnik a Honvéd, a Kispest. Átalakul valami egészen mássá. Az a klub, ahol Puskás Ferenc, Bozsik József és Détári Lajos felnevelkedett. Az az egykori kis csapat, ahol sok évtizeddel ezelőtt Puskás édesapja volt az edző.

S mi csak állunk az esőben, ami akkor is zuhog, ha tiszta az ég. Isszuk a sört, és várjuk az újabb Mancinit, Testardit, Jobot. Azt jósolgatjuk, vajon mikor fogunk kiesni. S üzenjük: mi akkor is kitartunk. Mert ahogyan Bozsik, Puskás, Détári és Kovács Kálmán, úgy a Honvéd is a miénk, Magyarországé. Nem adjuk. Senkinek.