Belföld
Átalakul a pedagógus-továbbképzés
Liptai Kálmán: Mindenki jól jár, az állam tervezni tudja a költségeit, az egyetem pedig azt nyújtja, amit az iskolák kérnek tőle
– Július elsején egyetemmé alakult az Eszterházy Károly Főiskola. Mióta vártak erre?
– Mondhatni, több mint kétszázötven éve. A fiatal püspök, gróf Eszterházy Károly 1762-ben érkezett Egerbe. Képzeljük el, hogy akkor itt még csak szőlő volt, káposzta- és répaföldek… ő meg azt mondta: építsünk egyetemet. Pontosan kigondolt szakrális teret tervezett erre a helyre: fönt a dombon az Isten házát, lent pedig a tudomány házát, a Líceumot. És elsőként nem a templomot kezdte el építeni, ahogy azt egy főpaptól „elvárná” az ember, hanem a tudomány házát. Mária Terézia azonban nem járult hozzá, hogy megalakuljon a négykarú egyetem, majd II. Józsefnél is hiába próbálkozott Eszterházy. Az egyetemi álmok akkor tehát sajnos szertefoszlottak, de 1828-ban mégis elindult a magyar nyelvű tanítóképzés Egerben. Debrecenben 1946-ban tanárképző főiskolát alapítottak, amelyet később áthelyeztek Egerbe. Ez vette fel a Ho Si Minh nevet, és az általános iskolai tanárképzés jelentős intézménye lett. Természetesen a rendszerváltozás után a Ho Si Minh név is megváltozott, ekkor kapta az intézmény az alapító püspök nevét. Elődeim egytől egyig sokat tettek azért, hogy itt egyetem lehessen: fejlesztették az oktatást és a kutatást, doktori iskolákat hoztak létre – az álom beteljesítése mégis elmaradt. Palkovics László államtitkár eltökéltségének köszönhető a fordulat, amely többek közt azért is fontos számunkra, mivel az egyetemi léttel lényegesen jobb pozíciók érhetők el országhatárokon kívül és belül egyaránt.
– Mi változik a presztízs növekedésén kívül?
– Nem szeretnénk vendégek lenni az egyetemi világban. Nincs miért szégyenkeznünk, a felvételi eredmények például azt mutatják, hogy míg az országos emelkedés öt százalék körüli, nálunk tizenkét százalékkal nőtt a jelentkezők száma. A környékbeliek nyilván úgy vélik, hogy érdemes Egerben maradni, ha itt is jó színvonalú egyetemi diplomát lehet szerezni. Az oktatás eddig is minőségi volt intézményünkben, emellett fontos vonzerőnk lehet a barátságos kisvárosi légkör, a tanárok és a hallgatók közötti közvetlen kapcsolat. Amiben azonban biztosan lesz majd változás, hogy szeretnénk európai egyetem lenni, szeretnénk, ha ismernének és elismernének minket Európában. Tavaly kifejlesztettünk és bevezettünk egy oktatói, kutatói minőségértékelési rendszert, amelynek célja, hogy a tanárainkat segíteni tudjuk a jobb teljesítmény elérésében, ezzel is készültünk az egyetemi létre, a versenyképességünk növelésére. Fejlesztettük a doktori iskoláinkat, szélesítettük a portfóliónkat, tudásközpontokat létesítettünk. Úgy gondoljuk, hogy már nem egy főiskola vagyunk, ami áhítozik valamire, hanem egy olyan egyetem, amely karaktert épít magának.
– A szaktárca nyilatkozatai alapján nemhogy vendégek lennének az egyetemi világban, éppen ellenkezőleg: a pedagógusképzés, illetve –továbbképzés valamiféle fellegvára lehet Egerben.
– Az, hogy ez jó kisugárzású intézmény, nyilván az itt folyó tanárképzésnek is köszönhető. Teljes portfólióval rendelkezünk a pedagógusképzés területén. Manapság kiemelten fontos téma az átmenetek zökkenőmentes megoldása az oktatásban – azaz hogy hogyan lesz óvodásból kisiskolás, abból felsős, majd gimnazista. Nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot ott ismerik a legjobban, ott tudják leginkább értő módon támogatni, ahol minden oktatási szintre készítik a pedagógusokat. Neveléstudományi doktori iskolánknak köszönhetően ráadásul lépten-nyomon találkozunk a folyosóinkon meghatározó szakemberekkel, a magyarországi pedagógusképzés legelismertebb neveivel. Vannak ötleteink arra, hogyan lehet még jobbá tenni a köznevelést és felsőoktatást. Vállaltunk feladatokat a tankönyvfejlesztésben, a pedagógus életpálya kidolgozásában és korrekciójában, a tanulók digitális készségeinek fejlesztésében, de az egyik legnagyobb kihívás most a pedagógus-továbbképzési rendszer teljes újragondolása. Elmondhatom, hogy az ezzel kapcsolatos munka szépen halad, szeptember 30-án már az oktatási államtitkárságon lesz a tervezet.
– Hogyan alakul át a továbbképzési rendszer a terveik szerint?
– Az anyagot még nem fogadtuk el, az alapvetésekről tudunk beszélni, a pillérekről, amelyekre épül. A továbbképzés egyetemekhez lesz rendelve, hat továbbképző centrumot neveztünk meg. Ezek régiós centrumként működnek majd, azaz főként a régióban dolgozó pedagógusok számára kínálnak majd továbbképzéseket, kifejezetten olyanokat, amilyenekre a helyi adottságok függvényében a legnagyobb szükség van.
– Megszűnnek tehát a piaci alapon szerveződő továbbképzések?
– Reményeink szerint igen. A finanszírozás fontos kérdés. A közoktatásban dolgozó tanárok részére ingyenes lesz a továbbképzés, a finanszírozás a felsőoktatásban jelenik majd meg. Nagyon fontos azonban, hogy mindez nem a felsőoktatás forrásellátását szolgálja majd, tehát nem arról van szó, hogy pénzt akarunk szerezni a felsőoktatásnak. Jó ügyet akarunk szolgálni. Úgy gondoljuk, ha egy pedagógus bármikor „elveszíti a fonalat”, miután kikerül az egyetemről az iskolába, az a legjobb megoldás számára, ha visszatérhet az alma materbe vagy egy hasonló intézménybe. Ott felteszi a kérdéseit, és szakmai válaszokat fog kapni. Jó válaszokat. Fontos az is, hogy a továbbképzéseken való részvétel többé nem azon múlik, hogy az iskolaigazgató be tudja-e fizetni a tantestület tagjait egy-egy kurzusra. Minden iskola pontosan fel tudja mérni, mely területen van a leginkább szüksége fejlődésre, lehet ez például tehetséggondozás, felzárkóztatás, digitális tudás és így tovább. A kiválasztott pedagógusok megfelelő képzésre történő beíratásával is mindenki jól jár: az állam tervezni tudja a költségeit, az egyetem könnyen megszervezi a képzéseket, azt tudja nyújtani, amit kérnek tőle, az iskola számára pedig mindez nem jelent anyagi megterhelést. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az egész folyamathoz nagyon erős minőségbiztosítás is társul majd: folyamatos lesz a visszacsatolás arról, mennyire volt hasznos és jó az adott képzés, hogy szükség esetén változtatni lehessen rajta. Nem utolsósorban pedig célunk az is, hogy az új rendszer szorosan kapcsolódjon az életpályamodellhez. Nem jó ugyanis, ha a tanár azt gondolja, hogy egy idő után már nem kell fejlődnie. Fontos, hogy minden életpályaszakaszra jusson továbbképzés, méghozzá olyan, ami éppen aktuális, újat tud mutatni még a tapasztaltabb pedagógusoknak is.
– Nem kis költségigényű dolog lesz…
– Ha a szakmai tervezet elkészül, lemodellezük, hogy mennyibe kerülhet majd. A program változatos formákban működhet, lehetnek például online kurzusok is.
– Ami nem online képzés, az milyen hosszúságú lenne?
– Egy tanárnak évente körülbelül négy-öt napot kellene a saját maga fejlesztésére fordítania, tanulnia. Erre nem lehet azt mondani, hogy sok.
– Térjünk vissza az idei tanévhez. Fel vannak készülve a tananyagcsökkentésre a pedagógusok?
– Optimista vagyok. Bár látom, hogy lehetnek nehézségek, de meggyőződésem, hogy a pedagóguspálya egyik legnagyobb szépsége éppen a függetlenségben rejlik, abban, ha tudunk varázslatos egyedi órát tartani. Ha egy tanár kap egy lehetőséget, hogy okosan dönthet, akkor annak örül. Amit Csépe Valéria professzor asszony hangoztat, hogy „kevesebbet, alaposabban, türelmesebben, igényesen”, az nagyon fontos dolog. Persze azoknak, akik eddig is nehezen tértek el a szigorú menetrendjüktől, nyilván furcsa lesz váltani. De akiket én ismerek, azok szeretik, hogy van döntési lehetőségük.
– Mégis, úgy tűnik, hogy vannak, akik félnek a feladattól.
– Én ezt nem tapasztalom. Egy normális tanárember mosolygós gyerekeket akar látni, és a gyerek attól lesz mosolygós, ha az életkorának megfelelő jó dolgokat csináltatnak vele. Az elsősök például mozogni szeretnek, ha tehát a mozgást felhasználjuk arra, hogy megtanítsunk nekik valamit, az nem lehet rossz. Változatossá kell tenni az iskolát, izgalmassá, dinamikussá, hiszen az internettel kell versenyezni, ahol minden néhány kattintással elérhető. Valószínűleg sokkal több tanárnak tetszik majd, mint ahánynak nem. Meg kell próbálni elmozdulni, hiszen, ha a felméréseket nézzük, láthatjuk, hogy nincs okunk várni. Ezután persze még az eddiginél is fontosabb lesz mérni a gyerekek tudását, készségeit, hogy lássuk, tényleg előre léptünk-e. Ha megnézzük például a sokat dicsért hejőkeresztúri iskolát, ott a KIP módszer kiváló eredményei mérhetők. Ez egy vidéki, kis iskola, sok hátrányos helyzetű gyerekkel. Az ottani tantestületből sem lelkesedett mindenki kezdetben az új utakért, de az igazgatónő azt mondta, próbáljuk meg. Azt szokták mondani, hogy a sikeres embert a sikertelentől az különbözteti meg, hogy ő nem adja fel; ő sem adta fel. Bárki lehet ilyen, aki elhivatottan akarja felemelni az iskoláját.
– Mindez inkább az alsó tagozatra vonatkozik. A tananyag csökkentésére azonban a felső évfolyamokban is van már lehetőség, hiszen a rugalmas tanmenetek ott is megjelentek, az elhagyható témakörökkel. Ebben nem lát veszélyt?
– A felső tagozat valóban más. Az igazi választ a kérdésekre majd a Nemzeti alaptanterv átalakítása adja meg. Addig óvatosnak kell lenni, de azt hiszem, ezt jól látják a tanárok is, és megfontolják, mit hagyjanak ki esetleg a tananyagból.
– Az új alaptanterv elkészítéséhez viszont dönteni kell majd, és ez vélhetően nem lesz könnyű. Lehet erről egyáltalán konszenzus?
– Valóban nem egyszerű eldönteni, mit vegyünk ki, hiszen mindenki ragaszkodik valamely témakörhöz, anyagrészhez. Olyan konszenzus nyilván nem lesz, hogy megkérdezzük a pedagógustársadalmat, és mindenki fölemeli a kezét. Konszenzus alatt én azt értem, hogy a nagy többség úgy gondolja, ez így elfogadható. Ha pedig később lesznek mérések, és a mérések fejlődést mutatnak, akkor a normális tanár azt fogja gondolni, hogy jó az az út, amin haladunk.
– Az alaptanterv átalakításával szorosan összefügg az esetleges plusz egy évfolyam kérdése is. Ön nyolc- vagy kilencévfolyam-párti?
– Ez nem számháború, erre csak akkor lehet majd érdemben választ adni, amikor látjuk körvonalazódni az új alaptantervet. Ha nem lenne plusz tananyag, viszont kellemesebb, egyenletesebb lenne a terhelés eloszlása, akkor el tudom képzelni a kilenc osztályt is.
– A jó oktatási rendszer legfontosabb eleme a jó tanár. Milyen alkalmassági vizsgára van szükség a pedagóguspályához?
– A szakemberek azt mondják, egy alkalmassági vizsgán ki lehet szűrni azt, ha valakinek pszichés problémái vannak, de sehol a világon nincs olyan módszer, amivel ki lehet mutatni, kiből lesz majd nagy tanáregyéniség, és kiből gyengécske pedagógus. Tehát hiába lehet kiszűrni a pszichés betegeket, nem ezt kéri rajtunk számon a társadalom, hanem a rossz tanárokat. Mi azt mondjuk, egy tanárképző intézményen belül folyamatos szűrés kell. Kellenek azok a pontok, ahol a hallgatónak hagyunk „menekülési útvonalat”, vagyis segíteni tudjuk abban, hogy esetleg más irányba mozduljon. Ezt folyamatos pályaorientációnak szokás nevezni. Meg kell nézni például, hogyan viselkedik valaki, amikor először kerül be egy osztályba, illetve amikor először kell órát tartania… Sok olyan jel van, amiből a rutinos tanár levonja a következtetést, és más pályát ajánl a hallgatónak.