Vélemény és vita
A népszavazás tétje
A népszavazás arról szól, hogy a magyarok milyen országban, kikkel – és kikkel nem – kívánnak együttélni most és a jövőben.
Az uniós kvótaelképzelés mára „gyakorlatilag kimúlt”, és így a népszavazási kérdés is okafogyottnak tűnik, de a referendum alkalmat teremtett egy „virulens migránsellenes – és ennek kiterjesztéseként EU-ellenes – plakátkampányra” Magyarországon – írta a minap a globális pénzhatalom egyik legbefolyásosabb lapja, a The Financial Times. A londoni székhelyű nemzetközi napilap online felületén megjelent „elemzés” szerzői szemmel láthatóan ideges és frusztrált hangulatban nyúltak laptopjuk vagy notebookjuk billentyűzetéhez. Ráadásul egy névtelen, vezető beosztású szlovák illetékest „idéztek”, aki szerint Magyarország és Lengyelország „egyre inkább radikalizálódik”, és bár Visegrád nagyon hasznos fórum, de „mind nagyobb távolságot kell tartanunk Budapesttől és Varsótól, amelyek retorikája nem igazán hasznos”. Nos, azzal az újságíró-gyakornokok és a kezdő újságolvasók is tisztában vannak, hogy az ilyen, név nélkül idézett „illetékesre” való hivatkozásnak – ami történetesen „alátámasztja” a cikkírók átlátszó prekoncepcióját – mekkora a hitelessége és a hírértéke, és ha egy bulvár- vagy szennylapról van szó, nyilván figyelemre sem méltatják. Ha viszont az üzleti világ egyik tekintélyes, véleménydiktáló orgánuma folyamodik ilyen ócska, a patinás múltjához méltatlan fogáshoz, annak nyilván nyomós oka, illetve célja van.
Például az, hogy valami, akár egy kormányzat nem tetszik neki, és megpróbálja diszkreditálni, gyengíteni, hatástalanítani. Ez esetben a magyar és a lengyel kormányt, ezért próbál éket verni a visegrádi négyek közé egy fiktív szlovák álláspont „idézésével”. Szándékosan figyelmen kívül hagyva azt a közismert tényt, hogy a visegrádi együttműködés ez idő szerint a legszorosabb és leghatékonyabb szövetség Európában, és a négy ország kormánya – bár különböző pártcsaládokhoz tartozik – azonos vagy egymáshoz nagyon közeli állásponton van a legfontosabb európai kérdésekben, különösen a brüsszeli migránspolitika elutasításában. Nyilván az is elkerülte az FT szerzőinek figyelmét, hogy tavaly Szlovákia és Magyarország pert indított az Európai Bíróságon a kötelező menekültbetelepítési kvóták eltörlése ügyében, és azóta csatlakozott hozzá Lengyelország is, Csehország pedig felvetette a jogi fellépés lehetőségét.
Az FT írása hemzseg a tévedésektől. Először is nem igaz, hogy az uniós kvótaelképzelés mára „gyakorlatilag kimúlt”, és így a népszavazási kérdés is „okafogyottá” vált. A magyar kvótareferendum nem fogja elrettenteni az Európai Uniót migrációs politikájától, függetlenül attól, hogy a magyarok elítélik-e azt – hangsúlyozta Dimitrisz Avramopulosz, az Európai Bizottságnak a migrációs politikáért és uniós belügyekért, valamint az uniós polgárságért felelős tagja a Politico című brüsszeli hírportálon megjelent interjúban. Főnöke, Jean-Claude Juncker egy hónapja azt mondta, hogy veszélyt jelent a jogbiztonságra, ha az Európai Tanács és a bizottság határozatairól mostantól népszavazásokat rendeznek, és továbbra is ragaszkodik a betelepítési kvótarendszerhez. Angela Merkel német kancellár pedig legutóbbi lapinterjújában önkritikát gyakorolt ugyan a menekültpolitikáját illetően, de továbbra is a menekültkvóta bevezetését tartja az egyetlen megoldásnak, amellyel le lehet győzni az Európára nehezedő bevándorlási nyomás okozta hatalmas kihívást. Azzal kapcsolatban, hogy miként változhat meg Németország, kiemelte: a változás önmagában nem jelent rosszat, az élet velejárója, a kérdés inkább az, hogy olyan változás történik-e, amelyet sokan nem akarnak, mert kényszerűnek és ellenőrizhetetlennek élik meg. Ezért kell rögzíteni, hogy „mi fontos nekünk” – tette hozzá.
Az egy hónap múlva megtartandó népszavazás pontosan erről szól, kedves FT-kollégák! Arról, hogy Magyarországon olyan változás történik-e, amelyet sokan nem akarnak, mert kényszerűnek és ellenőrizhetetlennek élik meg. Ezért kell rögzíteni, hogy „mi fontos nekünk”. Ez nem virulens migránsellenesség, még kevésbé EU-ellenesség. A népszavazás arról szól, hogy a magyarok milyen országban, kikkel – és kikkel nem – kívánnak együttélni most és a jövőben. Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta idei évértékelő beszédében: Európában sokan sokfélét gondolunk. Vannak, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjében hisznek, és vannak, akik az Isten, haza, család hármasában, és a hit, remény, szeretet eljövendő országában, „de egyikünk sem akarhatja – tartozzunk bármely irányzathoz –, hogy a mi Európánk térdet hajtson egy más erkölcsöket és más szokásokat harciasan követelő, mesterségesen felénk irányított, vízözönszerű emberáradat előtt”.
Hogy a magyar állampolgárok mit akarnak – határon innen és túl –, az egy hónap múlva, október 2-án kiderül. Az azonban már ma is biztos, hogy a népszavazási kérdés egyáltalán nem okafogyott. Ezt az is jelzi, hogy a nemzetközi és a hazai baloldal minden eszközt és módszert bevet egyfelől azért, hogy minél kevesebben vegyenek részt a népszavazáson, s így érvénytelen legyen a referendum; másfelől azért, hogy a várható eredmény – amely a felmérések szerint a nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező uniós betelepítésére nemet mondó szavazatok elsöprő többsége lesz – következményeit előre bagatellizálja, relativizálja.
Az uniós bürokraták és a hazai bojkottbaloldal vezetői azt sugallják, bárhogy döntenek is a magyarok a kötelező menekültkvótáról, annak semmilyen jogi és politikai következménye nem lesz. Ez sem igaz, mert bármennyire fogyatékos lett az Európai Unióban a demokrácia és a joguralom, azt még Brüsszel mai bürokratái sem merik megtenni, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják egy tízmilliós tagállam lakosságának demokratikusan kinyilvánított többségi akaratát. Brüsszel mai bürokratái sem köphetik szembe alapító atyáikat, akiknek egyike, Robert Schuman írta, hogy „az európai közösség nem fog hasonlítani sem egy birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez; a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja”.
És a politikai döntésnek minden bizonnyal jogi következménye is lesz: először a magyar Országgyűlésre nézve, amelynek valamit lépnie kell, továbbá a kormányra nézve is, amelynek a magyar nép demokratikus akaratát képviselnie kell az uniós szintű tárgyalásokon, és kezdeményezheti – akár más, hasonló állásponton levő tagállamokkal együtt – az uniós határozatok, jogszabályok módosítását. Ennek nyomán pedig az unió legfőbb döntéshozó testülete, az Európai Tanács és az Európai Bizottság is döntéskényszerbe kerül, akár tetszik neki, akár nem.
Mindenképp lesznek – nem is akármilyen – következményei az október 2-i magyarországi népszavazásnak; a tét túlzás nélkül óriási. Akik ezt tagadják, és a bojkott vagy az érvénytelen szavazatleadás mellett kampányolnak, azok piti pecsenyéjüket sütögetik, és saját demokratikus és európai elkötelezettségüket cáfolják meg, hiszen nemcsak nem kíváncsiak az emberek véleményére, de még le is akarják beszélni őket a szabad véleménynyilvánításról. Az európai globalista baloldal vezetői és médiumai pedig azért ingerültek és ellenségesek, mert felrémlett előttük a veszély: ha a magyar kormánynak joga van megkérdezni a polgárokat, akik tömegesen és egyöntetűen válaszolnak az általa feltett kérdésre, akkor ez talán más kormányoknak is eszükbe jut. És hová vezet az, ha a demokrácia magyar modellje precedenssé és népszerűvé válik más európai országokban is?
Például az, hogy valami, akár egy kormányzat nem tetszik neki, és megpróbálja diszkreditálni, gyengíteni, hatástalanítani. Ez esetben a magyar és a lengyel kormányt, ezért próbál éket verni a visegrádi négyek közé egy fiktív szlovák álláspont „idézésével”. Szándékosan figyelmen kívül hagyva azt a közismert tényt, hogy a visegrádi együttműködés ez idő szerint a legszorosabb és leghatékonyabb szövetség Európában, és a négy ország kormánya – bár különböző pártcsaládokhoz tartozik – azonos vagy egymáshoz nagyon közeli állásponton van a legfontosabb európai kérdésekben, különösen a brüsszeli migránspolitika elutasításában. Nyilván az is elkerülte az FT szerzőinek figyelmét, hogy tavaly Szlovákia és Magyarország pert indított az Európai Bíróságon a kötelező menekültbetelepítési kvóták eltörlése ügyében, és azóta csatlakozott hozzá Lengyelország is, Csehország pedig felvetette a jogi fellépés lehetőségét.
Az FT írása hemzseg a tévedésektől. Először is nem igaz, hogy az uniós kvótaelképzelés mára „gyakorlatilag kimúlt”, és így a népszavazási kérdés is „okafogyottá” vált. A magyar kvótareferendum nem fogja elrettenteni az Európai Uniót migrációs politikájától, függetlenül attól, hogy a magyarok elítélik-e azt – hangsúlyozta Dimitrisz Avramopulosz, az Európai Bizottságnak a migrációs politikáért és uniós belügyekért, valamint az uniós polgárságért felelős tagja a Politico című brüsszeli hírportálon megjelent interjúban. Főnöke, Jean-Claude Juncker egy hónapja azt mondta, hogy veszélyt jelent a jogbiztonságra, ha az Európai Tanács és a bizottság határozatairól mostantól népszavazásokat rendeznek, és továbbra is ragaszkodik a betelepítési kvótarendszerhez. Angela Merkel német kancellár pedig legutóbbi lapinterjújában önkritikát gyakorolt ugyan a menekültpolitikáját illetően, de továbbra is a menekültkvóta bevezetését tartja az egyetlen megoldásnak, amellyel le lehet győzni az Európára nehezedő bevándorlási nyomás okozta hatalmas kihívást. Azzal kapcsolatban, hogy miként változhat meg Németország, kiemelte: a változás önmagában nem jelent rosszat, az élet velejárója, a kérdés inkább az, hogy olyan változás történik-e, amelyet sokan nem akarnak, mert kényszerűnek és ellenőrizhetetlennek élik meg. Ezért kell rögzíteni, hogy „mi fontos nekünk” – tette hozzá.
Az egy hónap múlva megtartandó népszavazás pontosan erről szól, kedves FT-kollégák! Arról, hogy Magyarországon olyan változás történik-e, amelyet sokan nem akarnak, mert kényszerűnek és ellenőrizhetetlennek élik meg. Ezért kell rögzíteni, hogy „mi fontos nekünk”. Ez nem virulens migránsellenesség, még kevésbé EU-ellenesség. A népszavazás arról szól, hogy a magyarok milyen országban, kikkel – és kikkel nem – kívánnak együttélni most és a jövőben. Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta idei évértékelő beszédében: Európában sokan sokfélét gondolunk. Vannak, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjében hisznek, és vannak, akik az Isten, haza, család hármasában, és a hit, remény, szeretet eljövendő országában, „de egyikünk sem akarhatja – tartozzunk bármely irányzathoz –, hogy a mi Európánk térdet hajtson egy más erkölcsöket és más szokásokat harciasan követelő, mesterségesen felénk irányított, vízözönszerű emberáradat előtt”.
Hogy a magyar állampolgárok mit akarnak – határon innen és túl –, az egy hónap múlva, október 2-án kiderül. Az azonban már ma is biztos, hogy a népszavazási kérdés egyáltalán nem okafogyott. Ezt az is jelzi, hogy a nemzetközi és a hazai baloldal minden eszközt és módszert bevet egyfelől azért, hogy minél kevesebben vegyenek részt a népszavazáson, s így érvénytelen legyen a referendum; másfelől azért, hogy a várható eredmény – amely a felmérések szerint a nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező uniós betelepítésére nemet mondó szavazatok elsöprő többsége lesz – következményeit előre bagatellizálja, relativizálja.
Az uniós bürokraták és a hazai bojkottbaloldal vezetői azt sugallják, bárhogy döntenek is a magyarok a kötelező menekültkvótáról, annak semmilyen jogi és politikai következménye nem lesz. Ez sem igaz, mert bármennyire fogyatékos lett az Európai Unióban a demokrácia és a joguralom, azt még Brüsszel mai bürokratái sem merik megtenni, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják egy tízmilliós tagállam lakosságának demokratikusan kinyilvánított többségi akaratát. Brüsszel mai bürokratái sem köphetik szembe alapító atyáikat, akiknek egyike, Robert Schuman írta, hogy „az európai közösség nem fog hasonlítani sem egy birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez; a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja”.
És a politikai döntésnek minden bizonnyal jogi következménye is lesz: először a magyar Országgyűlésre nézve, amelynek valamit lépnie kell, továbbá a kormányra nézve is, amelynek a magyar nép demokratikus akaratát képviselnie kell az uniós szintű tárgyalásokon, és kezdeményezheti – akár más, hasonló állásponton levő tagállamokkal együtt – az uniós határozatok, jogszabályok módosítását. Ennek nyomán pedig az unió legfőbb döntéshozó testülete, az Európai Tanács és az Európai Bizottság is döntéskényszerbe kerül, akár tetszik neki, akár nem.
Mindenképp lesznek – nem is akármilyen – következményei az október 2-i magyarországi népszavazásnak; a tét túlzás nélkül óriási. Akik ezt tagadják, és a bojkott vagy az érvénytelen szavazatleadás mellett kampányolnak, azok piti pecsenyéjüket sütögetik, és saját demokratikus és európai elkötelezettségüket cáfolják meg, hiszen nemcsak nem kíváncsiak az emberek véleményére, de még le is akarják beszélni őket a szabad véleménynyilvánításról. Az európai globalista baloldal vezetői és médiumai pedig azért ingerültek és ellenségesek, mert felrémlett előttük a veszély: ha a magyar kormánynak joga van megkérdezni a polgárokat, akik tömegesen és egyöntetűen válaszolnak az általa feltett kérdésre, akkor ez talán más kormányoknak is eszükbe jut. És hová vezet az, ha a demokrácia magyar modellje precedenssé és népszerűvé válik más európai országokban is?