Ludwig EmilAz olimpia tanulságai

A jelek szerint őrületbe kergeti a baloldali-liberális véleménybagázst a magyar sportolók riói tizenkettedik helyezése az éremtáblázaton.

Ludwig Emil – 2016.08.26. 02:52 –

Jegyezzük meg: nyolc arany-, három ezüst- és négy bronzérmet nyertünk. Ezek a tények. A Népszabadság is írt a teljesítményről, de a szerző cikke semmi másról nem szól, mint arról a lázas igyekezetről, hogyan lehet lenullázni ezt az eredményt: fáradságot nem kímélve oszt-szoroz, összead-kivon, csak hogy bemutathassa a kedves olvasóinak, milyen gyöngén teljesítettek a magyarok, milyen ócska teljesítményt nyújtott Magyarország az 2016-os olimpián.

Ezt a mentalitást jól ismerjük, 1919 nyara, a „kalapácsos ember” óta. Idézek néhány gondolatot a népszabós kolléga augusztus 23-án közzétett írásából. „Immáron hat éve tevékenykedik a sportcentrikus kormány, amely az adóbevételek aránytalanul nagy részét irányítja a sportba, különös tekintettel az olimpiára. Az eredmény magáért beszél. Négy évvel ezelőtt az éremtáblázaton a 9. helyen voltunk, most a 12-en, a ponttáblázaton a 14. helyen, most a 16-on. 2012-ben 127 pontot szereztünk, most 110-et! A riói olimpia eredményei azt mutatják, hogy az élsport magyarországi intézményrendszere valójában soha nem volt még olyan kevéssé versenyképes, mint most.”

Maradjunk egyelőre ezeknél a „sajnálatos”, de inkább száraz tényeknél, mármint hogy hazánk a tizenkettedik a világ sportrangsorában és tizenhatodik a pontszerzésben. Való igaz, hogy gyalázatosan visszazuhantunk három, illetve két (!) hellyel a ponttáblázaton, és a 207 részt vevő nemzet indulói közül már csak 195 országot bírunk megelőzni, ebből is látszik a „sportvilágtól való leszakadásunk”. Megjegyzés: az első világháborút és a baloldali szennyáradatot megelőző, 1912. évi stockholmi olimpián részt vevő magyar sportemberek három arany-, két ezüst- és három bronzérmet nyertek az összesen 121 versenyző közül, nyolc ponttal kevesebbet, mint a megelőző londoni játékokon, de emiatt nem ócsárolták a magyar királyi kormányt, hanem a győztes „athlétákat” ünnepelték az akkori emberek.

A szóban forgó sajtótermék lesújtó adataival szemben érdemes összehasonlítani néhány tényadatot. Tizenegy nemzet előzi meg Magyarországot az éremtáblázaton. Közülük öt – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, Oroszország és Németország – a világ vezető hatalma; Japán, Dél-Korea és Ausztrália regionális nagyhatalom, Franciaország és Olaszország a két legerősebb európai állam a németek és angolok mellett. Az épphogy elénk becsúszott Hollandia szintén nyolcaranyas, de össze kellene hasonlítani a GDP-jét a miénkkel – mielőtt egy firkász „lefikázza” Magyarországot.

Vegyünk sorra példaként néhány jeles, nálunk (sokkal) erősebb, gazdagabb és népesebb sportszerető országot, amely a hátunkat nézheti a sorban: Spanyolország a 14., Svédország (29), Ukrajna (31), Lengyelország (33), Fehéroroszország (40). A velünk nagyjából egy fajsúlyú, feltörekvő európai nemzetek közül a csehek és szlovákok összesen három aranyat, négy ezüstöt és hét bronzot „találtak”, de még a szlovénok is beleférnének a szláv trióba; az olimpiát megalkotó ógörögök utódai a 26., a több mint húszmilliós Románia a 47. helyen végzett a versenyben. A világ tekintélyes – és sportszerető – államai közül Brazília, Mexikó, Kanada, Dél-Afrika, Törökország, Malajzia, Algéria stb. mögöttünk van, a velünk közel azonos népességű Ausztria, Portugália, Finnország egy-egy bronzérmet „söpört be”.

Így állunk hát mi, magyarok a szégyenpad szélén, a Lipótváros felől tekintve a dolgot. De hogy ne legyen egy kicsiny igazsága sem a fulmináns írásmű alkotójának, felidézek egy régi, tanulságos esetet a sport és a politika világából. Az 1936. évi berlini olimpián – amelyen a magyar sportolók tíz arany-, egy ezüst- és öt bronzéremmel a harmadik helyen végeztek Németország és az Egyesült Államok (!) mögött, megelőzve az olaszokat, svédeket, angolokat stb. – a százméteres gyorsúszás döntőjében elsőként csapott a célba Csik Ferenc. A játékok eseményeit a helyszínen követő magyar királyi közoktatási és kulturális miniszter, Klebelsberg Kunó erre odament a medencéhez, kihúzta a bajnokot a vízből, így gratulált a győzelméhez.
Ezt a – nem csupán – sporteseményt tollára tűzte Szabó Dezső író, a 20. század egyik legjobb, legbátrabb, „legmagyarabb” társadalomkritikusa az általa sorozatban írt és szerkesztett „Ludas Mátyás füzetek”-ben.

Aktuális cikkének Az Olimpiász tanulságai címet adta, s azon rágódott benne, hogy a nagy hatalmú oktatási miniszter kihúzta a vízből a kétségkívül remek magyar sportembert, de legalább így kellene tennie az általa kormányzott iskolaügyben dolgozó tanárok, tanítók érdekében is, akik sok helyütt méltatlan körülmények között, gyönge fizetésért állnak helyt. A fiatal Szabó Dezső mint székelyudvarhelyi gimnáziumi tanár 1910-ben – egy Tisza Istvánnak címzett kiáltványával – élére állt az országos tanármozgalomnak.

A győztes, derekasan helytállt olimpikonjaink megérdemlik – bizonyosan meg is vannak elégedve vele – a jutalmukat, azonban a játékok mellett érdemes odafigyelni a más szakmákban, színtereken történő vagy nem eléggé történő dolgokra. Hogy ne legyen muníciójuk, köpködnivalójuk a baloldali-liberális sajtóban „igazságot követelő”, mindent lesajnáló mételyezőknek.