Végleg felszámolják Gülen hátországát

Gülen mozgalma több évtizedes múltra tekint vissza – állítja Hegedűs (Fotó: Varga Imre)

– Mi történt valójában Törökországban július 15-én?

– Egy jól szervezett katonai puccskísérlet indult július 15-én este, amibe aztán komoly hibák csúsztak amiatt, hogy előre kellett hozniuk a támadást. Minden jel szerint ez egy hadseregen belüli gülenista lázadás volt, amely alapvetően azért bukott meg, mert nem tudták a teljes haderőt, hadvezetést és a lakosságot sem maguk mögé állítani. Sőt, a török emberek erőteljesen felléptek a puccs ellen.

– Megvédték a demokráciát?

– Politológusok szeretnek azon vitatkozni, hogy Törökországban milyen is a demokrácia minősége. De azt nem vonhatják kétségbe, hogy választott hatalmat akartak megbuktatni, és a törökök ezt a harckocsikkal szemben saját testükkel védték meg. Most először a kormányon lévők kerültek ki győztesen egy ilyen szembenállásból.

– Tehát az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen szervezte a puccskísérletet?

– Azt nehéz lenne bizonyítani, hogy személyesen a Pennsylvaniában élő Gülen irányította volna a hatalomátvételi kísérletet. Azt viszont megalapozottnak tartom, hogy önálló cselekvésre képes mozgalma állhat a katonák által végrehajtott akció hátterében. Kevés figyelmet kap a magyar sajtóban, hogy a teljes török parlamenti ellenzék is elítélte a puccsot. Az első találgatások még arról szóltak, hogy egy kemalista indíttatású puccs történik. A kemalisták – a nyugatias, modern Törökország támogatói – hagyományosan a hadseregben erősek.

– A kemalisták Recep Tayyip Erdogan elnököt és pártját azzal vádolják, hogy a Kemal Atatürk által létrehozott világi, nyugatias, szekularizált országból az iszlám vallás felé nyitó államot és diktatúrát akar építeni. Mi ebből az igazság?

– Erdogan pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) konzervatív gyűjtőpárt, amely 2002 óta van hatalmon Törökországban, zsinórban nyerve a választásokat. A kormánypártnak van egy mérsékelt iszlamista vonulata, de ugyanúgy megtalálhatók benne a gazdasági liberálisok, a jobbközép demokraták és nacionalisták is. Nem diktatórikus eszközök tartják hatalomban Erdogant, hanem az, hogy széles társadalmi bázisra támaszkodik. Az ellenzék pártjai kemalisták, amelyek erőteljesen szemben állnak a kormánnyal, de puccs árán nem akarnak kormányváltást. És még egy fontos adalék: az ellenzék Erdogannál jobban már csak a gülenistákat gyűlöli.

– Mi vezetett a korábbi szövetségesek, Erdogan és Gülen szemben­állásához?

– Gülen mozgalma több évtizedes múltra tekinthet vissza. Vallási irányzatként, egyfajta modern szúfizmusként indult, amely nem a politikától való távolságtartásra, hanem épp ellenkezőleg, a politikába, a közigazgatásba, hadseregbe, rendőrségbe, ügyészségbe, bíróságokba való beépülésre szólította fel a híveit. Kicsit az Opus Deihez, vagy épp a szabadkőművesekhez tudnám őket hasonlítani. A mozgalom az iskoláiban tanuló, kiválogatott tehetséges, de szegény diákokra támaszkodva épült be az államgépezetbe. A diplomát szerző egykori Gülen-iskolások az államapparátus különböző szintjein dolgozva teljesítették a hálózat kéréseit. A gülenisták valódi árnyékállamot hoztak létre, de pártként soha nem jelentek meg. Nem volt tehát soha választói felhatalmazásuk, viszont erős kapcsolati hálóval rendelkeztek az apparátusban. Az AKP-vel sokáig egybeestek a gülenisták érdekei. Erdogan elnök nemrég bocsánatot is kért a néptől, hogy sokáig nem vette észre, mekkora hatalom összpontosul a gülenisták kezében.

– Kitől félt Erdogan, ha nem tőlük?

– Az AKP hatalomra kerülése után a kemalista hadseregtől tartott. Először 2007-ben veszélyeztették Erdogant a katonák, amikor a kormánypárt azt az Abdullah Gült jelölte köztársasági elnöknek, akinek a felesége fejkendőt viselt. A hadsereg emiatt akkor ultimátumot intézett Erdogan akkori miniszterelnökhöz, aki tizenkilencre lapot húzott, és új választásokat írt ki. Ezen aztán tovább tudta növelni képviselői számát, és az Európai Unió támogatását is maga mögött tudhatta. A hadsereg tehát visszakozni kényszerült. Arra is volt példa, hogy a kormánypártot majdnem betiltotta az alkotmánybíróság, amelyben ott ültek a hadsereg delegáltjai. A gülenisták viszont ezekben a nehéz időkben Erdogant támogatták, hiszen az ő céljuk is az volt, hogy megdőljön a hadsereg politikai hatalma. Akkoriban magas rangú katonatisztek ellen két nagy per is szerveződött, amelynek rendőrségi, ügyészségi és bírósági kivitelezői is gülenisták voltak. Ez akkor jól jött az AKP-nek. Évekkel később mindkét perben perújrafelvétel történt, a korábban elítélteket felmentették. Később konfliktus kerekedett abból, hogy 2013 decemberében négy török minisztert tartóztattak le korrupció vádjával. E mögött is a gülenista mozgalom állt. Ez fordulópont volt az Erdogan–Gülen kapcsolatban.

– Erdogant is célba vette az igazságszolgáltatás?

– Az a hír járta, a kormányfő ellen is fellépnének. Viszont Erdogan kiváló hatalomtechnikus, rögtön ellentámadásba lendült. Már másnap megindult a tisztogatás az államapparátusban.

– Ahogy most, a puccskísérlet után is megindultak a tömeges kirúgások.

– Ezek valójában nem most indultak meg, 2013 decembere óta folyamatban vannak. A puccskísérlet leverése kétségtelenül ráerősített erre. De megfordítanám a dolgot, úgy vélem, a puccskísérlet hátterében a kirúgási hullám, a tisztogatás végig vitelének megakadályozása állhatott. A gülenisták azt érezhették, eljött az utolsó pillanat, hogy még megdönthetik a hatalmat. Erdoganék ugyanis épp ezekben a hónapokban akartak egyszer és mindenkorra pontot tenni a tisztogatás végére. Július végére előre meghirdették azt a nemzetbiztonsági tanácsi ülést, ahol bejelentették volna a gülenista tábornokok és tisztikar leváltását. A puccs tehát egy ezt megelőző csapás lett volna.

– Miért kell több ezer hivatalnokot, bírát, tanárt elbocsátani?

– Ez a tisztogatás nem a puccsban közvetlenül részvevőkről szól, hanem a gülenista mozgalom hátországának felszámolásáról.

– Nézzük meg az események geopolitikai vetületét. Fethullah Gülen a török–amerikai kapcsolatokat is egy csapásra feszültté tette.

– Törökország Gülen kiadatását kérte az amerikaiaktól, akik erre hivatalosan még nem válaszoltak. Az biztos, hogy emiatt Ankara és az Egyesült Államok viszonya még sokáig nem lesz felhőtlen.

– A törökök a második legnagyobb hadsereggel rendelkeznek a NATO-ban. Elképzelhető, hogy kilépnek az észak-atlanti szövetségből?

– Ezt nem gondolnám, sokkal erősebbek ennél a közös geopolitikai és biztonságpolitikai érdekek. Viszont ijesztgetésnél többnek tartom Erdogan ezzel kapcsolatos fenyegető nyilatkozatait. Célja lehet, hogy nagyobb mozgásteret alakítson ki magának a NATO-ban, ugyanúgy, mint egykor a francia elnök, Charles de Gaulle tette.

– Európai szemmel furcsának tűnik a néhány hónapja még majdnem háborús konfliktussal fenyegető helyzet után a látványos orosz–török összeborulás. Mi ennek az oka?

– Kedvező fejleménynek tartom, hogy újra együttműködés kezdődik a történelem során rengetegszer szemben álló hatalmak között. Bár nem szomszédos országokról van szó, de közel fekszenek egymáshoz, érdekszféráik átfedik egymást, mindig is riválisok voltak. Elég csak felidézni a történelemből a balkáni vagy a kaukázusi konfliktusokat, vagy épp azt, hogy Oroszország mindig is törekedett a közvetlen földközi-tengeri kapcsolatra a Boszporuszon keresztül. Viszont tudják, hogy a gazdasági együttműködésük gyümölcsöző lehet, a Déli Áramlat gázvezeték megépítése például Magyarországnak is érdeke lenne. Mindezekkel együtt sem reális, hogy Törökország elhagyná a NATO-t.

– Az Európai Unió és Törökország közötti megállapodás viszont repedezni látszik. Veszélyben az egyezség?

– Lehet támadni a megállapodást az unióban, csak az a kérdés, miért nem védi meg a közösség saját határait? Ha erre az európaiak képesek lennének, nem kellene együttműködni Törökországgal a migránshelyzet kezelésében. Sok kockázat rejlik ebben, de jelenleg nincs jobb egyezség, hiszen nincs egységes európai határvédelem. A törökök nem zsarolnak, csak ahhoz ragaszkodnak, hogy Brüsszel is betartsa a megkötött szerződést. Az unió ugyanis vállalta, eltörli a vízumrendszert a török állampolgárokkal szemben, a törökök pedig nem engedik tovább Európa felé a migránsokat. Csaknem hárommillió menekült él Törökországban. A törökök szerint ha ez nem teljesül, az ő vállalásaik is érvényüket vesztik. Ez nem jelenti azt, hogy rögtön megváltoztatnák a menekültpolitikájukat, csak nem tartanák maguk számára kötelező érvényűnek az uniós szerződésben vállaltakat. Egyik félnek sem érdeke azonban a drámai változás, Brüsszelnek ugyanakkor nem lehet túl sokáig húzni a szerződésben vállaltak teljesítését.

– Már most is több millió török él a kontinensen. Miért tart a vízumkényszer eltörlésétől Európa?

– Ma már valamivel kevesebben érkeznek Európába Törökországból, mint ahányan oda visszaköltöznek, kiegyenlítődött a folyamat. A török gazdaság erős, jól teljesít, nincs tehát az a hajtóerő, ami miatt letelepedési szándékkal tömegesen megjelennének Európában a törökök. De a mostani kemény vízumrendszer nehezíti a török cégek, üzletemberek európai tárgyalásait és a turisztikai kapcsolatok fejlődését is. Az ott élő menekültekre viszont nem vonatkozik az uniós–török vízummegállapodás, tehát ettől nem növekedne a migránsveszély, a bevándorlók maradnának Törökországban. Abban az országban, amelyet kulturális és vallási alapon amúgy is közel éreznek magukhoz, a törökök sem idegenkednek tőlük, és el is kezdődött az integrációjuk.