Vélemény és vita
A gesztus értéke
Álláspont. Furcsa emlékeket idézett fel bennem Joe Biden amerikai alelnök szerbiai látogatása
Furcsa emlékeket idézett fel bennem Joe Biden amerikai alelnök szerbiai látogatása, olyan emlékeket, amelyekről nem gondoltam volna már, hogy még egyszer, valaha is visszaköszönnek vagy egyáltalán visszaköszönhetnek az életben. A leköszönő washingtoni Obama-adminisztrációnak a hierarchiában második helyen álló embere elment Belgrádba, és körüludvarolta Aleksandar Vucic szerb miniszterelnököt. „Történelmünk egyes pillanatai fájdalmasak voltak, örülök, hogy új fejezetet nyithattunk” – mondta Biden, aki részvétét fejezte ki az akkori – milosevici – Kis-Jugoszlávia elleni, 1999-es NATO-bombázások idején meggyilkolt ártatlan áldozatok családjainak.
Ez fontos gesztus, eddig rendben is van a diplomáciai protokoll.
Csakhogy aztán… „Szerbiának politikailag és gazdaságilag egyaránt kulcsszerepe van a régióban, tőle függ, hogy a régió merre tart, ennek az országnak a demokratikus Európa részévé kell válnia” – mondta Joe Biden, Aleksandar Vucic pedig ott mosolygott mellette a belgrádi sajtótájékoztatón, villogtak a vakuk, forgattak a tévéstábok, mintha csak helyreállt volna a világ rég felbomlott rendje, holott nagyjából épp ennek az ellenkezője történt.
Kezdjük a tényekkel. Aleksandar Vucic miniszter volt Slobodan Milosevic diktatúrája alatt Belgrádban, a bombázások idején, tehát épp annak a kormánynak – annak a politikai elitnek, annak a politikai irányvonalnak – volt a tagja és egyik kiemelt képviselője, amelynek tevékenysége konfliktusba sodorta az országot a világ legnagyobb hadigépezetével. Kimerítő tanulmányok készültek már arról, hogy mennyi volt ebben a szándékosság (mindkét oldalról), egyszer – remélhetőleg – majd az igazságot is megtudjuk. Tény azonban az is, hogy Joe Biden annak a leköszönő Obama-adminisztrációnak az alelnöke, amely az előttünk álló amerikai elnökválasztáson Hillary Clinton mellett kampányol. Azt a Hillary Clintont támogatja tehát, akinek férje, Bill Clinton 1999-ben még az elnöki székben ült, s a Kis-Jugoszlávia elleni bombázásokat is levezényelte. Ahhoz tehát, hogy megtisztítsák a feleség előtt az utat, el kell takarítani a férje által hátrahagyott szemetet, mielőtt Donald Trump stábjából valaki meglátná benne a lehetőséget, hogy kijátssza ellenük.
S akkor nézzük az emlékeket. Milosevicssel is szinte mindenki tárgyalt, boldog-boldogtalan igyekezett jobb belátásra bírni, s hogy ilyen-olyan módszerekkel elterelje vagy elrettentse a háborús politikájától, amelynek következtében tízezrek vesztették életüket és százezrek váltak földönfutóvá az egykor virágzó és irigyelt Jugoszlávia utódállamaiban. Milliók elszegényedéséről most ne is beszéljünk… S minden ilyen egyeztetés, megbeszélés, sajtótájékoztató után azt harsogta az Aleksandar Vucic tájékoztatási miniszter irányítása alatt álló állami média, hogy az épp aktuális tárgyalópartner kijelentette: Slobodan Milosevic a Balkán békéjének és a stabilitásának letéteményese. („Slobodan Milosevic je faktor mira i stabilnosti na Balkanu.”) Az egykori diktátort is körbeudvarolta hát a fél világ – akárcsak most Biden Vucicot –, és protokolláris, diplomáciai okokból kénytelen volt néhány kedves szóval hízelegni is neki, még ha ezeket a szavakat javarészt senki sem gondolta komolyan. De Milosevic szerette ezt hallani.
Bidennek abban, mondjuk, igaza van, hogy Szerbiának, geopolitikai helyzete és fekvése miatt is (határvonalainak nagyobbik részén európai uniós tagállamoktól körülölelve) sok szempontból kiemelt szerepe van a régióban – főleg, ha a szomszédságpolitikájára gondolunk –, de azért talán ennek jelentőségét sem kell a belgrádi propaganda szája ízének megfelelően eltúlozni.
Feltehetjük azonban a kérdést, hogy hova vezet mindez. Vagy milyen eredménnyel jár majd Biden előzékenysége. Mert amíg a leköszönő washingtoni diplomácia második embere azon dolgozik, hogy elősegítse Belgrád és Pristina – valljuk be, sok tekintetben igencsak reménytelennek tűnő – közeledését, addig arra ugyanúgy rábólinthatunk és elfogadhatjuk, akárcsak az 1999-es bombázásokban elhunyt ártatlan, civil áldozatok hozzátartozóinak kifejezett részvétnyilvánítást. Addig vannak rendben a dolgok… A világpolitikában – főleg az egyetlen igazi, „vérbeli” nagyhatalom részéről – azonban megszokhattuk, hogy mindig mindennek van mögöttes tartalma, vagy kevésbé szép szóval hátsó szándéka. Akárcsak Aleksandar Vucicnak is. Aki talán épp arra ácsingózik ezekben a hetekben, hogy egyszer, egy jövendőbeli szép napon még róla is elmondja majd valaki, hogy ő a Balkán békéjének és stabilitásának egyetlen és igaz, megkérdőjelezhetetlen letéteményese. Mert Aleksandar Vucic nagyon szeretné már hallani ezeket a szavakat.
De az már nagyon nem lenne rendjén, ha valaki el is mondaná ezt neki, még ha nem is gondolja komolyan.
Ez fontos gesztus, eddig rendben is van a diplomáciai protokoll.
Csakhogy aztán… „Szerbiának politikailag és gazdaságilag egyaránt kulcsszerepe van a régióban, tőle függ, hogy a régió merre tart, ennek az országnak a demokratikus Európa részévé kell válnia” – mondta Joe Biden, Aleksandar Vucic pedig ott mosolygott mellette a belgrádi sajtótájékoztatón, villogtak a vakuk, forgattak a tévéstábok, mintha csak helyreállt volna a világ rég felbomlott rendje, holott nagyjából épp ennek az ellenkezője történt.
Kezdjük a tényekkel. Aleksandar Vucic miniszter volt Slobodan Milosevic diktatúrája alatt Belgrádban, a bombázások idején, tehát épp annak a kormánynak – annak a politikai elitnek, annak a politikai irányvonalnak – volt a tagja és egyik kiemelt képviselője, amelynek tevékenysége konfliktusba sodorta az országot a világ legnagyobb hadigépezetével. Kimerítő tanulmányok készültek már arról, hogy mennyi volt ebben a szándékosság (mindkét oldalról), egyszer – remélhetőleg – majd az igazságot is megtudjuk. Tény azonban az is, hogy Joe Biden annak a leköszönő Obama-adminisztrációnak az alelnöke, amely az előttünk álló amerikai elnökválasztáson Hillary Clinton mellett kampányol. Azt a Hillary Clintont támogatja tehát, akinek férje, Bill Clinton 1999-ben még az elnöki székben ült, s a Kis-Jugoszlávia elleni bombázásokat is levezényelte. Ahhoz tehát, hogy megtisztítsák a feleség előtt az utat, el kell takarítani a férje által hátrahagyott szemetet, mielőtt Donald Trump stábjából valaki meglátná benne a lehetőséget, hogy kijátssza ellenük.
S akkor nézzük az emlékeket. Milosevicssel is szinte mindenki tárgyalt, boldog-boldogtalan igyekezett jobb belátásra bírni, s hogy ilyen-olyan módszerekkel elterelje vagy elrettentse a háborús politikájától, amelynek következtében tízezrek vesztették életüket és százezrek váltak földönfutóvá az egykor virágzó és irigyelt Jugoszlávia utódállamaiban. Milliók elszegényedéséről most ne is beszéljünk… S minden ilyen egyeztetés, megbeszélés, sajtótájékoztató után azt harsogta az Aleksandar Vucic tájékoztatási miniszter irányítása alatt álló állami média, hogy az épp aktuális tárgyalópartner kijelentette: Slobodan Milosevic a Balkán békéjének és a stabilitásának letéteményese. („Slobodan Milosevic je faktor mira i stabilnosti na Balkanu.”) Az egykori diktátort is körbeudvarolta hát a fél világ – akárcsak most Biden Vucicot –, és protokolláris, diplomáciai okokból kénytelen volt néhány kedves szóval hízelegni is neki, még ha ezeket a szavakat javarészt senki sem gondolta komolyan. De Milosevic szerette ezt hallani.
Bidennek abban, mondjuk, igaza van, hogy Szerbiának, geopolitikai helyzete és fekvése miatt is (határvonalainak nagyobbik részén európai uniós tagállamoktól körülölelve) sok szempontból kiemelt szerepe van a régióban – főleg, ha a szomszédságpolitikájára gondolunk –, de azért talán ennek jelentőségét sem kell a belgrádi propaganda szája ízének megfelelően eltúlozni.
Feltehetjük azonban a kérdést, hogy hova vezet mindez. Vagy milyen eredménnyel jár majd Biden előzékenysége. Mert amíg a leköszönő washingtoni diplomácia második embere azon dolgozik, hogy elősegítse Belgrád és Pristina – valljuk be, sok tekintetben igencsak reménytelennek tűnő – közeledését, addig arra ugyanúgy rábólinthatunk és elfogadhatjuk, akárcsak az 1999-es bombázásokban elhunyt ártatlan, civil áldozatok hozzátartozóinak kifejezett részvétnyilvánítást. Addig vannak rendben a dolgok… A világpolitikában – főleg az egyetlen igazi, „vérbeli” nagyhatalom részéről – azonban megszokhattuk, hogy mindig mindennek van mögöttes tartalma, vagy kevésbé szép szóval hátsó szándéka. Akárcsak Aleksandar Vucicnak is. Aki talán épp arra ácsingózik ezekben a hetekben, hogy egyszer, egy jövendőbeli szép napon még róla is elmondja majd valaki, hogy ő a Balkán békéjének és stabilitásának egyetlen és igaz, megkérdőjelezhetetlen letéteményese. Mert Aleksandar Vucic nagyon szeretné már hallani ezeket a szavakat.
De az már nagyon nem lenne rendjén, ha valaki el is mondaná ezt neki, még ha nem is gondolja komolyan.