Czakó GáborCsalvisura

Nem is sejtjük, mekkora a felelősségünk pusztán azért, mert akadnak, akik értelmiséginek, vagyis értelmes embernek tartanak bennünket.

Czakó Gábor – 2016.07.20. 00:52 –

Talán tévesen, de mégis úgy képzelik, hogy tőlünk kell tanácsot kérniük. A világ ugyanis zavaros: nem tudjuk, hogy mi miért történik benne, az egyre iszonyatosabb események miféle rejtőzködő hatalmasságok érdekeit szolgálják, miért és honnan kerültek a közszereplők közé – művészektől államférfinőkig oly végtelenül csacska és hitvány alakok. Miért riogatják az emberiséget szakadatlanul rémekkel, robbantásokkal, világvégékkel és egyéb mészárlásokkal korra és nemre való tekintet nélkül? Kik és miért züllesztik-butítják a nekik kiszolgáltatott közönséget?

Kik?

Az amcsi irodalom- és film­iparosok?

De vajon szorulunk-e mi, magyarok baromságbehozatalra?

A hetvenes évek közepén, vakmerő ifjú író koromban megkeresett Paál Zoltán ózdi vasmunkás Arvisura című, nyolcvankilenc oldalas kéziratával. Hártyapapírra gépelte, mert sok helyre kívánta eljuttatni. Tudtommal kapott belőle Illyés Gyula és László Gyula is, no meg még sokan mások. Érdekes, hogy az az idő – állítólag – sokkal sötétebb volt a mainál, mégis kevesen mentek lépre.

Bevezetőjében Paál Zoltán emléket állított a kor Batmanjének, Szalaváré Tura hős szovjet ejtőernyős partizánnak, aki hamar elesett a németekkel vívott harcban, de előtte átadta Paál Zoltánnak a magyar nyelven és magyar rovással falapokra írt kinyilatkoztatást, az Arvisurát. Magyarán őstörténetünket, amit feneketlen iszákjában hozott haza a manysik földjéről.

Hogy valójában mi érkezett Paál Zoltán dolgos kezéhez, mi nem, senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy ez a kinyilatkoztatott mű az idők folyamán egyre gyarapodott. Tán a szíriuszi posta jóvoltából. Van belőle az első változatot háromszor meghaladó méretű, kétszázhetvenegy oldalas gépelt példányom is. A legutóbbi kiadása már két vaskos kötetet tölt meg – nyilván az is eredeti. Hála egy amerikás magyarnak, aki fölkarolta az ügyet…

Paál Zoltán – bármi köze is legyen az irathoz – dobálózik a szíriuszi utazással, ahonnan az ős-ős-hunmagyarok jöttek, és hozták a pulit meg a delfint. Hajigálja az évezredeket, Kaltes anyót Szibériában, a medvetort Eurázsia-szerte, Ataisz szigetet a Csendes óceánban, az indiókat Dél-Amerikába veti, a sámánképzőt Mongóliába, ahová a középkorban rendszeresen el-elnyargalnak a jelöltek.

Friedrich Klára rovásírástudósunk magyarellenes gúnyiratnak tartja az Arvisurát – a szó jelentése állítólag Igazszólás –, és beugratást sejt mögötte. Egy ilyen tréfa szerinte és mások szerint azért nem zárható ki, mivel az alig rontott finnugor mitológiai leírásokhoz képest hemzsegnek a műben a gyermeteg történelmi és földrajzi csacskaságok. Mintha szerzője jól ismerné az előbbiek irodalmát, kicsit népiesítené, majd szándékosan eltöpörítené a nagy hangon elő­adott magyar történelmet, vagy éppen a kereszténységgel kapcsolatos álismereteket. A szerencsétlen magyar kultúráról nem is beszélve, mert bizony az kapja a legbőszebb püfölést, nyúzást, kéz- és lábkicsavarást, gerinctörést. Hogy egy jellemző példát mondjak, az Arvisura a legkiválóbb, a tökéletes magyar honleányokat következetesen rima-lányoknak nevezi. A rima, régiesen rimgyó, a szó jelentése közismert…

Nem vádolok senkit, aki bedőlt a Csalvisurának. Sajnos, szomorú tény, hogy a néhai Paál Zoltán nevének fölhasználásával azóta tömérdek magyart hülyítettek meg. Még egyetemi végzettségűeket is, ami iskolarendszerünk és közműveltségünk homályának bizonyítéka. Országszerte Arvisura-körök alakultak, gyűléseznek, szektáskodnak – tömegek hűtik a lét, magolják és hiszik a semmit, meg az annál is rosszabbat.

Miközben volna jócskán tanulni- és tennivalónk is tengernyi, hiszen népünk és Földünk életfönntartó erői valóban gyöngülnek, remegnek, szakadoznak.