Vélemény és vita
Mayday
Theresa May ugyanis több nyilatkozatában is egyértelművé tette: „Brexit means Brexit” – a Brexit Brexitet jelent, vagyis nincs visszaút.
Több mint két hete hánykolódik hasznavehető legénység nélkül az Egyesült Királyság történelmi zátonyra futott hajója. Elsőként – az egyébként jobb sorsra érdemes – David Cameron dobta el az európai (rém)álom tehetetlenségében megfeneklett utasokkal teli gálya kormányát, majd váratlanul a hajón végzetes léket ütő Boris Johnson és Nigel Farage, a Brexit-kampány két első számú haszonlesője is – a döntés következményeinek politikai menedzselése helyett – angolosan távozott a káosz mocsarába süppedt bárkáról. Ma estétől azonban Theresa May személyében új kapitányt kapnak a mentőcsónakot hiába kereső utasok, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy kivezesse a közben már rég hátraarcot fújó briteket az Európai Unióból.
Az immár biztosnak látszik, hogy az újonnan felálló kabinetnek nem áll szándékában relativizálni a népszavazás eredményét. A belügyminiszterből Nagy-Britannia második női miniszterelnökévé előlépő Theresa May ugyanis több nyilatkozatában is egyértelművé tette: „Brexit means Brexit” – a Brexit Brexitet jelent, vagyis nincs visszaút. A kilépés ellen korábban visszafogottan kampányoló politikus tehát készen áll a feladatra, hogy a történelem első uniós vezetőjeként aktiválja a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét. A kérdés már csak az, hogy mikor, hiszen egyelőre látótávolságban sincs az aktiválás időpontja, a Downing Street éppen most bútorozó lakója pedig többször előrebocsátotta, addig nem indít el semmiféle mechanizmust, amíg nem áll össze egyértelműen a brit kormány tárgyalási stratégiája. Nem mintha ez lenne a legnagyobb akadálya a tárgyalások megkezdésének, hiszen Brüsszelben a levegő és bűnbak után kapkodó uniós vezetők egyelőre még arról sem döntöttek, hogy a tagállami vezetőkből álló Európai Tanács vagy az aktatologatásban és pszeudoproblémák gyártásában aranyérmes Európai Bizottság vezesse-e a tárgyalásokat a szigetországgal.
Mindenesetre Cameron váratlanul gyors távozása arra enged következtetni, hogy amíg Brüsszelben a brit referendum tényleges üzenetét felfogni képtelen fejeket vakargatják, addig a britek megmaradt legénysége kezdi visszaszerezni az irányítást az ismeretlenbe sodródó hajó felett.
Theresa May feladata és felelősségvállalása azonban jóval messzebbre nyúlik az Egyesült Királyság felségvizein. A referendum egész világot megrázó eredménye által teremtett precedensnek köszönhetően ugyanis egyúttal ahhoz is felhatalmazást kapott a britektől, hogy szembeforduljon a szigetország vitorláit évek óta pimaszul tépázó Brüsszellel, és lefektesse az unión kívüli élet feltételeit. Theresa most kezdődő küzdelmében tehát egy lehetőség van az egész Brüsszel–Berlin-tengelyen kívüli Európai Unió számára, hogy új irányba kormányozza a központosításba csúfosan belebukó európai politikát.
Az idén hatvanesztendős May láthatóan tisztában van feladata súlyával. Párttársai szerint az anglikán lelkészcsaládban nevelkedett politikus sem könyörtelenségben, sem pragmatizmusban nem marad el női miniszterelnök elődjétől, Margaret Thatchertől. A konzervatívok egyik tekintélyes veteránja, Ken Clarke a minap egy bekapcsolva hagyott tévékamerába mondta bele gyanútlanul, hogy Theresa Mayjel „rohadt nehéz kijönni”. Amikor megkérdezték Theresát, hogy mit szól párttársa – és a belügyminisztérium élén egykori elődje – kijelentéséhez, megragadta az alkalmat, hogy figyelmeztesse az Európai Bizottság elnökét, és csak annyit mondott: „Ha van valaki, akinek rohadt nehéz lesz kijönnie velem, az Jean-Claude Juncker”. Elszegődött tehát a szerencse a bormámoros jókedvében pofozkodással „engedetleneket leckéztető” luxemburgi offshore-királytól, egy nőnek ugyanis aligha keverhet le heccből egy tockost, márpedig May láthatóan nem készül behódolni az unió háborodott mókamesterének.
Hogy Theresának sikerül-e a 2020-ig tartó hivatali ideje alatt kivezetni a briteket az unióból, azt egyelőre lehetetlen megjósolni, hiszen két év tárgyalási idősáv ide vagy oda, negyvenhárom évi tagság után még a legoptimistább elemzők szerint is legalább egy évtizedbe telik, mire London és az Európai Unió végleges egyezségre jut az új kapcsolatrendszer mibenlétéről és szabályairól. Egy biztos, az unió döntésképtelenségében fuldokló britek – ha nem is túl megfontoltan, de – leadták segélyhívásukat. A népszavazást követő reakciókból ugyanakkor az is látszik, hogy nem az európai szövetség által nyújtott biztonságra és számtalan más előnyre mondtak nemet, hanem a globális kihívásokra válaszolni képtelen, a menekültválságot tétlenül néző, az integrációt kudarcba fullasztó unióra. Ma estétől már Theresa Mayen múlik, hogy milyen vizekre kormányozza kétségbeesett országát.
Az immár biztosnak látszik, hogy az újonnan felálló kabinetnek nem áll szándékában relativizálni a népszavazás eredményét. A belügyminiszterből Nagy-Britannia második női miniszterelnökévé előlépő Theresa May ugyanis több nyilatkozatában is egyértelművé tette: „Brexit means Brexit” – a Brexit Brexitet jelent, vagyis nincs visszaút. A kilépés ellen korábban visszafogottan kampányoló politikus tehát készen áll a feladatra, hogy a történelem első uniós vezetőjeként aktiválja a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét. A kérdés már csak az, hogy mikor, hiszen egyelőre látótávolságban sincs az aktiválás időpontja, a Downing Street éppen most bútorozó lakója pedig többször előrebocsátotta, addig nem indít el semmiféle mechanizmust, amíg nem áll össze egyértelműen a brit kormány tárgyalási stratégiája. Nem mintha ez lenne a legnagyobb akadálya a tárgyalások megkezdésének, hiszen Brüsszelben a levegő és bűnbak után kapkodó uniós vezetők egyelőre még arról sem döntöttek, hogy a tagállami vezetőkből álló Európai Tanács vagy az aktatologatásban és pszeudoproblémák gyártásában aranyérmes Európai Bizottság vezesse-e a tárgyalásokat a szigetországgal.
Mindenesetre Cameron váratlanul gyors távozása arra enged következtetni, hogy amíg Brüsszelben a brit referendum tényleges üzenetét felfogni képtelen fejeket vakargatják, addig a britek megmaradt legénysége kezdi visszaszerezni az irányítást az ismeretlenbe sodródó hajó felett.
Theresa May feladata és felelősségvállalása azonban jóval messzebbre nyúlik az Egyesült Királyság felségvizein. A referendum egész világot megrázó eredménye által teremtett precedensnek köszönhetően ugyanis egyúttal ahhoz is felhatalmazást kapott a britektől, hogy szembeforduljon a szigetország vitorláit évek óta pimaszul tépázó Brüsszellel, és lefektesse az unión kívüli élet feltételeit. Theresa most kezdődő küzdelmében tehát egy lehetőség van az egész Brüsszel–Berlin-tengelyen kívüli Európai Unió számára, hogy új irányba kormányozza a központosításba csúfosan belebukó európai politikát.
Az idén hatvanesztendős May láthatóan tisztában van feladata súlyával. Párttársai szerint az anglikán lelkészcsaládban nevelkedett politikus sem könyörtelenségben, sem pragmatizmusban nem marad el női miniszterelnök elődjétől, Margaret Thatchertől. A konzervatívok egyik tekintélyes veteránja, Ken Clarke a minap egy bekapcsolva hagyott tévékamerába mondta bele gyanútlanul, hogy Theresa Mayjel „rohadt nehéz kijönni”. Amikor megkérdezték Theresát, hogy mit szól párttársa – és a belügyminisztérium élén egykori elődje – kijelentéséhez, megragadta az alkalmat, hogy figyelmeztesse az Európai Bizottság elnökét, és csak annyit mondott: „Ha van valaki, akinek rohadt nehéz lesz kijönnie velem, az Jean-Claude Juncker”. Elszegődött tehát a szerencse a bormámoros jókedvében pofozkodással „engedetleneket leckéztető” luxemburgi offshore-királytól, egy nőnek ugyanis aligha keverhet le heccből egy tockost, márpedig May láthatóan nem készül behódolni az unió háborodott mókamesterének.
Hogy Theresának sikerül-e a 2020-ig tartó hivatali ideje alatt kivezetni a briteket az unióból, azt egyelőre lehetetlen megjósolni, hiszen két év tárgyalási idősáv ide vagy oda, negyvenhárom évi tagság után még a legoptimistább elemzők szerint is legalább egy évtizedbe telik, mire London és az Európai Unió végleges egyezségre jut az új kapcsolatrendszer mibenlétéről és szabályairól. Egy biztos, az unió döntésképtelenségében fuldokló britek – ha nem is túl megfontoltan, de – leadták segélyhívásukat. A népszavazást követő reakciókból ugyanakkor az is látszik, hogy nem az európai szövetség által nyújtott biztonságra és számtalan más előnyre mondtak nemet, hanem a globális kihívásokra válaszolni képtelen, a menekültválságot tétlenül néző, az integrációt kudarcba fullasztó unióra. Ma estétől már Theresa Mayen múlik, hogy milyen vizekre kormányozza kétségbeesett országát.