Szabó Palócz Attila

Vélemény és vita

A bőr színe

Álláspont. Váratlanul alacsonyra esett az emberélet ára az Egyesült Államokban.

Vélhetően nincs semmiféle összefüggésben a statisztikai adatokkal, kimutatásokkal, inflációs rátával vagy a mindenféle nemzetközi hitelminősítő intézetek működésével, de ez a hét arról marad majd emlékezetes, hogy váratlanul alacsonyra esett az emberélet ára az Egyesült Államokban. Kedden ugyanis Louisiana fővárosában, Baton Rouge-ban két rendőr intézkedés közben lőtt agyon egy férfit, csütörtökön pedig Minnesota államban, Falcon Heightsben egy forgalmi ellenőrzést végző egyenruhás puffantotta le az épp a jogosítványát kereső autóst. Közös a két esetben, hogy a rendőrök fehérek, az áldozatok pedig feketék, vagyis, ahogy ma már mondani illik, afroamerikaiak voltak. Nyugodjanak békében!

Nem lenne azonban túl hiteles, ha azt mondanánk, hogy meglepődtünk ezen, hiszen az elmúlt években már hozzászokhattunk a tengerentúlról érkező, hasonló, tragikus híradásokhoz. S a maga módján természetes az is, hogy a történtek után tüntetéseket, demonstrációkat szerveztek a rendőri erőszak és a túlkapások ellen tiltakozva több amerikai nagyvárosban, így St. Paulban, Chicagóban, New Yorkban, Washingtonban, Baton Rouge-ban, Portlandben és igen, Dallasban is.

Az utóbbi helyszínen azonban valami nagyon elromlott… Csütörtökön este kilenc óra tájban ugyanis több ezer ember tüntetett békésen Dallas utcáin, amikor újabb lövések dördültek. S ezúttal a rendőrök voltak a célpontok: öt egyenruhás meghalt, hat megsebesült, amikor orvlövészek nyitottak rájuk tüzet – összehangoltan, szervezetten. David Brown dallasi rendőrfőnök szerint a merényleteket előre megtervezték és egyeztették, és erre utal az is, hogy három oldalról érkeztek a lövések, azokat magasból adták le, és a támadóknak az volt a céljuk, hogy minél több rendőrt megöljenek. Nyugodjanak békében ők is!

A támadók közül hármat - két férfit és egy nőt - hamarosan letartóztattak, a negyedik pedig előbb tárgyalni kezdett a rendőrökkel, akikkel aztán tűzpárbajba keveredett, és végül belehalt a sérüléseibe. Az orvlövészek személyazonosságáról nem közöltek részleteket, csak annyit tudni, hogy a letartóztatottak egyike egy fekete bőrű férfi. David Brown tegnap hajnalban még arról beszélt, hogy a rendőrség egyelőre abban sem biztos, bujkálnak-e még további orvlövészek a városban.

Azt, hogy a dallasi merénylők egyesével szedegették le a rendőröket, nyugodt lélekkel mondhatjuk bosszúnak vagy önbíráskodásnak is… De ha azt kutatjuk, hogy mi állhatott az esetek hátterében Louisianában, Minnesotában és Dallasban is, akaratlanul is a rasszizmusra vezethető vissza mindez. Abban az Egyesült Államokban, amelynek vezető politikusai oly érzékenyek „a világ rezdülésére”, és „aggodalmukat fejezik ki”, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt a tengerentúlon elképzelik. Ahogyan tette azt, emlékezetes módon, még külügyminiszterként a jelenlegi elnökjelölt-aspiráns Hillary Clinton is. Remélem, most is élénken figyeli a híradásokat – mondhatni: rajtunk tartja a szemét –, mert meg aztán igazán sokmindenbe beleszólhat teljesen illetéktelenül. Aggódhat azért is, hogy mi lesz az előállított „ligetvédőkkel”, akiket történetesen úgy vitt el a magyar rendőrség, hogy a hajuk szála sem görbült meg, pedig ellenálltak az intézkedésnek. Ami, mondjuk, másfelé meg nem jelent egy életbiztosítást…

És van, ahol számít a bőrszín is. Fekete vagy fehér, mindegy is talán (mert csak esete válogatja). A 21. században, 2016-ban Földünk legerősebb katonai nagyhatalmában; abban az országban, amely kisajátította magának a jogot, hogy a felsőbbrendűség érzésétől vezérelve a világon bárkit és bármikor kioktasson demokráciából; és ha érdekei azt kívánják, akár fegyveresen is exportálja a maga, valljuk be, az utóbbi huszonöt esztendőben igencsak lerongyolódott, szerencsétlen módon elsilányított demokráciáját.

Azt pedig, hogy miért és hogyan silányodhatott idáig a 21. század elejének amerikai demokráciája, könyvtárnyi tanulmánykötetben lehetne elemezni. És kell is! Persze csak akkor, ha a problémát valóban meg akarják oldani. Azonban, érdekes módon, erről szinte szó sem esett az elnökjelöltségért folytatott kampányban egyik nagy pártban sem.

Talán éppen ezek az események is jelzik, hogy nem mindig azok a legfontosabb kampánytémák, amelyeket a tanácsadók javasolnak, hanem amelyek az emberek életét a hétköznapokban meghatározzák. És ez utóbbiak hajlamosak arra, hogy – mint a dallasi esetben is láttuk – kérdés nélkül, maguktól előtérbe furakodjanak.