Ruyter admirális legfényesebb diadala

Háromszáznegyven éve hunyt el Szícília partjainál az ártatlanul elítélt és elhurcolt magyar protestáns gályarabok megmentője

Bánó Attila – 2016.07.08. 02:30 –

Dánia partjainál egymással csatázott 1659-ben a holland és a dán flotta, és amikor Michiel de Ruyter holland admirális szeptember 25-én levelet írt az amszterdami admiralitásnak a hadi helyzetről, jelezte, hogy a svédekkel is meg akar ütközni. Ez a levél 2007-ben felbukkant az Amszterdam melletti Haarlemben található Bubb Kuyper aukciósház árverésén, ahol 11 500 euróért – akkor csaknem hárommillió forintért – talált gazdára. Az árverésen elkelt régi levélről a magyar sajtó is beszámolt.

RuyterMichiel de Ruyter admirális. Ferdinand Bol festménye (Forrás: Wikipédia)
Persze akár legyinthetnénk is egy efféle hírre. Csakhogy Ruyter admirálisnak köze van a magyarokhoz, ugyanis 1676-ban elérte a nápolyi alkirálynál, hogy engedje szabadon a gályarabságra ítélt magyar protestáns prédikátorokat. I. Lipót, a Magyar Királyság alkotmányát semmibe véve 1673 februárjában, az ország teljhatalmú kormányzójává nevezte ki Johann Caspar Ampringent, a Német Lovagrend nagymesterét. A protestánsokkal szembeni vallási türelmetlenség ezután odáig fajult, hogy szeptemberben Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével rendkívüli bíróságot állítottak fel Pozsonyban. A bíróság először harminchárom evangélikus lelkészt, majd 1674 tavaszára már mintegy hétszáz református és evangélikus prédikátort és tanítót idézett maga elé. Az ellenük felhozott vád felségsértés és hazaárulás volt. Az idézésre háromszáznál többen jelentek meg.

Ellenreformáció

Payr Sándor írta A magyar protestáns gályarabok című tanulmányában (Budapest, 1927): „A vádlottak Szelepcsényi előtt mindig azt sürgették, hogy ne általánosságban ítéljenek el 700 lelkészt, hanem állapítsák meg név szerint, ki, mikor, hol és miben vétkezett? De erre nem került a sor, egyenként ki sem hallgatták őket, hanem kimondották a halálos ítéletet jelenlevőkre és távolmaradottakra egyaránt.” A halálbüntetéstől a vádlottak csak úgy menekülhettek meg, ha áttértek a katolikus vallásra vagy írásban lemondtak egyházi szolgálatukról. Sokan ezt az utat választották, csakhogy mentsék az életüket, de 67 prédikátor kitartott hite mellett és nem adott reverzálist.

Ez a protestánsok ellen létrehozott, tevékenységét és ítéleteit tekintve leghírhedtebb vésztörvényszék már negyedik volt a sorban. Payr Sándor szavaival „Lányi György szemtanú szerint csak mintegy 400-an jelentek meg; pontosabb számítás szerint 284 evangélikus és 52 református lelkész és tanító, összesen 336-an. […] A törvényszék igazi célját most is Széchenyi György győri püspök árulta el. Midőn ezt az udvarában levő főemberek megkérdezték: mit akarnak annyi lelkész megidézésével, akikről maguk tudják legjobban, hogy ártatlanok, Széchenyi azt felelte: »Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha nyakokba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll; ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak«.”

Három vádpontot olvastak a beidézettek fejére: „gyalázták a vallást, részt vettek a rebellióban és cimboráltak a törökkel”. Legkeményebb vádlójuk Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a magyar királyi kamara elnöke volt. II. Rákóczi Ferenc szerint tőle származott ez a veretes mondás: „Magyarországot rabbá, azután koldussá s végül katolikussá teszem.” (E kijelentés elhangzását egyesek később cáfolni próbálták, de több történetíró hitelesnek tartja.)

A bírák elfogultsága és rosszindulata kiolvasható a fennmaradt jegyzőkönyvekből, s egyre nyilvánvalóbbá vált a külföldi megfigyelők előtt is. Payr György írta: „A bécsi holland követ, Hamel Bruyninx Gellért, egy buzgó református, kit később a magyarok atyjának neveztek, vizsgálat alá vette az ügyet, lázadásról vagy hitüldözésről van-e itt szó. Mint szigorú erkölcsű, komoly diplomata, alaposan, megfontoltan járt el, a hitrokonság sem tette elfogulttá, hanem követtársával eljött Magyarországba s maga személyesen tartott több fontosabb helyen vizsgálatot s csak ezután írta meg emlékiratát I. Lipót és a holland rendek számára. Ez a fontos kézirat Sárospatakon van, máig sem jelent meg nyomtatásban, pedig ez döntötte el a gályarabok ügyét, ez hatott Lipótra és a holland rendekre s ez a szenvedő hitvallók és mártírok tárgyilagos, alapos igazolása.”

Ám, amíg a holland követ lelkiismeretes munkájának eredménye lett, sokan váltak ártatlan áldozataivá I. Lipót ellenreformációs politikájának. Sellyei István pápai református püspök különösen bátran védelmezte ügyüket a törvényszék előtt, amivel maga ellen fordította a bírák haragját. Őt és négy társát Berencs várába zárták. „Undok szikla üregbe” vetették őket, mely inkább sír volt, mint börtön, telve piszokkal, férgekkel. Bilincsekbe verve a legnehezebb munkát végezték téli hidegben, majdnem ruhátlanul. Olyanok voltak már, mint a csontváz. A várparancsnok is megszánta őket, de Kollonich azt írta: „Ne törődj velük, lesz még annyi föld a berencsi határban, ahova el lehet őket temetni.”

A legszörnyűbb megpróbáltatások azonban csak ezután következtek. Kollonich Lipót nem akart lemaradni Szelepcsényi György mellől, és negyvenkét prédikátort, akiket a berencsi, a lipótvári és a komáromi várbörtönök sem törtek meg, gályarabságba küldött. A kegyetlen Gemanner kapitányt bízta meg azzal, hogy a gyászos menetet Nápoly felé vezesse. A megbilincselt prédikátorokat nehéz hegyi utakon keresztül hajtották Triesztig. „A bilincs és a sziklás, hegyes út bizony véresre törte lábukat, vérpirosra festették az idegen rögöt, amerre jártak. Sarujok, ruhájuk lemállott s legjobban bántotta magyar nemesi önérzetüket, hogy Gemanner még a szakállukat, bajuszokat is lenyíratta.”

Szenvedések és szökések

Hajófenekébe kényszerítve két hétig hánykolódtak 1675 áprilisában a viharos tengeren, amíg megérkeztek Pescarába. Innen ismét gyalog folytatták az utat, de a sok verés miatt hatan csak Theate városig jutottak. Köztük volt a beteg Miskolczi Mihály füleki lelkész, akit a társai addig pokrócba takarva szállítottak. „A további úton Pesculopenatarium helységet elhagyva az öreg Edvi Illés Gergely malomsoki lelkészt, ki dysenteriában (vérhasban) szenvedett, szamár hátára ültették s két oldalról a társai támogatták. Egy meredek sziklás helyen azonban előre bukott és szörnyet halt. 1675. április 29-én volt ez. Ruháit a katonák levonták s fogolytársait tovább hajtva temetetlenül hagyták ott az ebek és madarak martalékául.”

Az agyongyötört emberek közül egyesek elhullottak, mások megszöktek, és veszedelmes kalandok közepette jutottak barátságos körülmények közé. Lányi György, a fiatal korponai rektor például Capra Cotta városánál egy erdőn keresztül talált egérutat. Csodával határos módon eljutott Fürstenfeldig, Kőszegig, majd Sopronig, ahol két hétig rejtőzött Lang Mátyás lelkésznél. Végül Lipcsében kötött ki. Teológus lett, és ott hunyt el 1688-ban. Captivitas Papistica című munkájában 1675-ben beszámolt saját és prédikátor társai szenvedéseiről. „Ugyanitt sikerült elmenekülni Masnitius Tóbiás illavai lelkésznek és Simonides János breznóbányai rektornak is, kik szintén leírták szenvedéseiket.”

Sok prédikátor nem jutott el Nápolyig, néhányan pedig később hunytak el. Az élőket egyenként ötven aranyért megvásárolták, s ettől kezdve az eddigieknél is borzalmasabb gyötrelmek vártak rájuk. Félmeztelenül, tűző napsütésben, evezőpadokhoz láncolva, idegen rabszolgákkal együtt, étlen-szomjan kellett dolgozniuk. Aki lankadt, azt korbácsütésekkel serkentették erőteljesebb munkára. „A súlyos evező minden rántásra majd a karjukat tépte ki, ha szemközt kapták a hullámokat. S ilyenkor még a szájukat is felpeckelték, hogy ne jajgathassanak. […] térítő barátok és jezsuiták is özönlöttek reájuk, kik hitehagyás fejében ígértek szabadulást. Július 2-án hetet még messzebb Szicília szigetére vittek közülök hajón a franciák ellen. Ezek közt volt Zsédenyi István dörgicsei, Mazári Dániel tamási és Tinkovics János lesti lelkész. Zsédenyi a kínok közt agyhártyagyulladást kapott s már a tengerbe akarták vetni. Mazári Dániel meg is halt Szirakuzában, Tinkovics Nápolyba visszatérve halt meg. Ugyanitt Nápolyban lehelték ki lelküket Borhidai Miklós rábaszentandrási evangélikus, Szilvási István császári és Füleki István gömörnaprágyi református lelkészek s Paulovics Mihály turóczszentmártoni evangélikus rektor.”

A prédikátorok kiszabadultak

A magyar gályarab lelkészek olyan elképesztő szenvedéseken mentek keresztül, amelyek még a kor mércéjével mérve is rettenetesek voltak. Szerencsére akadtak tisztességes, segítőkész kortársak, akik sokat tettek megmentésükért. Két nápolyi evangélikus kereskedő, Weltz György és Fülöp gyakran látogatták, és amennyire lehetett, segítették őket. A nürnbergi Zaff Miklós orvos-lelkész pedig Velencéből levelezve igyekezett felhívni Hollandia, Svájc, Anglia és Németország figyelmét a magyar gályarab prédikátorokra. A már említett bécsi holland követ, Hamel Bruyninx is átadta emlékiratát I. Lipótnak. A hollandok azonban ennél többet is tettek. Gyűjtést indítottak, így a fejenkénti száztalléros váltságdíjat Bruyninx letehette az életben maradt gályarabokért.

A szabadulást jelentő döntő mozzanat kétségkívül a nagyszerű és tiszteletre méltó Michiel de Ruyter holland admirális nevéhez kötődik. Amikor küldetésének megfelelően Nápoly felé közeledett hajóhadával, útközben levelet küldött a nápolyi alkirálynak, mellékelve Bruyninx követ iratát. Payr Sándor szerint az alkirály a nápolyi törvényszékkel megvizsgáltatta a magyar gályarabok ügyét, s ez is ártatlanoknak nyilvánította őket. „Végre 1676. február 11-én maga Ruyter jelent meg hajóhadával a kikötőben s erre a nápolyi alkirály azonnal elrendelte a gályarabok szabadon bocsátását. Ruyter tengernagy sok diadala között ezt becsülte legnagyobbra.” Huszonhat magyar prédikátor léphetett az admirális hajójára (összesen harmincketten maradtak életben). Az admirális így hárította el Harsányi István rimaszombati lelkész hálálkodását: „Mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát.” Az admirális így emlékezett vissza a gályarabok kiszabadítására: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom az, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”

A magyar gályarab prédikátorok megmentője ezután már csak két és fél hónapig élt. Szicília partjainál, a Siracusai-öbölben egy ágyúgolyó megsebesítette a lábát, és a seb elfertőződött. A kiváló flottaparancsnok ebbe halt bele április 29-én.

Amikor Szent II. János Pál pápa 1991-ben Magyarországon járt, részt vett a debreceni református Nagytemplomban tartott ökumenikus istentiszteleten. A szentatya ez alkalommal – a kiengesztelés jeleként – megkoszorúzta a gályarab prédikátorok emlékművét, amelyet egy debreceni özvegyasszony kezdeményezésére állítottak 1895-ben. Történelmi egyházaink már régóta új utakon járnak. Nem ellenfelet, hanem szövetségest látnak egymásban, s az összefogás, a kölcsönös megbecsülés jegyében tevékenykednek. A hitükért áldozatra kész, minden szenvedést vállaló prédikátorokra és az őket kiszabadító Ruyter admirálisra minden magyar ember kegyelettel és tisztelettel emlékezhet.