Kövér László: Társadalmi atomkatasztrófa, lelki, szellemi szétesés fenyeget

Súlyos következményei lehetnek a kísérletnek, amelyet a balliberális oldal végez az embereken

Pindroch Tamás – 2016.07.02. 02:09 –

Homogenizált, dekulturalizált masszát, a „multikulti” társadalmát kívánják létrehozni. - Ez a mentalitás, illetve a belőle fakadó politika életellenes, nem tud kapaszkodót nyújtani.

Kövér 20160702Ha a mai baloldal helyén nem jön létre egy nemzeti baloldali alakulat, marad a megosztottság, véli a házelnök (Fotó: Hegedüs Róbert)

Attól, hogy az az Európai Unió rosszul működik, még nem feltétlenül kell kilépni belőle. Meg kell próbálni megváltoztatni – mondta a lapunknak adott interjúban Kövér László, az Országgyűlés elnöke. A fideszes politikus kifejtette, a Brexit kapcsán nem a britek, hanem az EU rontott el valamit. Szerinte az a kísérlet, amelyet a balliberális, kozmopolita oldal végez az emberek nemi, vallási, nemzeti identitásának módszeres aláásásával, „társadalmi értelemben egy csernobili atomkatasztrófával fenyeget”.

– Hol rontották el az angolok?

– Lehet, hogy elrontották, lehet, hogy nem. Még ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre nem tudunk semmit a Brexit valódi következményeiről. Csupán annyi történt, hogy a szavazók többsége az Európai Unióból (EU) való kilépésre voksolt. Ez a demokrácia. A magukat megfellebbezhetetlen demokratáknak bemutató politikusok viszont épp ezt nem tudják most elfogadni. Nem a klasszikus bal-jobb oldali felosztás mentén dőlt el a referendum, de egyértelműen baloldali mentalitást, lelki beállítottságot tükröz, hogy „csak akkor él a demokrácia, ha az van, amit én akarok”. Ha valaki elrontott itt valamit, az az EU. Morálisan és politikailag is bukott politikusok vezetik, akik mindig, mindenért csak áthárítják a felelősséget, most épp a brit politikusokra, az úgynevezett populistákra és a szavazókra. Az embereket viszont nem lehet leváltani, ez még a több tízmillió ember haláláért felelős Sztálinnak sem sikerült. A demokrácia azt jelenti, hogy azt kell tenni, amit a nép többsége akar. Ha az emberek nem hallgatnak az elitre, ez azt jelenti, hogy ez utóbbi valamit elrontott.

– Mi lesz a következménye a Brexitnek, megindulhat egy kilépési dominóhatás?

– Semmit sem lehet kizárni. Nagy-Britannia politikailag – gazdaságilag nem hiszem – nagyon nagy bajba került, kis túlzással ehhez hasonló szintű megosztottság utoljára Oliver Cromwell idejében jellemezte a szigetországot. Szakadékok tátonganak az Egyesült Királyság népei, a skótok, walesiek, észak-írországiak és angolok között, illetve London és a vidék, a fiatalok és az idősebb generációk között is. Ez viszont nem a népszavazás következménye, csak a referendum hozta felszínre a szembenállást. Ez idáig a most többségbe került unióellenesek élték át azt a frusztrációt, amelyet most az uniópártiaknak kell megtapasztalniuk. Az uniópárti skótok újra megpróbálkozhatnak a függetlenségi népszavazással, az északír közösség pedig átgondolhatja, hogy egyesüljön Írországgal és így újra az unió tagja lehessen. Mindez nem napok vagy hónapok kérdése, s az elhúzódó bizonytalanság önmagában is rossz.

– Magyarországnak bent kell maradnia az unióban?

– Attól, hogy az unió rosszul működik, még nem feltétlenül kell kilépni belőle. Meg kell próbálni megváltoztatni. A mi felfogásunkban az Európai Unió a nemzeti érdekérvényesítésnek – ez idő szerint – a legkedvezőbb kerete. Az unió Magyarországnak előnyös, tagságunk több lehetőséget ad számunkra, mint ha nem létezne, vagy ha létezne ugyan, de mi nem lennénk a tagjai. Ebben a pillanatban nem gondolom, hogy Magyarországnak ki kellene lépnie, vagy az EU szétesése lenne az érdekünk. Ugyanakkor minél ostobább módon reagál az Európai Bizottság és Parlament a Brexitre, annál inkább olajat önt a tűzre. Az uniós vezetők referendum utáni nyilatkozatai nem jó irányba terelik a folyamatokat. Nem veszik észre, hogy a problémák rendszerszintűek. A tagállamok választói azt látják, tőlük nagyon messze, Brüsszelben, az emberek feje fölött döntenek. A nemzeti kormányok, amelyeket viszont a szavazók hazájukban megválasztanak a kormányzásra, nem a meghirdetett programjukat hajtják végre, hanem valami teljesen mást. Erre a legjobb példa Görögország. Nem feltétlenül azért, mert ezek a kormányok be akarják csapni a szavazókat, hanem azért, mert valahol valakik Brüsszelben vagy valamely régi és erős tagállam fővárosában a saját érdekeik szerinti döntéseket kényszerítenek rájuk. Ez pedig egyenesen elvezet a demokrácia mint a népakaratot kifejezni hivatott rendszer és az ezt működtető régi politikai elitek hitelvesztéséhez.

– De ki választotta meg a brüsszeli vezetőket bármire is?

– Valójában senki. Ám ne vegyük le a nemzetállami vezetőkről sem teljesen a felelősséget, senki nem tart a fejükhöz pisztolyt, hogy azt csinálják, amit Brüsszelből mondanak nekik. Valójában nem Junckerék hajtanak végre puccsot a tagállamokkal szemben, ők csak az erős tagországok bábjai. A brüsszeli bürokráciát a régi tagállamok tartják a kezükben, ők hozták őket abba a helyzetbe, hogy kikényszerítsék a saját elitcsoportjaik törekvéseinek megfelelő döntéseket Brüsszelben a kis tagállamokkal szemben. Ha a folyamatos nyomásgyakorlással sem sikerül az érdekeik szerinti konszenzust elérni, akkor nem riadnak vissza a közös megegyezést előíró szabályok megkerülésétől sem – ahogy az például a kötelező migránskvóta előírásával történt. Ezeknek a politikusoknak nincs erkölcsi alapjuk demokráciából leckéztetni egyetlen tagállamot sem.

– Mit szól ahhoz, hogy az uniót megalapító államok külön tanácskoztak a Brexitről?

– Ez természetesen szabadságukban áll, de meglehetősen árulkodó gesztus arra nézve, hogy ezen országok politikusai valójában nem tekintik egyenrangúnak a később csatlakozott országokat, különösen nem a kelet-közép-európai és délkelet-európai régió államait, amelyek hálátlan módon nem akarnak minden békát lenyelni, még a „közös európai értékek” jegyében sem.

– Brüsszel a nagy-britanniai referendum korteshadjáratába is beleszólt, határozott üzeneteket fogalmazott meg Londonnak. Mit szólt a kampányhoz?

– A végeredmény ismeretében most sokan – az úgymond – populista kilépéspárti kampányt kárhoztatják, noha a bentmaradás melletti, a kilépést követő apokalipszist vizionáló agitációt sem tekinthetjük különösebben visszafogottnak. A szavazók azt gondolhatták, ha ennyire ki van szolgáltatva az Egyesült Királyság Brüsszelnek, mint ahogy a Brexit-ellenes kampány sugallta, az semmiképp sem egészséges állapot, akkor országuknak talán mégis jobb a saját lábukon megállni. Némely brüsszeli politikus fölényeskedő, fenyegető tónusú nyilatkozata sem biztos, hogy jót tett ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben. Az angolok mindig is büszkék voltak önállóságukra. A kilencvenes években nagy felháborodást okozott, hatalmas indulatot váltott ki az egyszerű brit szavazópolgárokból, hogy el kellett búcsúzniuk a klasszikus mértékegységeiktől, és náluk is bevezették a kontinensen használatos SI-rendszert. Ezzel megfosztották őket a kultúrájuk egy darabjától. Akkor is azt gondoltam, hogy igazuk van, hiszen miért is fájt az bárkinek, hogy ők fontot, hüvelyket, pintet meg éppen mérföldet használnak mértékegységként. Ez is az identitásuk része volt, amit Brüsszelben egy tollvonással eltöröltek.

– Ezt is tudatos, nemzetállam-ellenes lépésnek tudja be?

– A nemzeti kultúrák egy­neműsítésének szándéka vagy a „haladást” erőltetőkre mindig is jellemző arrogancia és érzéketlenség állt a döntés mögött – egyre megy. A mai értékviták megmutatják, vannak, akik az erősebb unió nevében a nemzetek önazonosság-tudatát, a nemzeti büszkeséget, a szuverenitásukat a mindennapi életünkben is, minden szinten le akarják bontani. Erről szól a migránsok kötelező elosztása, a kvóta, a betelepítési agyszüleményük is. Egy, a semmi által homogenizált, dekulturalizált masszát, a „multikulti” társadalmát kívánják létrehozni Európában. A példa az Egyesült Államok. Ott nem a nemzeti kultúra, hanem olyan külsődleges kötelékek tartják össze a közösséget, mint az olcsó üzemanyag, az esélyek egyenlőségének és a demokráciájuk felsőbbrendűségének mesterségesen fenntartott mítosza, a csillagos-sávos lobogó és az a tudat, hogy a világon bárkit móresre tudnak tanítani, ha úgy tartja kedve az aktuális elnöknek. Pedig a repedések már ott is láthatók.

– Milyen következményei lesznek mindennek?

– A dolgok természete az, hogy a szélsőséges jelenségekre szélsőséges válaszok érkezhetnek. Németországban például a zöldek egy tartományi ifjúsági szervezete a futball Európa-bajnokság elején elítélte, hogy a németek nemzeti zászlókkal szurkolnak a válogatottjuknak. Ez szerintük ugyanis maga a kirekesztés, az elítélendő nacionalizmus. Az ilyenek az élharcosai a bevándorlók korlátlan befogadásának is, hasonlóképpen a legextrémebb szexuális viselkedésmódok „egyenjogúsításához”. Ma már nyugati baloldali-liberális körökben a vérfertőzés dekriminalizálásának szükségességéről értekezni sem számít botránynak. Pedig ez nem is függ össze az általuk gyűlölt kereszténységgel, ez azóta tabu, amióta az ember kiemelkedett az ösztönvilágból. Ez a mentalitás és a belőle fakadó politika életellenes, nem tud kapaszkodót nyújtani az embereknek, csak a totális elbizonytalanodás, a lelki és szellemi szétesés következik belőle, illetve vad, túlzó reakciók veszélye, amire egyébként éppen Németország történelmének legsötétebb fejezete figyelmeztet.

– Hová vezethet mindez?

– Nagyon súlyos következményekkel járhat, ha a nemzetállamok keretei – amit az uniós politika folyamatosan roncsol – szétesnek. A csernobili atomerőmű-robbanáshoz vezető felelőtlen fizikai kísérletekhez tudnám a folyamatot hasonlítani. Az a kísérlet, amelyet a balliberális, kozmopolita oldal végez az emberek nemi, vallási, nemzeti identitásának módszeres aláásásával, társadalmi értelemben egy atomkatasztrófával fenyeget. A délszláv konfliktus is azt bizonyította, hogy a mélyben szunnyadó, elementáris feszültségek milyen robbanáshoz vezethetnek. Ott a „jugoszlávizmus” fedője alatt forrtak az indulatok, a sistergő gyűlölet irracionálisan, egyik pillanatról a másikra tört ki még a szomszédok között is. A konfliktus végeztével megérkezett a válasz: ilyen dolog nem történne meg még egyszer, ha megszüntetnék a vallást és a nemzetet – pontosabban, ha a megszüntetendő kultúra helyén teremtődő semmi homogenizálná a társadalmakat. Csakhogy az ember ösztönösen akar valahová tartozni, valamely közösséghez, amelyben a másik ember kiszámítható viselkedése biztonságot jelent számára. Ezt pedig a közös kultúra által létrehozott normarendszer biztosítja, ami eligazít, hogy mi a helyes, mi a helytelen, mi a normális és mi nem az. Az embernek ezt az elementáris igényét – benne a fogyasztással – nem lehet a szabadság korlátlanságával eltörölni. Ha ezt nem látjuk be, s az európai politikai elit továbbra is azt gondolja, hogy – miközben szélsőséges rekordokat döntöget az ifjúsági munkanélküliség – a folyamatosan bővülő jólét és fogyasztás, illetve a „mindent szabad és semmi sem kötelező”, a kötelezettségek és felelősség nélküli „emberi jogok” ígéretével meg lehet teremteni az úgynevezett európai identitást, akkor vesztébe kergeti civilizációnkat.

– Térjünk rá a belpolitikai témákra. A Fidesz tíz éve vezeti a népszerűségi listákat, sorra nyerte az országos választásokat. Meddig lehet ezt az állapotot megőrizni?

– Egy kiérdemesült szocialista elvtársat szeretnék idézni, aki szerint nem közvélemény-kutatásokat, hanem választásokat kell nyerni. Ez örök tanulság marad. Nem szabad szem elől tévesztenünk – ami igaz volt a Brexittel kapcsolatos népszavazás esetében is –, hogy a végeredmény lehet egészen más is, mint amit az előzetes mérések mutatnak. A Fidesz folyamatosan bizonyított a választásokon is, viszont volt néhány időközi megméretés, amelyet elveszítettünk. Nekünk tehát az emberekkel, az ő gondjaikkal kell foglalkoznunk. A magyar választók azt tapasztalják, hogy mi kormányképes erő vagyunk, míg az ellenzék nem az. Valamiért minden ellenzéki pártban azt gondolják, hogy a hangerő, a durva stílus, a parlamenti és utcai performance-ok elleplezik a választók elől a mondanivaló, a jövőkép, a valódi program hiányát. Ez rövid távon növeli a Fidesz esélyeit, viszont hosszú távon egyáltalán nem egészséges jelenség. Ugyanis ellustítja, elkényelmesíti a hatalmon levőket, és minden elfogultság nélkül maguk is arra a következtetésre jutnak, hogy „mi vagyunk a legjobbak, nincs kormányképes alternatívánk”. Ezért a morális és mentális intellektuális készenléti állapot folyamatosan lazulhat, csökkenhet. Ez poten­ciális veszély, amely ellen folyamatosan tennünk kell.

– Az utóbbi időszak mozgalmas volt a Jobbik, az MSZP és az LMP életében is.

– Csak annyiban kell velük törődnünk, hogy rámutatunk mondanivalójuk ellentmondásaira, hiteltelenségeire. Mindig el kell mondanunk, hogy mit tett a baloldal, amikor kormányon volt, hiszen épp az ellenkezőjét csinálta annak, amit most ellenzékben mond. Itt van a migránsválság kezelése, amelyben a kormány eddig nagyon jól teljesített, ez is mutatja, hogy a Fideszhez képest nincs olyan politikai erő, amelyre mindig, így baj esetén is számíthatnak a magyarok. A migrációs válság egy valódi vészhelyzet, amelyet a baloldali ellenzék elbagatellizál. A politika lényegét sem értik azok, akik azt gondolják, hogy ezt a vészhelyzetet az emberek nem érzik.

– Mit szól ahhoz, hogy Molnár Gyula lett az MSZP elnöke?

– Abban bízom, hogy az MSZP nem várja Molnár Gyulától a morális megújulást. Sok mindent várhatnak tőle, de ezt nem. Annak, hogy a baloldalon intellektuálisan egy ütőképes politikai erő jöjjön létre, előfeltétele lenne, ha belátnák, hogy van egy szükséges, kialakítandó közös nevező a nemzeti érdekek és értékek meghatározásáról. Az elmúlt huszonhat évben ezt nem tették meg, de remélem, hogy ez előbb-utóbb megtörténik. Amikor a Fidesz 1990-1994 között az MDF ellenzéke volt, okkal, sokszor ok nélkül is támadtuk a kormányt, de soha nem gondoltuk és mondtuk azt, hogy Antall Józsefék elveszejtik az országot. Amikor viszont a volt kommunisták a náluk sokkal rosszabb liberálisokat a nyakukba véve elkezdtek kormányozni, ez a jeges rémület lett úrrá a választók nagy többségén. Sajnos minden rossz álmunkat alulteljesítették a balliberális kormányok. Szeretnék egy olyan országban nyugdíjba vonulni, amelyben mindegy, ki lesz kormányon, nem történhet nagyon nagy baj. Az MSZP-nek és a baloldalnak viszont ezért még nagyon hosszú utat kell megtennie.

– Összeáll 2018-ban a baloldal?

– Azzal számolunk, hogy igen. Ha az MSZP újra összeáll a Gyurcsány-félékkel – nemcsak a DK-val, hanem a többi kis liberális törpepárttal is –, azzal kell számolnunk, hogy nem fog megszűnni az elmúlt huszonhat éves szellemi polgárháború. Ha a mai baloldal helyén nem jön létre egy nemzeti baloldali alakulat, akkor megmarad a megosztottság.

– Mit gondol a Jobbik irány­vál-tásáról?

– Nincs kormányzati múltjuk, mint az MSZP-nek, ezért ott egy kicsit még zavarosabb a helyzet. Nagy változáson mennek keresztül, ami hitelességi aggályokat is felvet, ezért jogos a mostani és a korábbi álláspontjaik közötti feszültségre felhívnunk a figyelmet. Ki kell várni, mi lesz a középre húzásuk következménye. Aggasztó jeleket látok náluk is, hiszen a hatalom megszerzése 2018-ban, úgy tűnik, mindennél fontosabb a számukra. Ez sem a Jobbik, sem az ország számára nem jelent pozitív fejleményt. Verseny van az ellenzéki pártok között, és egymásra licitálnak a Fidesszel szemben. A Jobbik észre sem veszi, hogy miközben azzal döngeti a mellét, hogy a nemzeti párt Magyarországon, addig például annak a pedagógusok mögé bújó balliberális utcai nyomásgyakorlásnak a támogatója, amely azt a liberális oktatáspolitikát akarja restaurálni, amelyik a legnagyobb kárt okozta a nemzetnek a rendszerváltozás óta.