Vélemény és vita
A valós jövedelem rejtélye
Többször szóvá tettem már, hogy a GDP, vagyis a bruttó társadalmi termék számítgatása alkalmatlan arra, hogy egy nemzetgazdaság valós teljesítményét mérje.
(Jól példázza ezt, hogy egy operációra fordított orvosi és ápolói munka, anyag-, valamint műszerfelhasználás része a GDP-nek, de a munkaképes életkorban lévő beteg esetleges műtét utáni elhalálozása nincs csökkentő hatással a GDP-re.) Jószerivel fogalmunk sincs, hogy a GDP mozgása, növekedése vagy csökkenése, milyen hatással van a nemzetgazdasági szempontból kiemelten hasznosra, a hazai jövedelmek alakulására.
A GDP alkalmatlanságának bemutatására az élet a napokban elénk sodort egy konkrét esetet, 2016 első negyedévének GDP-alakulását. Ez jócskán eltért az „elemzői várakozásoktól”, csalódást okozott, és csupán 0,9 százalék növekedést mutatott a 2015-ös év azonos időszakához képest, mi több, az előző negyedév GDP-számához viszonyítva még csökkenés is beállt. Fel is zúgtak azonnal a „független–megélhetési–szakértői” harsonák, és azonnal takaródót fújtak az újszerű nemzetérdekű gazdaságpolitikának, a növekedés megakadását, a fenntarthatóság megkérdőjelezését harsogták. Ez természetes, tőlük ezt lehet várni. A baj azonban az, hogy máig sem tisztázott, mi is a gazdaság valós teljesítménye. Jobb híján a követett gazdaságpolitika hívei is az orrukat lógatva magyarázgatták, hogy egy negyedév alapján nem lehet végleges következtetéseket levonni.
A kóros GDP-függőség bemutatására szolgáljon egy, a hazai mindennapokból merített valós példa, kerülve a cégreklámot, de valósághű adatokat felhasználva, éppen az előnyben részesített gépjárműgyártás köréből.A hazánkba települt külföldi tulajdonú gépkocsigyártók egyike évente durván hárommilliárd euró értékben állít elő gépjárműveket, s ezeket szinte kivétel nélkül exportálja. GDP-ben számolva, kissé kerekítve, ez a hazai GDP három százaléka. Ha feltételezzük az egyenletes előállítást, akkor havonta kétszázötvenmillió euró értékben állítanak elő járműveket. Ha történetesen egy hónapra leállnak, mert karbantartást (átépítést, bővítést) végeznek, akkor csökken kétszázötvenmillió euróval a negyedévi GDP, ami éppen egyszázalékos esést jelent a vizsgált negyedévben (pedig csak egyetlen cégről volt szó). A keletkezett hazai jövedelmek viszont szinte nem változnak, hiszen a dolgozókat közben vagy szabadságra küldik, vagy más területen foglalkoztatják.
A vizsgált esetünkben egyébként a bér és az egyéb, hazánkban maradt jövedelmek aránya a termelési értéken (GDP) belül alig éri el a három százalékot, tehát nem oszt, nem szoroz. Könnyen belátható, hogy kiugró értékváltozásokat a GDP-ben csak a hazánkban működő nagy nemzetközi cégek okoznak. Ha belép egy nagy exportkapacitás, akkor százalékos nagyságban nőhet a bűvös GDP, ha meg egy kis nemzetközi dekonjunktúra van, akkor meg itt a „tragédia” és a nemzeti gyász, az orrlógatás.
A valóban lényeges hazai jövedelmek szinte nem is változnak (nem nőnek és nem csökkenek jelentősen, sőt a foglalkoztatottság szintje sem mutat érzékelhető változást). Ha mindez így van, akkor rossz pályán haladunk, rosszul mérjük a gazdaság eredményeit, és ami ennél is nagyobb baj, baljósan kommunikálunk. Ráadásul a rendszerváltozás óta, kormányoktól függetlenül, szívósan és konokul ki is tartunk. Levelet írtam 2001-ben a KSH elnökének, amelyben szóvá tettem ezt a problémát. Válaszra sem méltatott, pedig legalább a protokoll szabályai miatt illett volna válaszolnia. Ma ő is az MNB által életre hívott alternatív jellegű közgazdasági képzés dühödt bírálója, mint egyik neves vidéki egyetemünk közgazdászprofesszora.
Kedves professzor úr!
Ez az alternatív képzés egyebek mellett ilyen dolgokról is szól, ha tetszik Önnek, ha nem. Talán éppen ezért folyik a gáncsoskodás?
Később – ugyancsak a KSH illetékesétől – arra a kérdésre, hogy miért nincsenek összehasonlító adatok a nemzeti jövedelemre a rendszerváltozást megelőző évektől, válaszként annyit kaptam, hogy az Európai Bizottság csak a csatlakozás előtti tíz évre kíváncsi. (Furcsának máig azt tartom, hogy többre hivatalosan mi sem vagyunk kíváncsiak.) Talán a valós jövedelem számai azt igazolnák, hogy lecsúszásunk a rendszerváltozás után még annál is nagyobb, mint ami közismert? Értetlenségemet tovább fokozza, hogy most, amikor a gazdaság éppen a magyarok érdekeit szolgálja és a jövedelmeit emeli, pénzügyi terheit csökkenti, miért nem lehet erről valósághűen beszámolni.
Megszűnt az infláció, ennek nyertese tízmillió állampolgár fogyasztóként, hiszen az emelkedő árakkal a versenyfutást mindig ők bukták. Többet tudnak vásárolni, ez látható a fogyasztás dinamikus emelkedésén. Csökkentek az adók, több marad a családoknál, főként azoknál, akik a jövőről is gondoskodnak és gyermekeket nevelnek. Megszabadultak tízezrek a nyomasztó devizaalapú hitelek terhének jó részétől. Százezrekkel több embernek van állása, és a bérek piaci értéke is jelentősen nőtt. A dinamikusan emelkedő jövedelmek nemcsak a fogyasztást dobták meg, de növekednek a háztartások megtakarításai is. Az emberek ismét mernek új gépkocsit venni, lakásvásárlásba vagy -építésbe kezdeni, hosszú távú terveket szőni, amit jó tíz évig mellőzni voltak kénytelenek, mert napról napra éltek. Hosszan sorolhatnánk a példákat, amelyek a növekvő jólétet bizonyítják, noha van mit behozni még jócskán.
A vitathatatlanul emelkedő pálya tényeinek ismertetése helyett miért kommunikáljuk azt, hogy az év első negyedében csak 0,9 százalékkal nőtt a GDP? A túláradó információs folyam mégis kedves valakiknek, nevezetesen a nálunk működő külföldi nagy cégeknek, és azoknak, akik most tervezik a piaci belépést. Ők ennek alapján orientálódnak. Ez jelzi nekik, hogy mekkora a hazánkban realizálható profitpotenciál, javulnak vagy romlanak a kilátások. Őket információkkal tehát derekasan kiszolgáljuk. Vajon nem érdemelnék ugyanezt a saját honfitársaink is mindannyiunk érdekében?
A GDP alkalmatlanságának bemutatására az élet a napokban elénk sodort egy konkrét esetet, 2016 első negyedévének GDP-alakulását. Ez jócskán eltért az „elemzői várakozásoktól”, csalódást okozott, és csupán 0,9 százalék növekedést mutatott a 2015-ös év azonos időszakához képest, mi több, az előző negyedév GDP-számához viszonyítva még csökkenés is beállt. Fel is zúgtak azonnal a „független–megélhetési–szakértői” harsonák, és azonnal takaródót fújtak az újszerű nemzetérdekű gazdaságpolitikának, a növekedés megakadását, a fenntarthatóság megkérdőjelezését harsogták. Ez természetes, tőlük ezt lehet várni. A baj azonban az, hogy máig sem tisztázott, mi is a gazdaság valós teljesítménye. Jobb híján a követett gazdaságpolitika hívei is az orrukat lógatva magyarázgatták, hogy egy negyedév alapján nem lehet végleges következtetéseket levonni.
A kóros GDP-függőség bemutatására szolgáljon egy, a hazai mindennapokból merített valós példa, kerülve a cégreklámot, de valósághű adatokat felhasználva, éppen az előnyben részesített gépjárműgyártás köréből.A hazánkba települt külföldi tulajdonú gépkocsigyártók egyike évente durván hárommilliárd euró értékben állít elő gépjárműveket, s ezeket szinte kivétel nélkül exportálja. GDP-ben számolva, kissé kerekítve, ez a hazai GDP három százaléka. Ha feltételezzük az egyenletes előállítást, akkor havonta kétszázötvenmillió euró értékben állítanak elő járműveket. Ha történetesen egy hónapra leállnak, mert karbantartást (átépítést, bővítést) végeznek, akkor csökken kétszázötvenmillió euróval a negyedévi GDP, ami éppen egyszázalékos esést jelent a vizsgált negyedévben (pedig csak egyetlen cégről volt szó). A keletkezett hazai jövedelmek viszont szinte nem változnak, hiszen a dolgozókat közben vagy szabadságra küldik, vagy más területen foglalkoztatják.
A vizsgált esetünkben egyébként a bér és az egyéb, hazánkban maradt jövedelmek aránya a termelési értéken (GDP) belül alig éri el a három százalékot, tehát nem oszt, nem szoroz. Könnyen belátható, hogy kiugró értékváltozásokat a GDP-ben csak a hazánkban működő nagy nemzetközi cégek okoznak. Ha belép egy nagy exportkapacitás, akkor százalékos nagyságban nőhet a bűvös GDP, ha meg egy kis nemzetközi dekonjunktúra van, akkor meg itt a „tragédia” és a nemzeti gyász, az orrlógatás.
A valóban lényeges hazai jövedelmek szinte nem is változnak (nem nőnek és nem csökkenek jelentősen, sőt a foglalkoztatottság szintje sem mutat érzékelhető változást). Ha mindez így van, akkor rossz pályán haladunk, rosszul mérjük a gazdaság eredményeit, és ami ennél is nagyobb baj, baljósan kommunikálunk. Ráadásul a rendszerváltozás óta, kormányoktól függetlenül, szívósan és konokul ki is tartunk. Levelet írtam 2001-ben a KSH elnökének, amelyben szóvá tettem ezt a problémát. Válaszra sem méltatott, pedig legalább a protokoll szabályai miatt illett volna válaszolnia. Ma ő is az MNB által életre hívott alternatív jellegű közgazdasági képzés dühödt bírálója, mint egyik neves vidéki egyetemünk közgazdászprofesszora.
Kedves professzor úr!
Ez az alternatív képzés egyebek mellett ilyen dolgokról is szól, ha tetszik Önnek, ha nem. Talán éppen ezért folyik a gáncsoskodás?
Később – ugyancsak a KSH illetékesétől – arra a kérdésre, hogy miért nincsenek összehasonlító adatok a nemzeti jövedelemre a rendszerváltozást megelőző évektől, válaszként annyit kaptam, hogy az Európai Bizottság csak a csatlakozás előtti tíz évre kíváncsi. (Furcsának máig azt tartom, hogy többre hivatalosan mi sem vagyunk kíváncsiak.) Talán a valós jövedelem számai azt igazolnák, hogy lecsúszásunk a rendszerváltozás után még annál is nagyobb, mint ami közismert? Értetlenségemet tovább fokozza, hogy most, amikor a gazdaság éppen a magyarok érdekeit szolgálja és a jövedelmeit emeli, pénzügyi terheit csökkenti, miért nem lehet erről valósághűen beszámolni.
Megszűnt az infláció, ennek nyertese tízmillió állampolgár fogyasztóként, hiszen az emelkedő árakkal a versenyfutást mindig ők bukták. Többet tudnak vásárolni, ez látható a fogyasztás dinamikus emelkedésén. Csökkentek az adók, több marad a családoknál, főként azoknál, akik a jövőről is gondoskodnak és gyermekeket nevelnek. Megszabadultak tízezrek a nyomasztó devizaalapú hitelek terhének jó részétől. Százezrekkel több embernek van állása, és a bérek piaci értéke is jelentősen nőtt. A dinamikusan emelkedő jövedelmek nemcsak a fogyasztást dobták meg, de növekednek a háztartások megtakarításai is. Az emberek ismét mernek új gépkocsit venni, lakásvásárlásba vagy -építésbe kezdeni, hosszú távú terveket szőni, amit jó tíz évig mellőzni voltak kénytelenek, mert napról napra éltek. Hosszan sorolhatnánk a példákat, amelyek a növekvő jólétet bizonyítják, noha van mit behozni még jócskán.
A vitathatatlanul emelkedő pálya tényeinek ismertetése helyett miért kommunikáljuk azt, hogy az év első negyedében csak 0,9 százalékkal nőtt a GDP? A túláradó információs folyam mégis kedves valakiknek, nevezetesen a nálunk működő külföldi nagy cégeknek, és azoknak, akik most tervezik a piaci belépést. Ők ennek alapján orientálódnak. Ez jelzi nekik, hogy mekkora a hazánkban realizálható profitpotenciál, javulnak vagy romlanak a kilátások. Őket információkkal tehát derekasan kiszolgáljuk. Vajon nem érdemelnék ugyanezt a saját honfitársaink is mindannyiunk érdekében?