Egy másik Németország

Németország kancellárja az emberiesség nagy jótevőjeként jelent meg, de nyilvánvaló, hogy impulzív és nem racionális emberiességről van itt szó. Merkel váratlan lobbanékonysága nagyobb hatású Európa történelmére, mint bármely római vagy egyéb császár szeszélye vagy akár őrjöngése lehetett. Az atomerőművek híve, a fukushimai katasztrófa után minden további megfontolás és konzultáció nélkül, politikai pluszpontokat remélve elhatározza az atomenergiából való kilépést, hogy aztán németországi széngázzal árassza el Európát.

Az impulzus után marad a másnaposság és a romhalmaz. A racionális cselekedet ellenben nem hagy maga után eltakarítani valót. A demokrácia teoretikusainak és politikusainak új állam- és politikaszerkezeti modelleken kell gondolkodniuk, a hatalom új elosztásán, megosztásán és ellenőrzésén. Hitlert megválasztották, majd romba döntötte Európát. Merkelt megválasztották, és azt tesz az országával, amit akar. Erős védelmi mechanizmusokat kellene kiépíteni, amelyek megakadályoznák a megválasztott politikusok hatalom-eszkalációját. Amíg ezeknek a mechanizmusoknak az alapelveit és működési módját kidolgozzák, feltehetjük a kérdést, milyen politikapszichológia is rejlik a németországi események mögött.

A határnyitással a németországi emberek nagy része euforikus önfeláldozásban vélte megtalálni új közösségi azonosságát, emberszerető újnemzeti énjét. Marx írta Hegel jogfilozófiájához írt kritikájában, hogy „a németek emancipációja az ember emancipációja”, ez azonban a 19. század végére a korábbi megfogalmazással ellentétesen, a német nép egyoldalú dicsőítésébe ment át, amely aztán katasztrófába torkollott. Azóta a németek ezt próbálják meghaladni, de a zöld frakcióvezető Katrin Göring Eckhardt 2015. szeptember 9-én már azzal dicsekedett a német parlamentben, hogy a németek „világbajnokok a segítségadásban és az emberszeretetben”. Hogy fér ez ismét össze? Világlegjobb a többi embert szerető moralitásban? Fennhéjázás a többi emberrel szemben, a saját kiválóságot illetően? A kancellár pedig azt tesz Európával, amit akar? A holland szociológus, René Cuperus, a szociáldemokrata Munkapárt tanácsadója 2016 elején feltette a kérdést: „Lehetséges, hogy Németország kockáztatja stabilitását saját örök múltfeldolgozása érdekében, a háborús bűn jóvátételéért?” A németek sajátos újabb kori vezeklése és az újra meg újra visszatérő stílus, amellyel a többi, főleg kisebb és gazdaságilag elmaradott közép-európai országot fennhéjázóan kioktatják, olyan beállítódásra utal, amelyet a „különmorál” fogalmával közelíthetünk meg. A második világháború után katolikusok fogalmazták meg először Németország különleges európai küldetését. Később ezt a tudatot a baloldal is magáévá tette, Oskar Lafontaine állította, hogy miután a németek szörnyű tapasztalatokat szereztek a perverziós nacionalizmussal, és ebből ki tudtak lépni, most sajátosan küldetést érezhetnek Európa szupranacionális egyesítésére.

A németországi baloldali gondolkodók közt divatossá vált emlegetni a Jürgen Habermas által bevezetett „posztnacionális konstelláció” fogalmát, egy nemzetek utáni Európa eszméjét, amelyről azonban a kétezres évek elejére kiderült, hogy néhány (elsősorban) helyi értelmiségin kívül nem sok visszhangot keltett a kontinensen. Ahogy Heinrich August Winkler történész egy cikkében írja, „egy ilyen nemzeti-pacifista érvelés arra futott ki, hogy a nemzetiszocialista bűn egyediségéből Németország politikai önszingularizálásának kötelességét levezessék, vagyis Németországot ismét külön útra tereljék”. (Az írás során támaszkodom Winkler állításaira és érveire.) A megalázkodástól időnként csak egy lépés a korrektív öncsodálat, a külön morál és a morális uralkodás, amelyek egymás édestestvérei. Megjelent az „Európa morális vezető nemzete” nem túl szerény szlogenje is. Erre a megalázkodó-fennhéjázó erkölcsiségre sem a kelet-európai országok, sem az angolszászok, sem a latin népek nem vevők, a külön út és következményei inkább aggodalommal töltik el őket.

A komolyan vett bűntudat sajátos újabb nemzeti büszkeséget generált, és egyre több német kezdte úgy érezni, hogy Európa morális vezetői lettek. A morálhoz azonban erő kell, nem csak érzés, hanem energia a cselekvéshez. Azt hitték, van elég erő, van elég tartalék, türelem. De a menekültek egyre jöttek, az áradat nem akart véget érni. A menekült másnap, egy hét, egy hónap múlva is ott állt az ajtó előtt, segítséget kért, miközben ott voltak a napi gondok is. Merkel vállalását mindenki vállára helyezte, de még a rá háruló feladatot sem volt képes ellátni; nem szabadította föl azokat az adminisztratív és technikai eszközöket, orvosi ellátóintézményeket és iskolákat, amelyek emberszámba vették volna az oly nagy lelkesedéssel befogadottakat.

A lelkesedés harmadnapján jelent meg a kimerültség, a letargia, a pszichológiai és társadalmi feszültség. Ha eddig nem tudták a mohamedánokat a német társadalomba integrálni, ha egyre nagyobb és zártabb zárványok jöttek létre a városokban, akkor az érkezőkkel miért lenne más a helyzet? A morális jó szándék a kiegyensúlyozott politikai spektrumú ország polarizálódásához vezetett. Az áradat nem sodorta el, de felrázta a történelmi álomban élő országot, a menekülteket ellátó emberek úgy érezték, cserben hagyta őket az ország vezetése. A média, amely nagy hangon tudósított 2015 nyár végén a menekültek magyarországi körülményeiről, esti híradókban szemérmesen annyit közöl, hogy a németországi településeken sportcsarnokokban helyezték el a menekülteket, ám a helyszíni forgatást nem engedélyezték. Ehhez képest Magyarország a tudósítók eldorádója volt, sok ifjú riporternek adott lehetőséget otthoni karrierje megalapozásához. Félelem lopakodik a szívekbe, már a német tudósítók is félnek a viszonyok nyílt feltárásától.

Angela Merkel már Recep Tayyip Erdogantól is megijed és nem tartja annyira fontosnak a vélemény szabadságát. A félelem az Európai Unióra is átragad, hivatalos honlapjáról levették egy lipcsei színház előadásának ismertetését, amelyben az örményeken elkövetett törökországi népirtás a téma. Mi ez, ha nem a demokrácia épületének düledezése? Az „Orbán segíts!” (Orban hilf uns!) kifejezés a leggyakoribb német fohászkodássá lépett elő.

A francia író, Pascal Bruckner szerint a németek „egyedül vannak”, bár ijedelmük már a brüsszeli bürokratákra is átterjedt. Németország „példás viselkedésével a második világháború emlékén akar javítani (…) Miért érzik magukat a németek nagyobb mértékben felelősnek a világban lévő rosszért? A német morál a tiszta, ártatlan áldozatot keresi. Még tavaly júniusban Angela Merkel engesztelhetetlen volt a görögökkel szemben, de már augusztusban kifejezetten jóindulatot mutatott a szírek irányában. Azt bizonyítja ez, hogy Németország embersége a kedvezés nagyon szűk logikáját követi: a görögök paraziták, akik nem érdemlik meg a németek jóságát. Ezzel szemben a háború által megnyomorított szírek inkább megfelelnek a makulátlan áldozat képzetének, akiken a saját bűntetteket jóvá lehet tenni”. Tényleg, miért is jobbak a szírek, mint a görögök? Merkel ezekre a kérdésekre sem válaszolt.

Nemcsak Orbán, de a többi európai ország és az Egyesült Államok sem segít, nem is segíthet ebben a helyzetben. Angela Merkel európai megoldásról, a menekültek közös befogadásáról képzeleg, európainak hitt álmát viszont egyre inkább a régi német arrogancia újabb alakváltozásaként értelmezik. Miért segítsen Európa egy olyan kancellárnak, aki éjszakai magányos döntésével felrúgta a schengeni szisztémát? A muzulmánok nagy tömegű Európába áramlásával összefüggésben ráadásul sokan éppen annak importálásától tartanak, aminek történelmi vezekléseképp őket beengedték: az antiszemitizmusétól. Francia lapok szerint a németek ismét kényszerhelyzetet teremtenek Európa számára. A New York Times a kancellár ámokfutásáról és felelőtlenségéről ír, az angol politikusok pedig évente húszezerben maximálták a szigetországba beengedhető menekültek számát (a 2015-ben érkezettek két százaléka).

Mérséklődött az áradat 2016 márciusától, s ha a tendencia tartós marad, megkönnyítheti Angela Merkel politikai túlélését. A kormány már az Erdogannal való márciusi megállapodás első eredményeiről beszél, holott az nem képes ilyen gyorsan konkrét eredményekre vezetni. Valójában a balkáni útvonal Ausztria által is támogatott lezárásának első hatásairól van szó. A folyamatnak Németország a haszonélvezője, de azt nem ő indította el, és hivatalosan el is határolódott tőle. Az elhatárolódás nem hiteles, hiszen a balkáni út lezárása sem tartalmaz kevesebb morális elemet, mint a török elnökkel való megállapodás. A törökök ezrével dobnak vissza a határon menekülő szíreket. Németország nem volt képes hozzájárulni, hogy Európa külső határait lezárják, és nem fogja elérni, hogy az általa beengedett menekülteket felosszák a többi ország közt. Európának impulzusok helyett felelős, racionális döntéshozókra van szüksége, ha meg akarja őrizni önmagát.