„Malenkaja rabota”, és ami utána van

– Az egy esztendő így már nem is egy esztendő, hanem jóval több. Miért kellett meghosszabbítani az emlékévet, emlékéveket?

– A kormány előbb csak a 2015-ös évet nyilvánította a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, ezt azonban később 2017. február 25-ig meghosszabbította. Ennek több oka is van. Egyfelől rengeteg a program, rendezvény, és igen nagy az érdeklődés, másfelől pedig a kényszermunkára hurcolások releváns időtartama 1945-1947 volt. Tehát a hetvenedik évforduló is egy nagyobb időszakot fed le. A Gulág-emlékév eseményeiről Balog Zoltán miniszter vezetésével a Gulág Emlékbizottság dönt, amelynek munkájában számos hazai és határon túli szakmai szervezet vesz részt.

– A történészek más és más számokat tartanak hitelesnek azzal kapcsolatban, hogy hány magyar áldozatuk volt a kényszermunkatáboroknak. Mikor állnak majd rendelkezésünkre hiteles, végérvényesnek mondható számok?

– A Gulág- és GUPVI-táborokba megközelítőleg nyolcszázezer magyar embert hurcoltak el, közülük kétszázezer sohasem tért vissza. Voltak köztük hadifoglyok, politikai elítéltek és civilek is. A pontos számokat azért nem ismerjük, mert még ma is derülnek ki újabb adalékok, korábban feltáratlan, ismeretlen részletek. Sokakat az utcáról vittek el, és a családjuk azt sem tudta, hogy mi lett velük.

– A szovjetek válogatás nélkül vitték el az embereket?

– A második világháború végén már biztos volt, hogy Magyarország a vesztesek között lesz, a győztes Szovjetunió pedig a hadifoglyok számával is demonstrálni akarta az erejét. Bár az orosz fronton is rengeteg magyar katona került fogságba, számuk mégsem érte el az előre meghatározott tervet, ezért hazánk megszállása után az utcáról összefogdosott emberekkel töltötték fel a létszámot. A fiatal férfiakat egyszerűen feltették a szovjet teherautókra, és azt mondták nekik: „malenkaja rabota”, vagyis egy kis munka.

– Kétféle táborról beszélünk: miben különböztek a Gulág- és GUPVI-táborok?

– A Gulág-táborok a Szovjetunió területén, elsősorban Szibériában létesültek. Ezek voltak a legszörnyűbb büntetőtáborok, ide vitték a magyar politikai foglyokat. A GUPVI-lágerekbe tömegesen szállították az embereket, köztük több százezer magyart, ezek a Donyec-medencében és Dél-Ukrajnában voltak. Bár a körülmények ezekben is szörnyűek voltak, mégis valamivel jobbak, mint a Gulágon, ahol egyébként az éghajlati körülmények is szélsőségesebbek. A kemény munka mellett az alapvető higiéniai feltételek teljes hiánya, a járványok is sújtották a táborok lakóit.

– Mindebből mire fókuszálnak az emlékév programjai?

– Nagyon széles a kínálat: kegyeleti séta, köztéri kiállítás, nemzetközi történészkonferencia, filmestek, civil pályázatok. Országjáró úton van a Lágerjárat című utazó vagonkiállítás. Készülünk egy központi emlékmű felavatására a Szabadság téren, a fővárosban. De említhetem a ceglédi Gulág-múzeum tervét is.

– Ha tanultak is manapság a fia­talok erről az időszakról, az okostelefonok és mindenféle számítástechnikai kütyük világában mégis felettébb távoli, idegen számukra a téma. Hogyan tudják megszólítani, bevonni őket az emlékév eseményeibe?

– Nagyon lényegesnek és kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a fiatalokat is elérhessük: lesz országos tanulmányi verseny középiskolásoknak, készül képregény a Gulágról, oktatási segédanyag, oktatószoftver, 3D-s bemutatók és egyebek. Indul egy fiataloknak szóló websorozat a Gulág történetéről, készülnek olyan rövidinterjúk a túlélőkkel, amelyek a fiatalok számára befogadhatóbbá teszik ezeket a súlyos történeteket. Óvakodunk attól, hogy elidegenítsük őket mindettől, sokkal inkább az események értelmezése s ezáltal a feloldása a célunk.

– A túlélők ma már kivétel nélkül idős emberek. Hányan vannak még a segítségükre?

– Sokan élnek még közülük, vannak emblematikus, karizmatikus alakok, akik fontosnak tartják a megnyilvánulást. Ilyen Oloffson Placid atya, aki tíz évet volt fogságban, s az idén lesz százesztendős. Koós Ottó volt honvéd százados is több mint százéves, de még mindig autóval jár be Gödöllőről. Galgóczy Árpád a hazatérése után sok orosz klasszikust fordított le. Miklósi Károly ott ül a Nyugatinál mindennap, és könyvet árul. Erős tartású emberek, példaértékűek, nem törtek meg.

– A deportáltak kárpótlása még mindig kényes téma, vagy már nyíltabban beszélnek róla?

– A deportálások áldozatait még mindig nem kárpótolták. A hazatérőket itthon ugyanaz az emberellenes diktatúra várta, amelytől a Szovjetunióban szenvedtek. Nem is beszélhettek arról, ami velük történt. A legrosszabbul a svábok jártak, mivel őket egyértelműen a kollektív bűnösség elve alapján deportálták, illetve telepítették át Kelet-Németországba. Azok, akik visszatértek a szovjetektől, még átélhették azt is, hogy mindenüket elvették, és más településre telepítették, internálták. S még ezután is megfigyelték őket. Erkölcsi és anyagi elégtételt, esteleges nyugdíj-kiegészítést is csak a rendszerváltás után kaphattak. A jelenlegi kormány viszont kidolgozott egy kárpótlási rendszert a volt hadifoglyok és elhurcoltak számára. Erkölcsi kárpótlás pedig a központi emlékmű lehet, a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok közös, központi emlékműve a Szabadság téren, ahol az utódok, családtagok, az emlékezők közösen oldhatják fel ezt a nagy, közös nemzeti tragédiát. Az emlékezés, a diskurzus, a kibeszélés, a méltóság helyreállítása feloldhatja a lelki és szellemi gátakat. És a kettős mércét is!