Kárpáti György otthon van a tengerben is

Vízilabda. A háromszoros olimpiai bajnok legendának az egykori orvosa szerint olyan génjei vannak, hogy el kellene adni őket

Kő András – 2016.04.29. 01:50 –

A neves angol rendező, Peter Brook mondta egyszer: „Bejön az ember az üres színpadra, és a közönség nem érez semmit. Aztán bejön egy másik ember, és vele jön az egész színház.” A hasonlat Kárpáti Györgyre is igaz, mert ahol ő színre lép, ott vele jön a magyar sport is. Hihetnők, hogy mindent elmondtak már a róla írott könyvekben, de Kárpátival nem lehet betelni. Különben is, egy idő után másként lát és ítél az ember.

KárpátiKárpáti Györgyöt az unokáival töltött idő teszi igazán boldoggá (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Nyolcvanegy évesen mivel tölti a legtöbb időt?

– A telefonálgatással… Három-négy iskolába jártam, plusz vízilabdáztam negyven évig, tehát van elég ismerősöm. A legtöbb telefonáló bemutatkozik, és így kezdi: „Emlékszel?” Ilyenkor aztán gondolkozom, hogy mit is mondjak. Ha azt mondom kerekperec, hogy nem emlékszem, ez nem jó. Sírba döntöm a telefonálót. Ha azt mondom, hogy emlékszem, akkor rákérdez erre és arra, és én csapdába kerülök, mert nem tudok mit válaszolni. Borzalom… Puskás Öcsi és Papp Laci, akikkel hosszabb időt töltöttem Ausztráliában és Amerikában, élménybeszámolói alkalmával erre a kérdésre mindenkinek azt válaszolta, hogy persze, emlékszik. Aztán mondták nekem, hogy fogalmuk sincs, ki is a pali! Az egyik azzal jött, hogy „Lacikám, emlékszel, amikor Angyalföldön rávertem az »etetődre«”? Ami nehezen képzelhető el, de Laci bólintott, mert így békén hagyta a kérdező.

– És Kárpáti Gyurikát mikor hagyják békén?

– Ha azt mondom: biztos, hogy ismerlek, de öregszem, és az emlékezetem sem a régi. Különben is, milyen emlékezet az, amely csak visszafelé működik? De nemcsak ez a baj. Azzal ostromolnak: intézzem el, hogy a gyereket felvegyék az óvodába, a feleséget elhelyezhessék a kórházban, soron kívül CT-vizsgálatban részesülhessen a keresztapa és így tovább. De öt elutasítás után én vagyok az utolsó, akinek telefonálnak. No mármost, arra nem gondolnak, hogy a sok kéréssel én is lejáratom magamat a miniszterelnöktől kezdve a kórházigazgatóig. Éppen ezért azt mondom, hogy elfáradtam, és az idő ellenem dolgozik. Az érem másik oldala: haszontalan azzal próbálkozni, hogy olyanokon segítsen az ember, akik nem akarnak segíteni önmagukon! Nem tolhatok fel senkit sem a létrán, ha ő maga nem akar feljebb mászni.

– Melyik az a közeg, ahová szívesen megy?

– Először is haza, pihenni, másodszor pedig az uszodába, a Komjádiba, ha van időm úszni. Csak az a baj, hogy a fájós lábaim miatt levetkőzni, felöltözni sokkal nehezebb, mint úszni. Ha vetkőzés nélkül rögtön lehetne úszni, az lenne az igazi! Otthon vagyok a vízben és főleg a tengerben. Valamikor az ötméteres hullámokat imádtam, most a sima tengert. A sós víz mindig egészségben tartott. Az orvosom szerint hetente hatszor kellene úsznom, lassan, mert gyorson már nem szabad. Gyorsan már semmit sem szabad csinálni.

– Móricz Zsigmond egyik húga, Móricz Ida írja egy helyütt: „Minek az a nagy sietség, Bálint, úgyis haláláig él az ember.”

– Ez rám most nagyon igaz. Egyébként is, a hosszú, küzdelmes élet, no meg a hosszú ideig tartó vízilabdázás nagyon sok nyomot hagyott. Amit a régi, öreg vízilabdázók mondtak, mind bekövetkezett. Hatvan év fölött ugyanis minden testi gond bejött: a cukorbaj, az érszűkület, a szívprobléma és a többi.

– Ez egyértelműen az élsport következménye?

– Teljesen.

– Erről szemérmesen ritkán beszélünk.

– Voltak esetleg kis lóversenyek is, négyezer célfotó izgalma, ami befolyásolhatta az idegeimet, de egy japán közmondás szerint, nem férfi az, akinek nincsenek szenvedélyei. Az orvosom, sajnos már meghalt, tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy az átélt izgalmak és egyebek miatt, már hatszor meg kellett volna halnom, de olyan génjeim vannak, hogy el kellene adnom őket.

– Mi változott és mi nem az elmúlt évek szokásaihoz képest?

– Azt hiszem, bölcsebb lettem. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor az igazság vonata gyakran késett, sokszor felkaptam a vizet, és rögtön megválaszoltam X-nek, Z-nek telibe, szembe, hogy mit gondolok a mondottakról és róluk. Ha tízmillió ember állít egy marhaságot, attól az még marhaság marad. Azok a barátaim, akik kijárták a diplomácia iskoláját, arra biztattak, hogy nem kell mindjárt nekik ugrani. Szóval tanultam, és most már, ha igazságtalanság vagy hazugság ér, nem válaszolok rögtön keményen, ahogy tizenöt évvel ezelőtt, hanem átgondolom a választ. Fusson addig Y egy kört.

– És a szerencsejátékok?

– Sokkal kisebb a részvételem bennük, mint korábban volt…

– A barátok közül kik azok, akik nagyon hiányoznak?

– Gyarmati Dezső, Puskás Öcsi, Papp Laci, Karinthy Ferenc. Ők bearanyozták az egyébként is aranyos életemet.

– De a humora az ő távozásukkal is megmaradt?

– Vagy megmaradt, vagy jobb lett…

– Jóllehet a humort nem lehet elsajátítani. Vagy van valakinek, vagy nincs.

– Ettől függetlenül Karinthy Cinitől nagyon sok minden rám ragadt. A humoráért is lelkesedtem. Nekem Mr. Bean a jó humor, és Hofié volt az. Az unokabátyám professzor volt, egy alkalommal részt vettem a vacsorájukon, és egyikük rácsapott a másik hátára, s ezen negyedóráig röhögtek. Az én humorom nagyon távol áll ettől.

– Mi az, ami örömmel tölti el?

– Ha a családommal együtt vagyok: a feleségemmel, a két gyerekemmel és a három unokámmal. Az a bánatom, hogy a sok lényegtelen dolog miatt elhanyagolom az unokáimat, amit nem fogok magamnak a mennyországban sem megbocsátani. Mert tuti, hogy oda kerülök. A még rendelkezésemre álló huszonöt év alatt megpróbálok valamit behozni.

– Mi az, ami nagyon elkedvet-leníti?

– Az emberi butaság, a rossz humor és az emberi hiszékenység.

– Álmodni szokott? Jókat, rosszakat?

– Vegyesen. A régi barátokkal sokszor együtt vagyok… Néhányszor leestem az ágyról, és majdnem összetörtem magam, mert álmomban verekedtem; tudom is, hogy kikkel, de ez nem publikus.

– Még mindig az a véleménye, hogy a szerencse fia volt?

– Százhúsz százalékosan. Először is minden idők legfiatalabb olimpiai bajnoka voltam 1952-ben, Helsinkiben. Ezt ma is nagy ajándéknak érzem. Függetlenül attól, hogy a játékunk is elsőrangú volt. És utána jöttek az újabb olimpiai és egyéb győzelmek. Az is igaz, hogy viszonylag hosszú ideig egészséges életet adott a sors!

– A kilencvennégy éves Jacques Ferran, a L’Equipe egykori szerkesztője, a France Football című lap megálmodója azt nyilatkozta nemrégiben, hogy minden jel arra mutat: 2080-ban be fog következni a profi sport halála. Hogyan vélekedik erről?

– Ebben igaza van; egyben azonban nincs igaza: ő úgy képzeli, hogy 2080-ban még lesz élet a földön? Nostradamus – az egyetlen pali, akinek még hiszek – egyértelműen megjósolta a világvégét: huszonöt év múlva itt semmi sem lesz!

– Mit szeretne még megérni?

– Egy riói aranyérmet a vízilabdában a fiúktól vagy a lányoktól.


Pályakép

Kárpáti György 1935. június 23-án született Budapesten. Vízilabdázó, gyorsúszó és edző. A Bp. Kinizsi és az FTC tagja. 1952–1969 között 165 alkalommal a vízilabda-, 1956–1958 között háromszor az úszóválogatott tagja volt. A gyors, robbanékony játékos különösen a támadásban érvényesült. Tagja volt az 1952-es, az 1956-os és az 1964-es olimpián bajnokságot nyert, 1960-ban a harmadik helyen végzett, az 1954-es 1958-as és 1962-es Eb-n győztes vízilabda-válogatottnak. Egyesületével ötször volt országos bajnok (1956, 1962, 1963, 1965, 1968). A 4x100 m-es és a 4x200 m-es gyorsváltóval négy országos bajnokságot nyert. 1973–1980 között Gyarmati Dezső segítőtársa volt a válogatott vízilabdacsapat felkészítésében. Irányításával pólósaink 1973-ban világbajnokságot, 1974-ben Eb-t, 1976-ban olimpiai aranyérmet, 1979-ben pedig világkupát nyertek. Kárpáti ezután egy ideig az FTC vízilabda-szakosztályának vezetője volt.