Virágeső helyett golyózápor hullott

Hetvenöt esztendeje tért vissza a Délvidék – Teleki Pál tudta, hogy a visszacsatolásokért cserébe a németek benyújtják a számlát

Babucs Zoltán – 2016.04.11. 01:31 –

A Magyar Királyság, az 1938 és 1940 közötti területi visszacsatolások eredményeként, valamint a környező országok megszűnte vagy politikai, gazdasági és katonai erejének csökkenése után, jelentős tényezővé vált Közép-Európában, s ezzel párhuzamosan pedig mindinkább a Harmadik Birodalom lekötelezettje lett. E helyzet várható következményeiről – vagy­is arról, hogy a németek hamarosan benyújtják a számlát – leginkább gróf Teleki Pál miniszterelnök volt meggyőződve.

Zombor 20160411A magyar gyalogság Zomborban, 1941. április 12-én (Forrás: MTI - Hadtörténeti Intézet)

Az egykori kisantant államok közül ekkorra már csak Jugoszlávia maradt, amellyel a magyar fél már korábban is jó kapcsolatra törekedett, lévén, hogy vele szemben volt a legkevesebb területi követelése, másrészt igyekezett megnyerni annak semlegességét a csehszlovákok vagy a románok elleni háború lehetőségével számolva.

A német expanzió eredményeként Magyarország mozgástere is beszűkült, ugyanis 1941-ben már csak Jugoszlávián keresztül tarthatta a kapcsolatot az angolszászokkal. A Teleki-kormány a megegyezés érdekében még a területi követelések mérséklését is számításba vette, vagyis a Baranya-háromszögre, a Muravidékre és a Bácska Ferenc-csatornáig terjedő részére óhajtott jogot formálni. A németek arra törekedtek 1940 végén, hogy a tervezett keleti hadjáratuk előtt biztosítsák hátukat a Balkánon, számításaikat azonban keresztülhúzták az olaszok, akik a Führer tudta nélkül megtámadták Görögországot, de kudarcot vallottak, ráadásul brit csapatok érkeztek a görögök megsegítésére. Így értékelődött fel a németek és az olaszok szemében a magyar–jugoszláv közeledés, melynek eredményeként 1940. december 12-én megköttetett a jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés. Hitler szavatolta a délszláv állam területi integritását, elállt attól, hogy német csapatok vonuljanak keresztül az országon, ráadásul Szaloniki kikötőjét odaígérte a jugoszlávoknak.

Mindezek hatására Göring rávette Pál régensherceget és Dragisko Cvetkovič miniszterelnököt arra, hogy csatlakozzanak a Háromhatalmi Egyezményhez.

Alig száradt meg a tinta az 1941. március 25-én Bécsben aláírt csatlakozási okmányon, amikor Belgrádban és más, főleg szerb városokban heves tüntetések robbantak ki. A helyzet odáig fajult, hogy március 27-én angolbarát tisztek eltávolították Pál régensherceget és tanácsadóit a hatalomból, a 17 esztendős II. Pétert pedig nagykorúsíttatták és királyi jogaiba helyezték. A vezérkar korábbi főnöke, Dusan Simovič kapta meg a miniszterelnöki bársonyszéket, aki a németeknek megnemtámadási szerződés megkötését javasolta.

Államcsíny és öngyilkosság
08oFent: A szerző nagyapja, Tóth Mihály tizedes is részt vett a délvidéki hadműveletekben
Ez visszalépésnek tetszett, így Hitler még aznap elrendelte a Jugoszlávia elleni támadás előkészítését, s a kibővített Marita tervben számolt a jugoszlávokkal szemben területi követeléseket támasztó olaszokra és bolgárokra is. A Führer Horthy Miklós kormányzónak is üzent, s tudatta vele, hogy Németország elismeri a jogos magyar területi igényeket, és kérte, járuljon hozzá ahhoz, hogy német csapatok vonuljanak át magyar területen és a Magyar Királyi Honvédség is kapcsolódjon be a jugoszláv hadműveletekbe. A kormányzó másnapi válaszlevelében közölte, engedélyezi a német átvonulást, kifejezte azon reményét, hogy magyar csapatok is részt vegyenek a hadműveletekben, ám azok feltételeiről még nem döntöttek.

Ezen levélváltás épp folyamatban volt, amikor a minisztertanács döntött arról, hogy a honvédség csak a Duna-Tisza közén kezdhet hadműveleteket, és nem lépheti át a történelmi magyar határt. A Legfelső Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésén három kritériumot állapított meg, leszögezve, ha bármelyik is megvalósul közülük, a Jugoszlávia elleni német offenzívába bekapcsolódhatnak a magyar csapatok. Így, ha Jugoszlávia, mint állam felbomlik, ha a hadműveletek következében hatalmi vákuum keletkezik térségben, illetve ha a magyar kisebbséget bármilyen veszély fenyegetné. Mindeközben – Teleki háta mögött – már egy idő óta tartottak a német–magyar tárgyalások, melyek során megegyeztek a honvédség alkalmazásának mikéntjéről is. Erre Werth Henrik gyalogsági tábornoknak megvoltak a jogosítványai, hiszen a vezérkari főnök 1940 tavasza óta csak a kormányzónak tartozott felelősséggel, másrészt Bárdossy László külügyminiszter igyekezett biztosítani a horvát szeparatisták magyar támogatását. Április 2-án gróf Teleki Pál üzenetet kapott Londonból, mely szerint az angolok megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, ha magyar területen vonulnak át német csapatok, és kilátásba helyezték a brit hadüzenetet, amennyiben a honvédség is támadólag lépne fel.

A brit fenyegetésben – amelyből kitűnt, nincsenek tisztában Magyarország szűk mozgásterével – a miniszterelnök fő művét, a békés revíziót és a magyar fegyveres semlegességet látta összeomlani, így Teleki Pál április 3-án öngyilkosságot követett el.

Előre az ezeréves határokra

A Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án megindított német támadás – a másnap Pécs, Siklós és Szeged ellen intézett jugoszláv bombatámadások – és Horvátország függetlenségének április 10-én történt proklamálását követően, a széthullott Jugoszláviában élő magyar nemzetiség védelmében lépett fel a magyar politikai és katonai vezetés. A Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette magyar 3. hadsereg (a budapesti I., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtest), a gyorshadtest, a folyami dandár és néhány fővezérség-közvetlen csapattest mozgósítására április 4. és 6. között került sor és az alakulatokat április 11-ig felvonultatták a déli határon.

A magyar katonai vezetés eredetileg a 3. hadsereg április 13-án megindított támadásával számolt. Ám a gyors és látványos német hadisikerek – vagy­is a német páncélos ékek április 10-i előretörése Belgrád előterébe – arra késztették, hogy a támadás időpontját április 11-ére hozza előre, hiszen félő volt, hogy amennyiben a honvédség késlekedve csatlakozik a folyó hadműveletekhez, meghiúsulhat a Délvidék visszaszerzése. A déli határra felvonultatott honvédalakulatok számára végül április 11-én – nagypéntek – délután 13 óra 30 perckor rendelték el a határátlépést, mely előtt hirdették ki a kormányzó hadparancsát: „Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényei­tekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az 1000 éves déli határokra”.

A magyar támadás jobbszárnyán a IV. hadtestnek a határt átlépve Zombor–Nemesmilitics térségét kellett elérnie, középen az I. hadtestnek Bajmok–Kossuthfalva vonalában, a Nemesmilitics és Pacsér közötti jugoszláv kiserőd-rendszert, az ún. karaula-erődítéseket kellett áttörnie, míg a balszárnyra került V. hadtestnek Horgos–Csantavér irányába kellett nyomulnia. A karaula-erődítések áttörését követően a gyorshadtestre hárult az ellenség üldözése, a pécsi 11. gyalogdandárnak a Baranya-háromszögbe, a nagykanizsai 9. gyalogdandárnak pedig a Muraközbe kellett bevonulnia. A hadműveletek során április 12-ig a IV. hadtest Zombor és Pacsér környékét, az I. hadtest Bácstopolya körzetét, az V. hadtest Szabadkát, a 9. és 11. gyalogdandárok pedig Baranya déli részét és a Muraközt vették birtokba.

A gyorshadtest élei ezalatt Zomborig jutottak előre, a folyami dandár az apatini aknazár áttörésével április 13-án elérte a Tisza torkolatát, és másnap estére a Bácska ismét magyar kézbe került. A gyorshadtest a német 1. páncéloscsoport kötelékében április 19-ig a Száván túli Valjevóig tört előre, ezáltal a délvidéki hadművelet magyar részvétele gyakorlatilag befejeződött. Az alakulatok nagy része április végén visszatért helyőrségeibe. A IV. hadtest Zombor és Bácstopolya, az I. hadtest Szabadka, a 11. gyalogdandár Eszék, az V. hadtest alakulatai pedig Szenttamás–Újverbász–Palánka és Titel térségében partizánelhárító, biztosító és helyreállító feladatokat láttak el 1941 szeptemberéig. A hadműveletek eredményeként 11 417 km2 került vissza a Magyar Királysághoz, a délvidéki terület 1 025 508 lakosával, melynek 36,6 százaléka volt magyar, 19 százaléka német és 16 százaléka szerb. Az 1920-ban a trianoni határok közé szorított Magyar Királyság Horthy Miklós kormányzósága alatt jelentős területi és lakossági gyarapodásokat ért el 1938 és 1941 között, hiszen az ország területe 172 149 km2-re, lakossága pedig 14,7 millió főre növekedett.

A semlegesség elvesztése

A Délvidék visszatérését a később elfogadott 1941. évi XX. törvénycikk szentesítette, amely szerint: „A magyar nemzet testvéri szeretettel öleli magához és veszi újból oltalmába a közel huszonhárom évi megpróbáltatás alatt a haza iránti hűségben megerősödött délvidéki fiait, és hálás elismerését fejezi ki a Magyar Királyi Honvédségnek önfeláldozó, lelkes kötelességteljesítéséért. (…) A birtokbavett területeket a törvényhozás a magyar állam területéhez visszacsatolja”. A délvidéki bevonulás össze sem volt hasonlítható a felvidéki vagy az erdélyi „csókos háború” eseményeivel. A bevonuló honvédeket a magyarlakta településeken örömmel fogadták, a svábok hűvös távolságtartással, a szerbek pedig ellenségesen – gondoljunk csak a szabadkai, a pacséri vagy a zombori eseményekre.

A honvédség véres vesztesége 719 fő volt, közülük öt tiszt és 61 honvéd esett el. A legsúlyosabb veszteség a pápai 1. ejtőernyős-zászlóaljat érte, ugyanis április 12-i bevetésük megkezdése előtt vezérgépük közvetlen a felszállás után felrobbant. Hősi halált halt a zászlóaljparancsnok, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével kitüntetett vitéz Bertalan Árpád őrnagy is.

Nagy-Britannia valóban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Magyar Királysággal, de ekkor – vélelmezhetően Teleki emlékére való tekintettel – még nem üzent hadat. A délvidéki országgyarapításért már akkor súlyos árat fizettünk, hiszen az ország, feladván fegyveres semlegességét, végleg a németek oldalára sodródott, és nem sokkal később a Szovjetunió és szövetségesei elleni hadviselő felek sorába lépett az újabb világégésben.

A szerző hadtörténész