Atomparti

„Miképpen akadályozzuk meg az Iszlám Államot abban, hogy vegyi vagy radiológiai fegyverhez jusson?”– tette fel a költői kérdést a lapzártánk után kezdődő washingtoni atomcsúcs előtt Barack Obama „tömegpusztító fegyverek és a terrorfenyegetés csökkentésével” foglalkozó tanácsadója. Laura Holgate felvetése után mémek tucatjai lepték el az internetet. Szinte az összes lerombolt ősi iraki és szíriai városokat ábrázolt, a „válaszszövegek” is egymásra hajaztak: „Amerika ne adjon nekik”.

Az internetes replikák tökéletesen világítanak rá a mostani atomcsúcs ellentmondásosságára. Ilyen először is maga az időpontválasztás. Fél évvel az elnökválasztás előtt a washingtoni kormányzat a „béna kacsa” állapotában leledzik. Ha születik is valamilyen döntés, az politikailag az égegyadta világon semmire sem kötelezi a Fehér Ház következő lakóját. Jogi kiskaput meg milliót lehet találni. Elég, ha csak a korábbi tengerentúli klímavédelmi, energiafelhasználást korlátozó vállalásokat nézzük: hiába ígért meg bármit az éppen esedékes amerikai képviselő, az energetikai lobbi ilyen-olyan módon megfúrt szinte mindent. Az üvegházhatásért felelős gázok kibocsátását korlátozó kiotói egyezmény még az aláírásig sem jutott el. Igaz, a mostani atomcsúcson nem is várhatók nagy döntések, várhatóan egy szép közös nyilatkozat, esetleg néhány homályos ajánlás lesz a végeredmény. Ennek fényében mondhatnánk, hogy ez az egész nem más, mint Barack Obama nagyszabású búcsúbulija a világ vezetőinek. Megabuli, hiszen a korábbi tucatnyi résztvevő után a mostani atomcsúcsra ötvenhat ország vezetője kapott meghívást. Ebből, illetve a létszámmal párhuzamosan bővülő témák miatt leegyszerűsítő a történetet egyszerű Obama elnöki after partijaként értelmezni.

A korábbi három csúcson elsősorban az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról, a potenciális nukleáris terrorizmusról beszéltek. A biztonságpolitika most is alapvető téma, erre utal a cikk elején idézett Holgate-idézet is. Most azonban a napirendhez odacsapták a „gazdasági ügyeket és az atomerőművek biztonságának” kérdését. Ennek is köszönhető, hogy Moszkvában azt mondták: köszönik szépen a meghívást, de nemhogy Putyin, de még Medvegyev titkárnője sem szeretne részt venni ezen a rendezvényen. Mert valljuk meg, ott, ahol várhatóan kirohanásokat intéznek a gonosz orosz gáz és olaj ellen, és azt erőltetik, hogy az orosz atomerőművek leginkább Csernobilt szeretnek játszani – egy orosznak nem sok a keresnivalója. Moszkva ehhez érthetően nem akar asszisztálni, az energiabiztonságról szóló érdemi párbeszédre pedig Washingtonban semmilyen garanciát nem adtak. Ugyanaz vonatkozik az atomfegyverek leszerelésére is. Obama a csúcs előtti cikkében a Washington Postban a leszerelési tárgyalások felújítására szólított fel, ez a legkevesebb, ami egy Nobel-békedíjas elnöktől elvárható.
Csakhogy a Kreml szerint ne „fogjuk a szekeret a lovak elé”, előbb rendezni kell a kétoldalú viszonyt, aztán tárgyaljunk konkrét dolgokról. Az oroszok valószínűleg nem akarják kockáztatatni az Irán és Szíria, illetve az Iszlám Állam kapcsán elért eredményeket sem. Főleg, hogy Palmüra szimbolikus felszabadítása után a korábbi alkuk foszladozni látszanak. Aszadot most már nem lehet kivenni a szíriai rendezés képletéből, nyilvánvaló az is, hogy az orosz légi csapásokkal támogatott szíriai kormánycsapatok képesek hatékonyan harcolni a terroristák ellen. Ez a valóság, csakhogy Washingtonban inkább a világ saját virtuális változatánál maradnának.

Ötvenegynéhány más meghívott mellett talán úgy tűnhet, hogy túl sok hely jutott a házigazda és Oroszország viszonyának, azonban aligha vitatható: a világ két legnagyobb nukleáris hatalma, az elmúlt évek katonai akcióinak legaktívabb résztvevői nélkül biztonsági kérdésekről beszélni elég nehéz lenne. Mivel közülük csak az egyik lesz ott Washingtonban, ez előre jelzi, milyen eredmény érhető el csúcson.

De azért legyünk „önzők”, nézzük magyar szemszögből az atomcsúcsot. A hazai diplomácia kétségkívüli sikere, hogy meghívást kaptunk a kibővült elitklubba. Nem arról van szó, hogy kellünk a buliba hangulatteremtőnek, vagy potya ajándék tokajira vágynak a Fehér Házban. Arról sincs szó, hogy Washington újraértékelte volna eddigi Közép-Európa-politikáját, s most utólagosan „szentesíti” Orbán miniszterelnökségét. Obamának erre már nincs hatalma – a jogi, politikai és morális részt most hagyjuk –, és ne legyenek illúzióink: a magyar–amerikai politikai kapcsolatok javítása a következő elnöki ciklusban lehetséges, most meg kell elégedni a „békés egymás mellett éléssel”, a jövő megalapozásával.

Akkor miért a meghívó? Ez eredménye a magyar külpolitika karakánságának migrációs és energiapolitikai kérdésekben. Van súlya a szavunknak nemcsak a régióban, hanem Európában is, számolni kell velünk. Az alapvető biztonságpolitikai kérdésekben egyetértünk, ugyanakkor nem kell nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy tudjuk, „amerikai barátaink” ezt az alkalmat is megragadják a magyar energiastratégia „megvitatására”. Paks továbbra is csak úgy tetszene a tengerentúlon, ha amerikai cég lenne a fejlesztő. Az orosz energiaszállítások ellen nem sokat tehetnek, a gázellátás diverzifikációjában segíthetnének, de egyelőre sem a horvát cseppfolyósítottgáz-terminál építésének gyorsításában, sem az egyéb energiafolyosók kialakításában nem jeleskednek – az időt nyilván elvitte a Déli Áramlat megfúrása.

Obama–Orbán-csúcsra aligha kerül sor most Washingtonban, de a jelen helyzetben fontosabb is egy másik randevú. A magyar miniszterelnök várhatóan tárgyal Hszi Csin-ping kínai államfővel.

A politika a realitások, az erőviszonyok helyes felmérésének a művészete.