Székely Bulcsú elérte élete célját

Vízilabda. Sydney olimpiai bajnokát nem zavarta, hogy a következő nyári játékokra már nem vitték ki, belátta, hogy van jobb nála

Kiss B. László – 2016.03.11. 00:41 –

Azok közé tartozik, akit nem viselt meg, hogy abba kellett hagynia a sportot. Székely Bulcsú profi karrierje után is éppen olyan jól érzi magát a bőrében, mint amikor vízilabdázott. A célját elérte, olimpiai bajnok lett, ennél álmodni sem tudott volna szebbet. És bár már nem játszik az öregfiúk között sem, azért nem szakadt el teljesen a pólótól. Úgy véli, több lábon kell állni, s ezek közül az egyik még a vízbe lóg.

Székely Bulcsú 20160311Székely Bulcsú ma is boldog ember, azt csinálhatja, amit szeret (Fotó: Csudai Sándor)

– Valahol olvastam, hogy orvosi javaslatnak köszönheti, hogy végül vízilabdázó lett. Mi volt a baj?

– Generációm népbetegsége, a gerincferdülés, bár úgy tudom, ez a mai napig sok gyereket érint. A doktor azt javasolta, hogy ússzak. Édesanyám kollégája vízilabdaedző volt, ő szólt, ne fizessünk, inkább ad bérletet, így amikor ők edzettek, én a medence szélén tempóztam. Aztán megkérdezte, akarok-e beszállni, de nem igazán akartam.

– Miért nem?

– Azt mondták, férfias, kemény, verekedős sport ez, a pofonokból pedig jutott nekem bőven otthon a bátyámtól. A medencében osztogatottakat meg akartam hagyni másoknak. Aztán mégis beszálltam, és valahogy ott ragadtam. Persze hamar rájöttem, nem a bunyóról szól ez a sportág, hanem a játékról, a társakról, a csapatszellemről és a jó közegről. Hamar megszerettem a vízipólót.

– Meglátták önben a tehetséget?

– Ezt nem mondták, bár valószínűleg nem marasztaltak volna, ha nem ütöm meg a szintet. A KSI-ben olyan klasszisokkal nőttem fel, mint Kásás Tamás, Vári Attila, Steinmetz Barnabás, Martz Tamás vagy az idősebbek, Benedek Tibor vagy Varga Zsolt. Nem volt nehéz példaképeket találni. A tehetségüket mindenki látta, de számomra a szorgalmukkal tűntek ki.

– A gerince azért rendbe jött?

– Nem, a mai napig nem. De a hobbi sportágakhoz tökéletes.

– Játszik még?

– Mint majdnem mindenki, én is focizni szeretek. És emellett az utóbbi időben rákaptam a futásra, már maratoni váltót is teljesítettem.

– Semmi vízilabda?

– Miután abbahagytam, még egy-két évig levezettem, de ma már még az öregfiúk között sem játszom. Hamar rájöttem, edzés nélkül nem megy.

– Nem hiányzik?

– A játék hiányzik, de ezt is csak úgy lehet élvezni, ha meg tudod csinálni azt, amit az agyad elgondol. Ám úgy már nem élmény számomra, ha nem sikerül végrehajtani az elképzeléseimet. Évente egy-két gálameccsen azért beugrom a medencébe, és ott aztán újra szembesülök azzal, hogy edzés nélkül nem megy.

– Szeretett edzeni?

– Ez nehéz kérdés. Szerencsére mindig olyan közegben voltam, amely tudta, mi a célja, és ehhez mi kell. Persze meló, sok meló. Alapvetően szerettem edzeni, de majd’ harminc év alatt nem lehet mindig lelkesedni. Akkor kell az akaraterő, amikor jönnek a szürke keddek meg szerdák. Hogy ezeken túljussunk, segítenek a szakemberek, a csapat és hát a sikerek, mert anélkül kínná válik a játék.

– Önnek azért jutott bőven pályafutása során, a sok díj és aranyérem közül kiemelkedik a sydney-i olimpiai győzelem. Európa-bajnokként utaztak a kétezres nyári játékokra, alapvető elvárás volt a dobogó?

– Én mindent az olimpiára tettem fel. Az Eb utáni évem kiválóan sikerült, mondhatom, életem szezonja volt. A kerethirdetéskor azt mondtam, az én olimpiámat már megnyertem azzal, hogy beválogatottak az utazók közé. Kivételes táraságba kerültem, nem rivalizáltunk, hanem egymást motiváltuk, segítettük. Mi úgy utaztunk ki Ausztráliába, hogy olimpiai bajnokok legyünk, mert képesek vagyunk rá.

– Ehhez képest a csoportmeccseken kaptak két nagy pofont a szerbektől meg a horvátoktól.

– Szerintem ez is kellett a végső győzelmünkhöz.

– Nem viselte meg a csapatot?

– Azt nem állítom, sőt. De az öregek elmondták a tapasztalataikat a korábbi játékokról, ami sokat segített. A csoportkör után szolidan kiengedtük a városban a gőzt. Hajnali egykor Varga Zsolt felállt, és azt mondta, megyünk haza. Ez szerintem nagyon kellett, meg az is, hogy a szövetségi kapitány, Kemény Dénes nem csinált botrányt. Tudta, aki görcsös volt, ezzel kiengedhetett.

– Mennyit lehet aludni egy olimpiai döntő előtt?

– Ilyenkor minden ökörséget csinál az ember, hogy elterelje a figyelmét, de jót aludni nem tud. A csapatunk erejét mutatja, hogy amikor négy-öt góllal mentünk, még akkor is azt mondtuk egymásnak, hogy figyelj oda, mert nulla-nulla van.

– Mikor érezte, hogy megvan az arany?

– Amikor lefújták a döntőt. Ám valójában itthon fogtam fel, jó pár hét elteltével.

– Megváltoztatja az ember életét egy ilyen siker?

– Meg. De felelősséggel is jár, hogy mit teszel és mit nem, mit mondasz és hogyan mondod.

– Előnyökkel is jár, gondolom.

– Igen, de ne elsősorban az anyagiakra gondoljanak. Korábban sokszor kételyeket láttam magam előtt az életben és olykor a medencében. Nos, ez az olimpiai arany az ember önbizalmát is rendesen növeli, hogy meg tudod csinálni azt, amit akarsz.

– A duplázás önnek mégsem jött össze, miért nem vitték négy évvel később Athénba?

– Időközben felnőtt egy Madaras Norbert, aki a posztomon játszott, és nekem már nem volt mozgásterem. Norbi a világ egyik legjobbja lett.

– Megviselte a mellőzés?

– Nem. Amit el akartam érni, az sikerült, a csúcsra jutottam szeretett sportágamban. Tökéletesen elégedett vagyok a pályafutásommal.

– Mikor gondolt arra, hogy ez lesz a munkája?

– Soha. Persze az olimpia után nyilván csinálni kell, amíg megy. Nekem azonban sosem a pénz jelentette a motivációt, nem a számok vonzottak máshova. A kilencvenkilences Eb-győzelem után például hívtak Firenzébe háromszoros pénzért, de tudtam, ha kimegyek, akkor eltűnök a kapitány szeme elől, és ezzel akár oda az olimpia. Én mindent a nyári játékokra tettem fel, és sikerült. Ráadásul gyermekkorom kedvenc csapatában, a Fradiban játszhattam, kerek volt az életem.

– Később mégis a nagy rivális Újpestbe igazolt.

– Az kényszerhelyzet volt, mert nem volt csapat, amely akkor hívott, s csak fél évig tartott. Egyébként, amikor elküldtek a liláktól, az abban a pillanatban rosszul esett, ám egyben sok mindenben megváltoztatott, szerencsére. Akkor jöttem rá, hogy csak a pólóból nem lehet megélni életem végéig, óriási lutri, ezért több lábon kell állni. Vári Attilával közösen próbáltunk a sport mellett valamit kezdeni magunkkal. Hamarosan mi lettünk a Sportmax sportkomplexum szakmai vezetői 2007-től. Jó tanulóidő volt az. Ennek is köszönhettem, hogy ma a Budaörs Városi Uszoda Sportcsarnok és Strand létesítményvezetője vagyok. Remek főnökeim vannak, akik mindenben támogatnak, barátok lettünk az évek alatt, és úgy tapasztalom, a városvezetés is mindent megtesz annak érdekében, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból. Boldog vagyok, hogy ilyen közegben dolgozhatok.

– A vízilabdától teljesen elszakadt?

– Nem. Horváth János barátom és Szívós Pista bácsi, hála az égnek, visszacsalt a KSI-hez, ahonnan indultam. Szabó Zolival a gyerekcsapatot edzem és nagyon élvezem, sokat kapok a srácoktól. Imádok nap mint nap velük lenni.

– És milyen az utánpótlás házon belül?

– Három csodálatos fiam van. A két idősebb, Bence és Botond biztosan nem lesz vízilabdás, ők a Vasasban fociznak, de sokban hasonlítanak rám a játékban is. Az egyéves Zénóból talán még lehet. De, ha nem, az sem baj. A lényeg, legyenek olyan boldogok a bőrükben minden nap, mint én.


Pályakép

Székely Bulcsú, Budapest, 1976. június 2. Klubjai: KSI (-1994), Tungsram (1994–95), FTC (1995–2001, 2002–04), Vasas (2001–02), Panioniosz (2004–05), Újpesti TE (2005–06), Domino-BHSE (2006–11). Eredményei: olimpiai bajnok (2000, Sydney), Európa-bajnok (1997, Sevilla; 1999, Firenze), Eb-bronzérmes (2001, Budapest), Universiade aranyérmes (2003, Tegu), bronzérmes (1999, Palma), OB I. magyar bajnok (2000). Díjai, elismerései: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2000), az év csapatának tagja (2000), Csanádi-díj (2001).