Faggyas SándorEgy elmaradt szoboravatás

Álláspont. A kommunizmus áldozatainak emléknapja előtti napon avatták volna föl az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György mellszobrát Budapesten

Faggyas Sándor – 2016.02.26. 01:19 –

A kommunizmus áldozatainak emléknapja előtti napon avatták volna föl az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György mellszobrát Budapesten, egykori lakóhelye, az Üllői út 55. előtt. A Szabadságharcosokért Közalapítvány és a Magyar Politikai Elítéltek Közössége tervezett ünnepélyes tiszteletadást, arra emlékezve, hogy a sztálinista mintájú magyarországi kommunista koncepciós perek első halálos áldozata Donáth György korábbi országgyűlési képviselő volt.

Mégsem avatták fel szerdán délután Donáth György szobrát, mert baloldali tüntetők megakadályozták. Boross Péter volt miniszterelnök és Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának elnöke, akik beszédet mondtak volna az avatáson, a méltatlan körülmények miatt távoztak, a szervezők pedig lemondták az ünnepséget.

Miért is tiltakoztak hisztérikusan a baloldali pártok képviselői és szimpatizánsai? Azért, mert szerintük Donáth György szélsőjobboldali, meggyőződéses antiszemita politikus volt, amit Heringes Anita MSZP-s országgyűlési képviselő szerint az is bizonyít, hogy „szorgalmazója, hirdetője és megszavazója volt a zsidóellenes törvényeknek”. Baranyi Krisztina, az Együtt ferencvárosi önkormányzati képviselője a gyűlölet emberének nevezte Donáth Györgyöt, „aki egyformán gyűlölte a zsidókat, svábokat”. A Nép- szabadságban az ismert baloldali történész, Ungváry Krisztián is azt állította, közbotrány, hogy az antiszemita törvények egyik szorgalmazójának emlékművet avatnak, még akkor is, ha 1947-ben koholt vádak alapján ítélték halálra. A Gyurcsány-féle DK a szobor kapcsán a Fideszt azzal vádolta, hogy „nyíltan vállalja, hogy a fajvédő, antiszemita hagyományt tartja megőrzésre méltónak”, és mélyen elítélte a „cinikus történelemhamisítást”.

De ki is a cinikus és a történelemhamisító?

Nézzük a történelmi tényeket. Kezdjük azzal, hogy az első zsidótörvény 1938. május 29-én, a második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett hatályba. Donáth György az 1939. május 25–26-i országgyűlési választások után került a parlamentbe. A népbírósági tárgyalásán az utolsó szó jogán elmondott beszédében Donáth erre fel is hívta a figyelmet, mire Széll népbíró cinikusan azt a megjegyzést tette: „Ha képviselő lett volna, biztosan megszavazta volna.” Majd visszakozott, és azt mondta, hogy ezt nem Donáthra, hanem másik vádlottra értette. Ezután Donáth elmondta, hogy az ő közéleti múltjához semmiféle zsidózás nem fűződik. Az ügyész által felhozott egyik művéből pedig idézte azt, amit az ügyész nem, hogy ő, mármint Donáth expressis verbis kimondta, „sem a nemzeti szocializmust, sem a fasizmust a magunk számára nem fogadhatjuk el”.

Donáth György főbűne az volt, hogy a magyarságot védő, keresztény politikus volt, aki vezető funkciót vállalt az 1944. március 19-i német megszállás előtti kormánypártban, továbbá a Magyar Közösség nevű titkos szervezetben. Az említett beszédében világosan és meggyőzően kifejtette, hogy a Magyar Közösség egy baráti társaság volt, amelyet az 1920-as években alakítottak főként erdélyi származású értelmiségiek, akik életük céljának a magyarság mindenkori önzetlen szolgálatát tekintették. Azt szerették volna elérni, mind 1944 előtt, mind 1945 után, hogy a magyar szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai életben minél több öntudatos, jellemes, bátor és jó szándékú magyar ember vegyen részt.

Még a Magyar Közösség – és különösen Donáth – elgondolásait, célkitűzéseit és taktikáját is „hibásnak és szerencsétlennek” minősítő, baloldali demokrata Bibó István is elismerte élete végén, hogy egyáltalán nem ért egyet sem az összeesküvési per koholt vádjával, sem a vádlottakkal szembeni embertelen bánásmóddal, sem az ellenük hozott és végrehajtott törvénysértő ítéletekkel, mert szerinte „a Magyar Közösség túlnyomó részben rendkívül tisztakezű és tisztaerkölcsű emberek együttese volt”. A történelmi tények bizonyítják, hogy a „fasiszta összeesküvés” és a „fegyveres felkelés” vádja teljes egészében hamis volt, a vád „bizonyítékait” kizárólag a vádlottakból brutális fizikai és lelki kínzással, az étel, az alvás és a fűtés megvonásával, valamint kábítószeres vallatással kicsikart beismerő vallomások képezték.

A mai tudatlan és hisztérikus baloldali tiltakozók figyelmébe ajánljuk végül a kommunistából liberálissá vált Kende Péter neves szociológusnak a Magyar Hírlap 1997. április 15-i számában megjelent Tisztelgés egy mártír előtt című méltányos, példamutató cikkét. Ő 1947-ben a Szabad Nép tizenkilenc éves kezdő újságírójaként tudósított a Donáth-perről, és ötven évvel később így írt Donáthról: „Az ország dolgairól alkotott nézetei a Teleki Pál és a Kállay Miklós szorgalmazta politikához álltak közel. Ő is a magyar faj szupremáciáját hirdette és nemzeti folytonosságot akart keresztény alapokon, mindamellett »népiesebb«, szociális problémákra érzékenyebb és parasztközpontibb hangsúlyokkal. (…) A legnagyobb hatást az tette rám, hogy a per nyomasztó légkörében, ahol mindenki más szolga vagy megtört áldozat volt, Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adva (…) tántoríthatatlanul kitartva azon eszmék és elvek mellett, amelyek miatt egy műper fővádlottja lett.”

Ha el is maradt szerdán a szoboravatás, ez nem változtat a történelmi igazságon: még ha nem is vállalható ma minden szava és tette, az Istenéhez és népéhez mindhalálig hűséges Donáth György ártatlan áldozata volt az 1945 utáni kommunista terrornak. De ahogy akkor sem kért kegyelmet elítélőitől, biztos, hogy ma sem kérne.