„Nem csak a rezidensi esztendők a fontosak”

Bérfejlesztés nélkül nincs orvosság az egészségügyben Sipka Balázs szerint

Jobbágyi Zsófia – 2016.02.22. 03:47 –

Az érdekvédelemről a szakmai kérdések megoldására helyezné a hangsúlyt a Magyar Rezidens Szövetség. Sipka Balázs, a szervezet elnöke hangsúlyozta: nagyon komoly árkokat ástak az elmúlt évtizedek az orvosok és szakdolgozók között, ami rengeteg konfliktust szült.

SipkaSipka Balázs: Az irány jó, de további változások kellenek (Fotó: Nagy Balázs)
– A múlt héten sikerült megállapodni és aláírni az ágazati kollektív szerződés egyik fejezetét. Az egyeztetés folyamatos az érdekvédelmi szervezetek és az államtitkárság között. A Magyar Rezidens Szövetség milyen intenzitással vesz ebben részt?

– Rendszeres kapcsolatban állunk. A megválasztásom utáni felvázoltam Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkárnak az addig összegyűjtött problémák alapján egy strukturált megoldási javaslatot, a múlt héten pedig egy újabb koncepció anyagát adtuk át neki. Ennek két fő része van, az egyik, hogy a fennálló gondok egy része jelentős forrásbevonással megoldható, egyes problémák viszont inkább technikai jellegűek, tehát számottevő pluszpénzek nélkül is orvosolhatók. Ebből kifolyólag állandó kapcsolatban állunk, az ágazati kollektív szerződésről zajló tárgyalásokon azonban nem veszünk részt, ám úgy gondolom, nem is ez a szövetség elsődleges feladata.

–   Van különleges oka ennek?

–   Az erre vonatkozó jogszabály meghatározza, hogy az egyeztetéseken kik vehetnek részt, kikkel kell tárgyalni, így a reprezentatív érdekvédelemnek, a kamaráknak és egyéb szervezeteknek kell jelen lenniük. Nem tudom, hogy van-e az államtitkárságnak mozgástere arra, hogy egyéb szereplőket is meghívjon, és ha igen, van-e szándékosság amögött, hogy az MRSZ-t nem hívták. Mindenesetre nem bánom, hogy így alakult, mivel a szövetségnek inkább szakmai kérdésekkel kell foglalkoznia és nem a klasszikus szakszervezeti feladatokkal.

– Tavaly váltotta az elnöki posztján Dénes Tamást. Mi az, amit tovább vinne a volt vezető elképzeléseiből, és mi az, amin változtatna?

– Dénes Tamás azt az irányt tartotta, ami a szövetség korábbi fő iránya volt, azaz végzett klasszikus szakszervezeti tevékenységet is. Ennek azonban mostanra elértük a korlátait. Korábban amikor valamilyen minket érintő ügyben tárgyaltunk az államtitkársággal akkor felszólaltunk a szakorvosi bérek, a szakdolgozók ügyében is. Ezeknek a problémáknak a megoldása azonban nem rezidensi feladat, sokkal inkább szakszervezeti, melyhez megfelelő infrastrukturális és jogi háttér szükséges, amelyek nem állnak rendelkezésünkre. Civil szervezet vagyunk, minimálisak a bevételeink, nincs mögöttünk milliárdos háttér, mégis az MRSZ ott van a köztudatban, szemben más nagy szervezetekkel, amelyekről azt sem lehet tudni pontosan, milyen munkát végeznek. Ja­nuár elején azonban létrejött a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete (Reszasz), mely reményeink szerint a jövőben valós tényezővé válik az érdekvédelem területén, az MRSZ-ben pedig a továbbiakban olyan célokért dolgozunk majd, amiért annak idején megalakult a szövetség. Vagyis a minőségi szakorvosképzésért, a minőségbiztosítás kialakításáért, a rezidensek életének javításáért, az általános színvonal javulásáért. Mivel azonban élesen nem választható el a szakképzés és a munkavégzés, foglalkozni fogunk valamennyi munkajogi kérdéssel is, mindig ki fogunk állni a szakorvosok és szakdolgozók mellett, de a hangsúlyt sokkal inkább a szakmai kérdésekre helyeznénk Ami biztos, a szakorvosok és a szakdolgozók a későbbiekben is számíthatnak ránk, s ha létrejön egy ágazati összefogás, mi biztosan ott leszünk.

– Mivel foglalkozik a szövetség?

– Dolgozunk az ösztöndíjak akadozó kifizetésének elhárításán, de legsürgősebb feladatunk annak kiharcolása, hogy az álláshelyek ki legyenek hirdetve a hatodéves hallgatók, jövőbeni rezidensek számára. Ha ez megvalósul, akkor lényegesen jobban informáltan léphetnek a pályára, mint bárki az elmúlt öt évben. Benyújtottuk javaslatunkat az elavult adminisztrációs rendszer módosítására, ezzel kapcsolatban aktívan tárgyalunk az államtitkársággal.

– Az elmúlt évek nyertesei a rezidensek, például a számukra kialakított ösztöndíjrendszer miatt. Mennyiben változtatott ez a friss diplomás orvosok elvándorlási szándékán?

– Áttekintve az MRSZ eddigi munkáját, kijelenthető, a fiatal orvosok mostani bérhelyzete nagyban a szövetségnek köszönhető. Fontos azonban tisztázni, hogy az ösztöndíj nem bér. Nem ebből számítják ki az ügyeleti díjat, amely így olyan alacsony, amennyiért Budapesten takarítót is nehéz találni, valamint nem számít bele a nyugdíjba, nem lehet rá hitelt felvenni, ezek miatt továbbra sem igényli mindenki. A lehetőség hatására pedig valóban csökkent kissé, de továbbra is magas az elvándorlási szándék. Nehéz ténylegesen meghatározni, hogy a diplomaszerzés után hányan mennek külföldre tanulni, illetve, hogy a számok változása mennyiben függ össze a kormányzati intézkedésekkel. Tudomásom szerint az elmúlt években csökkent a kivándorló orvosok száma, a Markusovszky-ösztöndíjra pedig egyre többen jelentkeznek. Valójában azonban nem lehet hátradőlni, hiszen a teljes orvoskart nézve majdnem ugyanannyian hagyják el évente az országot, mint ahányan végeznek az egyetemen. Ehhez hozzátartozik, hogy az orvostársadalom elöregedőben van, így tíz év múlva biztosan, de akár már öt év múlva is óriási problémák lesznek, ha nem történik valamilyen lényegi változás. Sajnos az ösztöndíjasok számának emelkedése sem garancia arra, hogy aki megköti, az itthon is marad, mivel lehet, hogy két év múlva szerződik egy angliai kórházzal, amely nevetve fogja visszafizetni az addig felvett pármilliós támogatási összeget. Az irány tehát jó, de további változások kellenek.

– Maradva az ösztöndíjprogramnál, annak van egy a hiányszakmákat, a gyermek háziorvosi pályát választókat ösztönző része. Mennyire képes ez vonzóvá tenni egy rezidensnek, hogy leköltözzön Budapestről például egy Borsod megyei körzetbe?

– Erre nehéz válaszolni. Mindenképpen nagy összegről van szó, havonta kétszázezer forint pluszbevételről, amihez még hozzáadódik a fizetés is, s ez együtt már csábító havi bevételt jelenthet. Éppen Borsod megyében katasztrofális a helyzet a praxisok betöltöttségét illetően, és valószínűleg az utóbbi években ez nem változott jelentős mértékben. Még nem látjuk az eredményeket, mert nem végeztek az első Méhes Károly-ösztöndíjasok, de bízunk benne, hogy javít a jelenlegi állapoton.

– Rátérve az ágazat egészének bérezésére, sokak szájából elhangzott már, a helyzet pattanásig feszült. Hogyan élik meg mindezt a rezidensek?

– Valóban feszült a helyzet, de ki kell emelni, hogy ez nem bér, hanem ösztöndíj, nem jár automatikusan mindenkinek – sokan kimaradtak a korábbi években, cserébe a rezidensek komoly vállalásokat tesznek, és attól függetlenül, hogy emelkedett a bevétel, a rendszer felépítése nem változott. Például ugyanazt a munkamennyiséget egyre kevesebben végzik el, ezért emelkedik a munkaórák száma, az ebből adódó konfliktusok pedig ugyanúgy lecsapódnak a rezidenseken is. Jelen helyzetben kulcskérdés tehát a szakorvosok és a szakdolgozók bérhelyzetének megoldása. Már csak azért is, mert a szakképzés néhány éve hamar eltelik, és pillanatok alatt szakorvos lesz a rezidensekből, tehát nem lehet csak a diploma utáni évek kedvezőbb fizetéseiben gondolkodni.
Nemcsak a bérfeszültség, de az általános egészségügyi helyzet is érzékenyen érint minden benne dolgozót. Itthon nagyon mély árkokat ástak az elmúlt évtizedek az orvosok és szakdolgozók között is, ami rengeteg konfliktust szül. Emellett persze a rendszer egészének hiányosságai is megnehezítik a hétköznapokat. Például, ha a radiológusnak folyamatosan elromlik a CT-je, akkor a sürgősségi osztályról nem lehet átküldeni a beteget vizsgálatra, nem tudják felállítani a diagnózist, így pedig a sebészhez is későn ér oda. Az emberek szitkozódhatnak – jogosan –, hogy egy perforált vakbelet későn fedeztek fel, ám ilyenkor nem tudják felhívni az államtitkárságot, hogy elmondják, hogy milyen sérelem érte őket, ezért egymáson és
az egészségügyi dolgozókon töltik ki a dühüket. Sajnos ez a légkör általános, és komolyan mérgezi a mindennapi munkát.

– Mi az, ami miatt mégis azt mondja egy kezdő orvos, hogy itthon akar dolgozni?

– Azért, amiért bármelyik magyar fiatal. Vagyis reménykedik abban, hogy változhat a helyzete, hogy fontos a család, a barátok, és a közelükben akar élni, hogy magyar betegeket akar gyógyítani, akikkel a saját anyanyelvén tud a legjobban kommunikálni, és így tud a leginkább érvényesülni.

– Milyen visszajelzések jönnek a kint dolgozó kollégáktól?

– A beszámolók alapján, ha valaki elégedetlen, akkor az idegen környezet, a szerettei távolléte vagy a Túró Rudi hiánya zavarja. Ennek ellenére nem hallottam durván negatív véleményeket sem a német, sem az angol szakképzésről és az ottani munkakörnyezetről. Az egyik angliai barátomat megkérdeztem, mennyi pénzért jönne haza dolgozni. Azt válaszolta, természetesen örülne, ha négy-ötszázezer forintot tudna keresni Magyarországon, de az angol rendszerben elsősorban azt szereti, hogy két műtét közti szünetben arról tud a nővérrel beszélgetni, hogy a nővér melyik egzotikus országban volt nyaralni, a következő szabadsága alatt hová utazik majd. Többen a skandináv országokban dolgozók között kiemelték, hogy ott a nővér és az orvos között nincsen sem jelentős egzisztenciális, sem hierarchikus szakadék. Ezek itthon is kívánatosak lennének a jövő nyugati típusú ellátásának elérése céljából.

– Önmagában az elvárt bérfejlesztés ezt a helyzetet megoldhatná?

– Ahhoz, hogy a humán erőforrás elvándorlása megálljon, elsősorban komoly fizetésemelések kellenek. Pont. Mindezt nem lehet egy új köpennyel, egy jól vágó ollóval vagy egy szépen kifestett műtővel helyettesíteni. Ezt alátámasztja, hogy az elmúlt években fejlesztésre befektetett ötszázmilliárd forint sem állította meg az elvándorlást, mert csak az infra­struktúrára költötték. Természetesen jó dolog, hogy ez megtörtént, de foglalkozni kell az emberekkel is, vagyis szükség van strukturális átalakításra, szakmai elvek mentén szerveződő betegellátásra, racionalizálásra és bérfejlesztésre. Másképp nem állítható meg a folyamat