Kultúra

Multikulturális szellemjárás a magyar vidéken

Zomborácz Virág utóélete abszurd história

Nem kérdéses jó ideje, hogy a magyar film csakis úgy lesz képes megújulni és visszaszerezni a kiábrándult és eltávolodott közönségét, ha a szakma belterjessége egy kicsit feloldódik és tényleg a tehetség és a forgatókönyvek minősége válik meghatározóvá a támogatói pénzek kiosztásakor, és nem a bejáratott nevek.

Az Utóélet tökéletes példa minderre. Zomborácz Virág ugyanis remekül képes megszólítani a fiatalabb közönségréteget – reméljük, mindez majd a jegyeladásokban is tükröződik –, ennek pedig a legfőbb oka az, hogy ő maga is fiatal, életét majdnem teljes egészében már a rendszerváltás után élte, szocializációja részben az interneten zajlott, egyszóval a mai kor gyermeke, és ez a filmje minden pillanatában érződik.

A történet főszereplője, Mózes (Kristóf Márton) éppen a pszichiátriáról szabadul állandó szorongása miatt, amelyet főképpen édesapja (Gálffi László), a helyi lelkész okoz benne állandó elvárásaival és nyomásgyakorlásával. Amikor felmenője váratlanul meghal, hirtelen minden megváltozik, megszűnik benne a folyamatos feszültség, azonban nem kell sokáig nélkülöznie apját, ugyanis kísértetként már a saját temetésén feltűnik. A lelkész eredetileg némán és öntudatlanul bolyong körülötte, mint aki annyira részeg, hogy a saját világáról sem tud, a fiú pedig egy ezotériában mélyen hívő autószerelőhöz (Anger Zsolt) fordul segítségért, aki azt tanácsolja, valahogy értsen szót a szellemmel és jöjjenek rá, mi az a be nem fejezett feladat, ami még mindig itt tartja.

Az Utóélet egyfelől tipikusan magyar film, hiszen sorra köszönnek vissza a jól ismert helyszínek, a rideg kórházbelsők, a lerozzant művelődési házak, a mulatós zenétől hangos vidéki diszkók és a hamisítatlan falusi miliő, ugyanakkor Zomborácz Virág rendezését folyamatosan átszövik a nemzetközi hatások, néhol az észak-európai alkotások abszurditása köszön vissza, máskor az angol humor, de az amerikai közönségfilmes elemek is megjelennek. Egyszóval míg a hazai íz mindvégig markánsan jelen van, egyfajta multikulturalizmus is folyamatosan jellemzi – ez a hozzáállás pedig valószínűleg az egyetlen út, hogy a magyar film felkerülhessen a nemzetközi térképre és külföldön is rentábilissá váljon, hiszen így tud érdekessé és egyedivé válni és nem a nyugati trendek gondos másolásában – mint ahogyan a Coming out vagy a szerencsére ennek ellenére is egészen jól sikerült Megdönteni Hajnal Tímeát is tette –, nem véletlen, hogy a cseh Karlovy Vary-i filmfesztiválon többször hangos taps szakította meg a vetítést.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a promóció és az Utóélet bemutatóját jóval megelőző, elképesztően pozitív visszhang túlzottan felfokozta a filmmel kapcsolatos elvárásokat, mindennek pedig a végeredmény csak részben képes megfelelni. Ugyanis míg a másfél órás játékidő minden pillanatában szórakoztató és lendületes, a humor legtöbb esetben csupán megmosolyogtató és kevésbé fergeteges, az elmúlt időszak hazai terméséből például az Isteni műszak jóval ütősebbre sikerült ezen a téren. Mindez azonban nem vitatja el az Utóélettől, hogy valószínűleg az idei év legjobb magyar filmje Mundruczó Kornél Fehér istene mellett – melléjük szinte csupán Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című hasonlóképpen keserédes vígjátékának van esélye felkerülni –, de sokkal fontosabb, hogy utat mutat, és bizonyítja, egy vegytiszta közönségprodukciónak nem kell feltétlenül kommersznek lennie.

Utóélet
Színes, magyar film, 95 perc, 2013. Rendező: Zomborácz Virág. Szereplők: Kristóf Márton, Gálffi László, Anger Zsolt, Petrik Andrea
Utóélet
•••••••8••