A megújulás a társulatnak is jót tesz

Cseke Péter szerint a színháznak ma sem kell versenyeznie a rádióval, a filmmel és a televízióval, mivel teljesen más élményt ad

Hrecska Renáta – 2016.02.01. 00:22 –

Nemzeti színházi besorolást szeretne a kecskeméti Katona József Színház számára Cseke Péter igazgató, Jászai Mari-díjas színész, rendező, egyetemi tanár. Szerinte a vidéki színházak nagy fejlődésen mentek át az elmúlt évtized során, a nagy teátrumok általában megújulva, de a közönség kezét soha el nem engedve játszanak, így ma is telt házzal futnak az előadások.

Cseke Péter 20160201Cseke Péter: Nem gondolom, hogy a jól bejáratott darabokkal biztosra lehet menni (Fotó. Nagy Balázs)

– Jelenleg játszik és rendez többek között a Kecskeméti Katona József Színházban, a Madách Színházban és a Marczibányi téri Művelődési Központban is. Mennyire nehéz ma megszólítani a közönséget?

– A színház varázsa kétezer-ötszáz éve működik. Egy előadás mindig közösségi szertartás, amelyben egyszerre játszik a nézőtér és a színpad, így mindig más élményt nyújt. A színházat ezért nem kell félteni a rádiótól, a filmtől és a televíziótól, hiszen egészen más élményt nyújt: amikor az ember közösen élhet át katarzist, az csodálatos. A közönség ma is érzi ezt a varázst, és ezért vannak tele ma is a színházak.

– A kortárs szerzők mintha gyakrabban írnának stúdiószínpadra, és a színházi reper­toárokban is gyakoribbak a stúdiódarabok. Ezzel mennyire ért egyet?

– Fontos, hogy a színház mindennap képes legyen megújulni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a stúdiókba, úgymond, laboratóriumokba kerüljenek a darabok. Nem gondolom, hogy a jól bejáratott darabokkal biztosra lehet menni, hiszen a sikeres előadásnak nincs biztos receptje, az mindig egy adott keresés eredménye. A megújulás ráadásul nemcsak a színház műsorának tesz jót, hanem a társulatnak is, hiszen így látszik, hogy milyen utakon tudunk továbbfejlődni.

– Amikor újításokról beszélünk, meddig érdemes elmenni, hogy az még ne váljon öncélúvá?

– A rendezéseim során mindig azt keresem, hogy mi a darab mondanivalója, milyen kérdéseket vet fel a ma emberének – számomra ezektől él az előadás. Igazgatóként emellett úgy szoktam megválasztani a rendezőimet, hogy ne „múzeumi előadást” rendezzenek, hanem 2016-os szemüvegen keresztül nézzenek egy görög tragédiát vagy egy négyszáz éves vígjátékot is. Azt pedig mindig az adott darab függvényében kell eldönteni, hogy honnan számít öncélúnak a modernizálás, de ehhez szükség van arra, hogy a rendezőnek megadjuk a művészi szabadságot.

– Hogyan látja a vidéki színházak helyzetét?

– Nagy fejlődésen mentek keresztül az elmúlt évtized alatt, és úgy tudták növelni nézőszámukat, hogy az nem ment a minőség rovására. A nagy színházak általában megújulva, de a közönség kezét soha el nem engedve játszanak, a stúdiókban pedig elkülönülnek az experimentumok. Sokat jelentett az előadó-művészeti törvény, amely például a TAO-rendszeren keresztül jelentősen segít gazdaságilag. Nagy gondot jelent viszont, hogy amortizálódtak az épületek – a kecskeméti például harminc éve volt utoljára felújítva.

– Milyen a kapcsolat ma a közönség és a művészek között?

– A színházba járó jellemzően nyitott, kultúrát szerető, nemes gondolatokra éhes ember. Kikapcsolódni, szórakozni akar, és átélni egy közösségi élményt. Ez a fővárosban és vidéken is hasonló. A vidéki közönség mindezeken felül lokálpatrióta: szereti a színházát és saját színé­szeit. Kecskeméten a bemutatók után például egy, a színházi kulisszatitkokra is kíváncsi kör összejön, és beszélget az alkotókkal. A közönség és a művészek közötti kapcsolat vidéken sokkal elmélyültebb tud lenni.

– Mennyire kíséri figyelemmel a határon túli színjátszás helyzetét? Mi a véleménye róla?

– Nyitott színház vagyunk, így fontos a határon túliakkal való együttműködés is. Nagyvárad például, ahol tizenegy éven át éltem, kifejezetten fontos számomra. Tavaly egy rangos kolozsvári fesztiválon jártam, ahol nagy merítését láttam a romániai magyar színjátszásnak, most pedig néhány hét múlva Szabadkán játszunk. Ezenfelül már hetedik éve rendezzük meg Kecskeméten a Szín-Tár Fesztivált, amely három ország öt magyar nyelvű színművészeti egyetemének találkozója – azaz részt vesznek rajta a kolozsvári, marosvásárhelyi, újvidéki, budapesti és kaposvári hallgatók. A fesztivál jelentősége abban áll, hogy nyomon lehet követni a fiatalok fejlődésének tendenciáit. Mindezen felül nemcsak a határon túli kapcsolatok a fontosak, hanem a nemzetközi fellépéseink is – néhány évvel ezelőtt első magyar színházként léptünk fel a londoni West Enden, de voltunk az augsburgi Brecht Fesztiválon, és Moszkvában is nagy sikerrel szerepeltünk.

– Hogyan hat a hazai színházi életre a jelenlét a nemzetközi fesztiválokon?

– Fontos része a fejlődésnek, hogy egy ilyen fesztivál keretében láthatjuk, hol tart a világ másik része. A független társulati forma ebből a szempontból kiemelt lehetőségekkel bír, mert könnyebben képes országok között közös produkciókat kialakítani. Több alkalmuk van továbbá olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyekkel a kőszínházaknak nem. A kérdésfeltevések, a huszonegyedik századi problémák hasonlóak az egész világon – és ez jó, lehet belőle tanulni és építkezni.

– Hogyan látja a színészutánpótlás hely­zetét?

– Két egyetemünk van, a következő kaposvári osztály vezetője is leszek, a Szín-Táron keresztül pedig nagy rálátásom van arra, hogy mennyi tehetség kerül ki, viszont egyre szűkül a színházaknál az elhelyezkedési lehetőség. Vannak, akik nem is szeretnék megpróbálni a kőszínházi létezést, és kisebb társulatot alakítanak. Ez nem rossz, de úgy gondolom, jobban át kell gondolnunk a tehetséggondozás formáit, az egyetemhez kerülés lépcsőit.

– Hogyan tudják ma megtalálni a saját hangjukat a fiatal színészek?

– Fontos, hogy az egyetemista a védett pozícióból milyen színházi közösségbe kerül. Szerencsém, hogy színészként és rendezőként is látom a fejlődés fokozatait: milyen munkák kellenek ahhoz, hogy valaki adott szerepet négy év múlva el tudjon játszani? Lényeges tehát, hogy olyan közegbe kerüljön a pályakezdő vagy fiatal színművész, ahol a fejlődési útja átgondoltak.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?

– Szeretném, hogy a kiemelt színházi pozíció­ból nemzeti színház címet kaphasson a kecskeméti teátrum. Mindemellett jó lenne, ha emlékezetesre sikerülne 2017-ben a Europassió Szövetség soron következő nemzetközi kongresszusa, amely Kecskeméten lesz, és amelynek rendezői és főszereplői is vagyunk. Tervezem továbbá a fiatalok színházi kultúrájának erősítését, amelynek legfontosabb lépése lenne az oktatásba történő integrálás. Amíg ez nem adott, addig viszont a színház falain kívüli programjainkkal igyekszünk több fiatalt bevonzani a színházba. A megújuló hozzáállásunkat szeretném megtartani. Örülök, hogy kiegészült a vezetői csapatunk, Rusznyák Gábor főrendezőként előremutató alkotómunkát végez nálunk, és büszke vagyok a balett-tagozatunkra, amely egyre érettebb előadásokkal mutatkozik be, Barta Dóra vezetésével.