Ne háborogjanak az akadémikusok, szembe kell nézniük az új nézetekkel

Lóránt Károly: Az oktatás átalakítása, ezáltal a jövő közgazdászi gondolkodásának formálása kiemelten fontos (Fotó: Csudai Sándor)

Innen a felháborodás az MNB alapítványainak oktatást támogató politikája ellen – emelte ki az Európai Parlament egykori szakértője, megjegyezvén: közgazdasági oktatási szempontból az Euró­pai Unióban ugyanaz a helyzet, mint hazánkban.

– A Magyar Tudományos Akadémia közgazdaságtudományi bizottsága kilenc pontban foglalta össze a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak tevékenységével kapcsolatos kifogásait. Megállapították: a jegybank mind nagyobb teret foglal el a közgazdasági és gazdaságtudományi felsőoktatásban és kutatásban. De mi ezzel a baj?

– Nem lévén egyetemi ember, nem sokat tudnék hozzászólni a különböző PhD-iskolákkal, akkreditálásukkal, a doktoranduszok ösztöndíjaival kapcsolatos vitatott kérdésekhez, és tulajdonképpen nem is nagyon izgat. Sőt, természetesnek tartom, hogy ahol valamilyen pénzt osztanak, valakinek mindig lehet kifogása!

– Az említett kilencpontos összefoglaló azt jelzi, hogy a tudósok alaposan vizsgálódhattak…

– A közgazdaságtudományi bizottság állásfoglalásának ötödik pontja nagyon is érdekel, és ebben én is érintettnek érzem magam. A pont ugyanis, amely minden valószínűség szerint az akadémikusokat az állásfoglalás közlésére sarkallta, így szól: „Az MNB alapítványi programjai deklaráltan egyfajta közgazdasági nézetrendszert kívánnak uralkodóvá tenni, amit a felsőoktatásban történő térfoglalással próbál megvalósítani. Ilyen cél közpénzek segítségével történő megvalósítása sérti a tudományos szabadság alapelvét és veszélyezteti a támogatott oktatási-kutatási intézmények autonómiáját.” A nem közgazdász olvasónak bizonyára nem kelti fel a figyelmét az „egyfajta közgazdasági nézetrendszerre” való utalás. A magyar gazdaságpolitika helyes irányairól már évtizedek óta vitatkozó közgazdászok számára azonban sokatmondó: végre talán lesz egy olyan intézmény, amelyben a neoliberális közgazdaságtan helyett valami mást, annak alternatívát állító nézeteket fognak oktatni.

– Világítson rá az eltérésre, hogy a nem közgazdász olvasók is képben legyenek!

– A közgazdasági gondolkodást az 1929–31-es nagy, a jelenlegihez képest azonban már kicsi világgazdasági válság óta egészen a hetvenes évek végéig az úgynevezett keynesiánus gazdaságpolitika uralta. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a közgazdasági tankönyvekben néhány görbe másféleképpen hajlott, mint neoliberális esetekben, hanem másfajta gazdaságpolitikai eszközrendszert és más társadalompolitikát is magában foglalt. A keynesiánus gazdaságpolitika nemcsak azt tanította, hogy az államnak – keresletbővítéssel, vagyis az állami kiadások növelésével – be kell avatkoznia a gazdaságba a gazdasági válságok mérséklése érdekében, hanem azt is, hogy az a jobb társadalom, amelyik egyenlőbb, amelyben nincsenek túl nagy jövedelmi különbségek. Ennek megfelelően a keynesiánus gazdaságpolitikát alkalmazó államok nemcsak aktív gazdaságpolitikát folytattak, hanem a társadalmi különbségek mérséklése érdekében erősen progresszív adórendszert is alkalmaztak. Ennek eredménye volt a jóléti állam, más néven európai szociális modell. Utóbbit az idősebbek még láthattak, ha hetvendolláros turistaellátmányukkal a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején Nyugat–Európába utaztak.

– Ebből még nem derül ki, hogy probléma lenne a nézetrendszerrel.

– Az 1970–es évek kőolajár-robbanása okozta gazdasági válság és más tényezők hatására is ez a nézetrendszer mint fő irány megváltozott. Helyét felváltotta a máig gyakorolt neoliberális gazdaságpolitika, amely nemcsak az állam gazdaságirányítási szerepét szorította vissza és a jövedelemadók progresszivitását csökkentette – bár az egykulcsos adó ötletéig nem mentek el -, de a korábbi szabályozás lebontásával szabad utat adott a határtalan pénzügyi spekulációknak is. A fordulat hatására a gazdaság növekedésének korábbi üteme jelentősen lecsökkent, a gazdasági válságok mélysége megnőtt, az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelemkülönbségek pedig egyre nagyobbakká váltak. A neoliberális gazdaságpolitikát az Európai Unióban a maastrichti szerződés öntötte betonba, amelynek eredménye a közösség gazdaságának jelenlegi stagnálása, az egyes országok közötti gazdasági és politikai feszültségek növekedése lett.

– Mennyire fősodratú a neoliberális gazdaságpolitika nálunk a közgazdászok körében?

– Magyarországot a neoliberális áramlat a hetvenes évek végén érte el. Az új eszmék hordozói a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről a 2-es villamossal a hatalomba, vagyis sorrendben a Pénzügyminiszté­riumba, az Országos Tervhivatalba és a pártközpontba kirajzó közgazdá­szok, a „Dimitrov téri fiúk” és időnként lányok voltak, akik meghatározták a nyolcvanas évek, majd később a rendszerváltás gazdaságpolitikáját, sőt a mai napig hatékonyan részt vesznek a gazdaságpolitika alakításában. Az eredmény siralmas: a nyolcvanas évtized stagnálással és a külső adósság halmozásával telt, a rendszerváltás során pedig gyakorlatilag megsemmisült a magyar ipar és annak tudományos bázisa.

– Vajon miért nem estek egymásnak a különböző ideológiák képviselői?

– Nem tudok mások nevében nyilatkozni, de közírói pályafutásomat azzal kezdtem, hogy 1989. január 13-án az Élet és Irodalom páratlan oldalán megjelent az „Inkább atombombát” címet viselő glosszám. Mondanivalója az volt, hogy ha az országra atombombát dobnának, akkor az sem okozna akkora kárt, mint amilyet a neoliberális gazdaságpolitika okozhat. Azóta huszonhét év telt el, jóslatomat tekintve állok a megmérettetés elé. Mandel Miklós, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem professzor emeritusa, talán maga is bűntudatot érezve a siralmas eredmény miatt, a baj okát akkoriban abban látta, hogy a diákjai megtanultak angolul és olvasták Milton Friedman és más neoliberális ideológusok műveit.

– Visszatérve a háborgó MTA szakbizottságának állásfoglalására, miként látja az általuk kifogásolt MNB-s „tértorzítást”?

– Az oktatás, a jövő közgazdászai gondolatainak formálása fontos dolog, ezt pontosan érzik az akadémikusok is, azok a Dimitrov téri fiúk és lányok, akik a gazdaságirányítási intézmények után már megérkeztek a Magyar Tudományos Akadémiára. Csírájában akarják megakadályozni, hogy az ő nézeteiktől eltérő gondolatok fészket rakjanak egy ifjú közgazdász-generáció fejében. Ezért a nagy felháborodás az MNB tevékenysége ellen.

– A 2008–2009-es válság azonban a diszciplínákat is átalakította.

– Tudni való, hogy Európa oktatási intézményeit és közgazdasági kutatóintézeteit – nem is beszélve magáról az Európai Bizottságról – a neoliberális gazdaságpolitika uralja. Kevés kivétel akad, és azok is meglehetősen gyengék, nemigen tudnak feltűnni a szaksajtóban vagy általában a médiában. Ismert – nemzetközi médiában publikáló – nem neoliberális vagy keynesiánus közgazdászt legközelebb Amerikában találunk például Joseph Stiglitz vagy Paul Krugman személyében. Európa legfeljebb keynesiánus egyetemi oktatók laza hálózatát tudja felmutatni (Euromemorandum Group), és talán egyetlen kutatóintézetet, az Európai Szakszervezetek Konföderációjának Kutatóintézetét. A hiány oka egyszerű: nincs, aki finanszírozza a nem főáramlatú, tehát nem neoliberális közgazdasági munkákat és publikációkat. A nagybankok, korporációk vagy az Európai Bizottság nemigen adnak ilyesmire pénzt.

– És nálunk mi a helyzet?

– Ugyanaz! A valamikori Szakszervezeti Elméleti Kutatóintézet, a SZEKI gyakorlatilag megszűnt, az akadé­miai kutatóintézetekben dolgozó nem neoliberális közgazdászok a „tűrt” kategóriába esnek. A keynesiánus elveket követő egyetemi oktatók közül legfeljebb néhány tűnik fel, általában a jobboldalinak tartott médiában, holott a keynesiánus gondolkodás alapvetően baloldali, míg a jobboldali neoliberális gondolatoknak nálunk főleg a baloldalinak nevezett média ad helyet. A nyolcvanas évektől kezdve hazánk gazdaságpolitikáját a mai napig lényegében a neoliberális elvek és közgazdászok határozzák meg. E tekintetben nem volt törés a rendszerváltás vagy a későbbi kormányváltások során.

– Ne mondja! Pedig egyre színesebb a hazai közgazdász-társadalom is, megkockáztatom: az MTA-nál sem mindenki neoliberális.

– Természetesen az MTA Közgazdaságtudományi Bizottságának nem minden egyes tagja neoliberális, mondanivalóm rájuk nyilván nem vonatkozik.

– Ezek szerint kivételek azért akadnak!

– Az egyetlen kivétel, aki nem neoliberális közgazdász létére kormányzati szintig jutott el, Matolcsy György volt, és az ő gazdasági minisztersége idején (2000 és 2002 között) a Fidesz valóban egy keynesiánus, szociáldemokrata politikát folytatott – szemben az előtte és utána kormányozó szocialista párt jobboldali, neoliberális politikájával. A második Fidesz–kormány idején erre két éve volt, amely kevésnek bizonyult arra, hogy elképzelései, az Új Széchenyi-tervnek nevezett gazdaságfejlesztési program, valamint a Kárpát-medence magyar lakosságát a magyar gazdasághoz kapcsolni igyekvő Wekerle-terv erőre kapjon. Számára maradt egyedül az oktatás, hogy legalább a jövő generációját észre lehessen téríteni, hogy – ha majd eljutnak odáig – a magyar gazdaságot és ne a nemzetközi tőke és a neoliberális gazdaságpolitika igényeit szolgálják ki. Ezt ismerték fel az Akadémia falai­nak biztonságát és tekintélyét élvező „Dimitrov téri fiúk”, és ezért kérik az MTA vezetésének segítségét e folyamat visszafordításához. De kérdezem én: nem inkább az lenne a nemzeti érdek, hogy végre legalább az oktatás egy kis szeletében a diákok mást is halljanak, mint a neoliberális eszméket?