Lovas IstvánKelet-nyugati apartheid fal

A két Európa mentálisan szakadt ketté az egykori vasfüggöny mentén

Lovas István – 2016.01.23. 04:17 –

„A balti-tengeri Szczecintől az adriai Triesztig egy vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre, hogy kettészelje azt. Mögötte fekszenek Közép- és Kelet-Európa ősi államainak fővárosai. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia; mindezen hírneves városok és a körülöttük élő emberek ott vannak, amit a szovjet szférának kell neveznem, és mindegyikük valamilyen formában nem csak a szovjet befolyásnak van alárendelve, de igen nagymértékben és egyes esetekben egyre inkább, a moszkvai irányításnak”, mondta Winston Churchill 1946. március 5-én, a Missouri állambeli Fulton városának Westminster Főiskoláján tartott beszédében. Ah, milyen megható! Csak éppen nem őszinte.

Mert így kellett volna beszélnie: „Papírfecnit dugtam Sztálin orra alá. Azt javasoltam, hogy a szovjeteknek legyen 90 százalékos befolyása Romániában, 75 százalék Bulgáriában és 50 százalék Magyarországon és Jugoszláviában. Sztálin mindegyiket jóváhagyóan beikszelte és visszaadta. De utána beszélgettünk egyet vele és Roosevelttel, és a vége az lett, hogy a szovjetek magyarországi és bulgáriai befolyását 80 százalékra módosítottuk.”

Később Churchill saját maga alkuszfecnijét „hitvány dokumentumnak” („naughty document”) nevezte (Eugene L. Rasor: Winston S. Churchill, 1874–1965: A Comprehensive Historiography and Annotated Bibliography. London, Greenwood Press, 2000, p. 269).

Hogy azután a Nyugat e két fárosza emberi gyengeségének és egy nyakig vérben fürdő diktátor-szörnyeteggel szemben mímelt naivitásának köszönhetően a nyolcvanból hány százalék lett, a választ az Andrássy úton lévő Terror Háza Múzeum szolgáltatja, ahová a kihalt SZDSZ nevű párt nem egy volt politikusa családlátogatásra térhetne be.

E vasfüggöny – beleértve a berlini falat – addig állt, ameddig a második világháború utáni egyetlen, a diktátorok természetét tökéletesen ismerő és az ellenük vívott harcot komolyan vevő amerikai elnöknek, Ronald Reagannek köszönhetően az le nem omlott a szovjet tömb országaiban.

Hogy a vasfüggöny rossz oldalán rekedtekben felébredjen a reménysugár: most már minden úgy lesz, mint a lakosságot a szabadtéri börtönben tartó, elaknásított kerítészóna másik, szabad oldalán. Csakhogy ez nem így lett. Egyrészt azért nem, mert a Nyugaton élő, a hidegháború nyertesének magát joggal látó elit gondolkodása egy pillanat alatt megfordult azután, hogy George W. Bush amerikai elnök 1990. szeptember 11-én (9/11 !) elmondta a globális kormányzásról mondott beszédét az „új világrendről”.

Az eredmény bemutatásához még az adatokat tisztességesen tálaló közgazdászokra sincs szükség. Csak arra, hogy összemérjük, mennyivel éltünk rosszabbul az osztrákoknál 1990 elején és ma. És hogy akkor mekkora volt a magyar vállalatok, pénzintézetek és vagyontárgyak magyar tulajdonrésze a földkerekség legundorítóbb rendszere, a kommunizmus („szocializmus”) ellenére, és mekkora ma, annak összevetéséhez sem kell közgazdász-magyarázat.Mindez megtörténhetett az egykori kommunistákból egy bucskázás után neoliberálissá előlépett hazai „elit” hazaáruló és velejéig rothadt privatizációs kurzusa nyomán, olyan káderekkel, mint a szélsebesen privatizáló Állami Vagyonügynökség élére az első szabadon választott kormány által egyenesen a KISZ KB-ból odaültetett Csepi Lajos, aki később a Fotex, majd az Index.hu Rt. vezérigazgatója lett, miközben az ABN-AMRO befektetési bankja ügyvezetőjeként és az OTP Lakástakarék-pénztár elnök-vezérigazgatójaként trónolt.

Azután felvettek bennünket az Európai Unióba. A Roosevelt és Churchill által a szovjetek prédájának odalökött tíz közép- és kelet-európai országot még 2014-ben is, tíz évvel csatlakozásunk után is az „új tagállamoknak” nevezték a Németország irányítása nyomán szerencsére már a halála felé masírozó unióban.

Amely nem vette észre, hogy tíz időzített bombát olvaszt magába, természetesen piacaival egyetemben. Olyan országokat, amelyek mentalitása éppen a szovjet leigázás hosszú évtizedei eredményeként homlokegyenest eltér Nyugat-Európa azon országaiétól, amelyeknek Orbántól Kaczynskiig, vagy a nem politikailag korrekten nyávogó macskákig mindenről azonnal Hitler jut eszükbe. Beleértve azt a Magyarországot, amelynek hétszázezer polgárát hurcolták el a kommunista tömeggyilkosok a Szovjetunióba, és akik közül csak igen kevesen tértek haza.

Ezeket az országokat – de ideje már kimondani! – csatlakozásuktól kezdve a nyugatiak mélységesen lenézik. Büdös lábú tahóknak tekintik őket és lakóikat.

Olyan országoknak, amelyek polgárai ellen ma Nyugat-Európában retorzió nélkül mindenfajta negatív diszkrimináció, utálat és médiabeli gyűlöletkeltés megengedett. Amely diszkriminációnak, hacsak töredéke is másfajta etnikum ellen irányul, börtön vagy gigantikus pénzbüntetés a kimenetele.

Ez a magát agyonverő, a valósággal szembenézni nem merő és nem hajlandó Európa – Németország őrültje, a gyermektelen Merkel Mutti vezetésével – migránskatasztrófája vergődésében Magyarországot meri figyelmeztetni, hogy legyen hálás neki, amiért 1956-ban magyar menekülteket fogadott be. Ne inkább a halálosan megalkuvó, gyáva Nyugat legyen hálás az 1956-ban szinte puszta kézzel a Roosevelt és Churchill bűnrészességével Sztálinnak/Rákosinak odadobott Magyarországot megszálló szovjet tankoknak és helyi ávósainak nekimenő pesti srácoknak?

Akiken a Nyugat nem mert és nem akart katonailag segíteni, vagy legalább politikailag úgy, hogy megfenyegette volna Hruscsov pártfőtitkárt: ha le meri verni a magyar nép szabadságharcát, a NATO-val találja magát szemben e vodkázós, va-banque-ra játszó bohóc. Hogy mi legyünk ezeknek hálásak? Vagy az 1956 júniusában Poznanban a kommunista hatalom ellen felkelők, majd az 1980-ban Walesa vezetésével megalakított Szolidaritás szakszervezet Lengyelországa esedezzen bocsánatért Brüsszelnek, mert nem a pórázon tartott német média és a történelmi teher örök szolgájává görbített hátú német politikai osztály kényére-kedvére mazurkázik, hanem a hagyomány szerint?

Az eredeti vasfüggöny mentén a Nyugat erőfeszítése eredményeként megszilárdult mentális apartheid fal másik oldalán, Brüsszelben, a szétrohadástól, szétzuhanástól megrettent uniós vezetés és a „magországok”, az egykori gyarmattartó gyilkosok utódai most már nyíltan akarnak visszaszorulni önmagukba, öten-hatan abszurd „mini-Schengent” és egyéb őrült projekteket létrehozva, miután arabtavaszozásuk, líbiai bombázásuk és közel-keleti politikájuk nyomán elözönlik őket a miattuk otthonukból kiűzött migránsok.

Tegyék!
A jövő Napja azonban az Európát kettévágó apartheid fal innen fekvő oldalára fog sütni.