Kalandozások az ütőhangszereken

V. Nagy Tamás, Zombor Levente, Grünvald László és Szitha Miklós a műfajok közötti átjárással kísérleteznek (Fotó: Hegedüs Róbert)

Debrecenben alakult meg 1999-ben kamarazenélésre a Talamba, majd a tagok – V. Nagy Tamás, Grünvald László, Szitha Miklós, Zombor Levente – kicsit továbbgondolták a dolgot: a kötelező kortárs zenei és kamarazenei darabokat megtanulták, a megfelelő fórumokon el is játszották, és elkezdtek zenéket írni. „A diploma után volt az első fordulópont: folytassa-e közösen az együttes, amely már kisebb-nagyobb sikereket elért. Az ütőhangszereket azonban nem vihettük magunkkal, hiszen azok az egyetem tulajdonát képezték. Tehát volt egy zenekarunk, amelynek nem volt hangszere, de voltak felkérései” – magyarázta lapunknak Zombor Levente. Mivel sokat koncerteztek, és legapróbb bevételüket is hangszerekbe fektették, tíz év alatt „összemuzsikálták” az ország egyik legnagyobb hangszerparkját.

A zenekar másik gondja a próbaterem hiánya volt, és az, hogy nem tudta hol tárolni a hangszereit. Aztán egy pincébe helyezte el őket, ott is próbált, egy idő után viszont már nem fértek be a hangszerek, és a klíma sem tett jót nekik. „Gödöllőtől kaptunk felajánlást, hogy befogadja az együttest a Művészetek Házába, de ahhoz ide kell költöznünk. Közös szavazás után 2007-ben igent mondunk, itt pedig európai körülmények között tudunk felvételeket készíteni és próbálni” – hangsúlyozta Zombor. Az elmúlt időszakban hét lemezt vett fel a Talamba, nemzetközi versenyeken indult nagy sikerrel, tavaly megkapta a Gödöllő váro­sért díjat. Most, a közelgő születésnapi koncert kapcsán pedig új arcát szeretné megmutatni. „Fontosnak tartjuk bemutatni, hogy az ütőhangszeresek nem csak hátul vannak és dobolnak. A közönség megismerheti majd például az Ibériai-félszigeten együtt élő sok kultúra hatását, az afrikai zenét, lesz egy Kárpát-medencei témakör, hiszen itt is jöttek-mentek és keveredtek a kultúrák. Kicsit kitekintünk a képzelt földönkívüli világra, valamint magyar népi balladából készítettünk progresszív adaptációt. Emellett szokásunkhoz híven nagy hangsúlyt fektetünk a közönséggel való interakciókra, együttgondolkodásra” – mondta a muzsikus.

A produkciót az ország nagyobb játszóhelyeire szeretnék elvinni, emellett 2017-re új műsor kidolgozását tervezik a szintén gödöllői, már külföldön is ismert Fricska táncegyüttessel. A tervekhez kapcsolódik a tavaly elkészített Orient című darab utaztatása is, amelyet áprilisban Szarajevóban, a Bosnyák Nemzeti Színházban láthat a közönség.

Zombor Leventét arról is kérdeztük, hogy miként látja az ütőhangszeres zene jelenét. Kifejtette, hogy bár a legősibb hangszerekről van szó, a zeneirodalom felől nézve a 20. században erősödtek fel az ütősöknek nagyobb szerepet adó irányzatok. „Felfedezték, hogyha jól kigondolt kontextusba kerül az ütős egy kortárs zenei műben, az jól működő struktúrát adhat. Ha visszatérünk a század elejére, a francia impresszionizmus idejére, elmondhatjuk, hogy már Debussyre is nagy hatással volt az ütőhangszeres zene. Sok inspirációt kaptak a szerzők az afrikai, keleti, latin-amerikai forrásokból” – mutatott rá. Meglátása szerint külön érdekesség és hozzáadott érték, hogy valamennyi hangszerhez valamilyen kultúra és mondanivaló kapcsolódik. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ütősök sokszínűek: nem feltétlenül hangosak, szerelmet lehet velük vallani, gyermeket lehet altatni. „Ugyanazt az összhangzattant és szolfézst tanuljuk, mint egy zongora- vagy egy hegedűművész, csak az eszközeink mások” – hangsúlyozta.

A Talamba egész munkája az egymást erősítő hatásokon alapul, élen járnak a crossover stílus lehetőségeinek kiaknázásában. „A zene lenyomata a körülöttünk élő környezetnek, ezért muszáj változnia, és a legszínesebb mondanivalót az irányzatok megfelelő ötvözésével lehet elérni” – mondta Zombor Levente.

Az együttes előadásmódját kezdetektől a humor, az élettel teli vidámság jellemzi, s ebből szinte automatikusan adódik, hogy fontos számukra a gyermekközönség is. A fiataloknak szóló interaktív koncertsorozatokat azért csinálják, mert azt vallják, hogy a közönségépítést a nyitott, tiszta lelkű gyerekekkel lehet elkezdeni leghatékonyabban, nekik még nem fontosak a kategóriák, csak az a lényeges, hogy a zene jó legyen. „Soha nem akartunk egy skatulyába bekerülni, kísérletezők vagyunk, vállaljuk a kockázatot. Rossz értelemben vett szakmai beidegződések sem szoktak megzavarni minket. Nem gondoljuk, hogy komoly- és könnyűzene van, meggyőződésünk, hogy csak jó és rossz zene létezik” – magyarázta a muzsikus. Mint mondta, az együttes alapkoncepciói közé tartozik a zenetörténeti kalandozás is. „Vajon, ha Bach tudta volna, hogy milyen hangszerek vannak manapság, akkor ugyanúgy csembalóra, viola da gambára írta volna a műveit? Eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor a mi hangszereinket találja érdekesnek, így például afrikai stílusban adjuk elő a h-moll szvitet” – tette hozzá Zombor Levente.

5 perces interjú: Ibro Fall nyugat-afrikai mesterdobos és táncos

– Mióta játssza szülőföldje hagyományos zenéjét?

– A tradicionális afrikai zenét a nyugat-afrikai Guineában kezdtem játszani hatévesen, majd tizenhat évesen édesapám szülőföldjére, Szenegálba utaztam, és elkezdtem balafonon zenélni. Ez a hangszer, amit többek között a budapesti koncerten is hallhat majd a közönség, leginkább a xilofonhoz hasonlítható. Szenegálban aztán versenyt nyertem, kialakítottam a saját stílusomat, találkoztam magyarokkal, majd eljöttem ide zenélni különböző zenekarokkal. Emellett megalapítottam a saját együttesemet, és többféle hagyományos afrikai zene mellett dzsesszt is játszunk.

– A tradicionális muzsika máig fontos Afrikában, ennek mi az oka?

– Azért bír nagy jelentőséggel, mert már egy gyerek születése után egy héttel tartunk egy ünnepséget, ahol énekelünk és zenélünk. Az emberek tehát szinte együtt jönnek világra a tradicionális zene élvezetével és művelésével.

– Mi a tapasztalata, hogyan fogadja az európai közönség az afrikai zenét?

– Sokan szeretik, de nehéz azért meghatározni, hogy milyen is a fogadtatás. Amikor Afrikában játszunk, az emberek táncolnak és énekelnek, de Európában ennek nincsenek meg a kulturális gyökerei, itt a koncerteken inkább csak passzívan ülnek és hallgatják a ritmusokat. Ehhez a zenéhez pedig szervesen hozzákapcsolódik az adott mozgásvilág is.