Őry MariannBarátunk, Obama

Álláspont. Nyolc évvel ezelőtt az amerikai elnökválasztás tétje a világ szemében nem kevesebb volt, mint az, hogy történelmet ír-e az Egyesült Államok.

Őry Mariann – 2016.01.14. 03:11 –

A világ nagy része boldogan elmerült az amerikai eufóriában, megválasztották első színes bőrű elnöküket azzal, hogy Barack Obama történelmet fog írni. Amikor Berlinbe látogatott – mint Hillary Clinton nagyvonalú diszkrécióval kezelt levelezéséből kitűnt –, még Angela Merkelt is irritálta az „Obama-jelenség”, némileg érthető módon, hiszen ki szereti, ha a fővárosában egy másik ország elnökjelöltjének kétszázezren úgy csápolnak, mintha legalábbis a Messiás érkezett volna közéjük.
Barack Obama sok mindent ígért, a Moszkvához fűződő viszony kijavításától kezdve az iraki és afganisztáni kivonulásig, valamint a guantánamói fogolytábor bezárásáig. Szavazói és globális rajongótábora ezt egyszerűbben úgy fogalmazta volna meg: ne legyen George Bush. Ne legyen semmi, ami Bush, és legyen minden, ami nem.

Ez nem igazán jött össze. Most, 2016-ban úgy tűnik, Barack Obamát alig emeli ki valami az amerikai elnökök sorából azonkívül, hogy színes bőrű. Első ciklusa alatt állítólag több dróntámadásra adott utasítást, mint elődje nyolc év alatt, ennek fényében eléggé úgy tűnik, hogy Barack Obama tulajdonképpen George Bush elszántabb változata. De legalább politikailag korrekt.

Utolsó évértékelő beszédében Obama elnök kedden optimista volt, büszkén sorolta, hogy milyen eredményeket ért el az Egyesült Államok, amely – elmondása szerint – még mindig a világ leghatalmasabb, legerősebb országa, szó sincs arról, ha hanyatlana, aki ezt állítja, hazudik. Kitért az azonos neműek házasságának engedélyezésére – emlékezhet rá az olvasó, hogy ez volt az a világünnep, amikor facebookos ismerőseink szivárványszínűbe öltöztették a profilképüket. Obama büszke lehet erre a liberális karneválra, ha akar, de egyelőre még emlékszünk arra, hogy a döntés távolról sem az emberek által megválasztott, azok véleményét képviselni hivatott törvényhozás akaratából született, hanem néhány bíró roppant demokratikus módon elhatározta, hogy mostantól nem lehet betiltani a melegházasságot és punktum.

No, de mit mondott Obama a terrorizmusról? Az elnök megnyugtatta népét, hogy a terrorizmus fenyegeti ugyan az Egyesült Államokat, de nem a létében. Milyen szívet melengető ezt hallgatni itt, Európában, ugye?
A megörökölt iraki és afganisztáni rémálmot nem, hogy nem sikerült megszüntetni, hanem az amerikai kormány új poklok teremtésébe is beszállt Szíriában és Líbiában. Nem volt elég két működésképtelen ország a régióban, káoszba kellett taszítani két stabil államot – olyanok voltak, amilyenek, de jelen pillanatban az is visszasírja őket, aki korábban a vezetőik fotójába dartsozott. Obama Szíria-politikája teljesen értelmezhetetlen és következetlen, ami csak részben tudható be annak, hogy folyamatos harcban állt az egyre nagyobb – nyilvánvalóan ez sem véletlen –, republikánus befolyás alá kerülő kongresszussal. A „szíriai felkelők” támogatásának amerikai politikája olyannyira tragikomikus, hogy az ember hajlamos azt hinni, csak szándékosan lehet valamit ennyire rosszul csinálni. Ha Aszad elnöknek nem is hitték el, a híres amerikai hírszerzés biztosan tisztában volt vele, hogy az úgynevezett ellenzéki csoportok között meglehetősen nagy az átjárás, és elmosódik a határ a „mérsékelt felkelők”, „iszlamista milíciák” és a „terroristák” között – már ha egyáltalán van határ. Aszad az elejétől fogva simán leterroristázta az egész bagázst, a nyugati sajtó meg a szíriai katona szívét videón megevő fegyverest is képes volt szabadságharcosként mosdatni – tudják, valahogy úgy, ahogy a magyar rendőröket betontömbökkel dobáló migráns fiatal is „traumatizált menekült”.

Obamának igaza van abban, hogy az Egyesült Államokat valóban nem fenyegeti létében a terrorizmus, abban viszont vastagon benne van az ő politikája is, hogy Európát viszont könnyen lehet, hogy igen. De pillantsunk csak az amerikai elnök makulátlan mosolyára: hiszen teljesen mindegy, hogy mi van Európával. Hozzánk menekülnek azokból az országokból, ahová Washington exportálta a demokráciát, nálunk robbantanak az Iszlám Állam harcosai – akiket, tegyük hozzá, az Egyesült Államok bizonyos öböl menti szövetségese is, úgy hírlik, szeret támogatni. Tiszta szerencse, hogy Obamáék elnökjelöltje, Clinton asszony alapítványa annak idején nem vetette meg az említett monarchia pénzét, hogy aztán a külügyminisztériuma fegyverszállításokat hagyjon jóvá számukra.

Szóval innen, Európából nézve nehéz osztani Obama elnök hurráoptimizmusát, de vigasztaljon minket, hogy legalább barátok vagyunk. Hogy is írhatnánk mást.