Szabó Palócz AttilaA huszti beteglátogatók

A kárpátaljai magyarság helyzetének kérdésében nem fogadhatjuk el a patyomkinságokat

Szabó Palócz Attila – 2016.01.08. 03:53 –

Több más téma mellett David Cameron brit miniszterelnök tegnapi budapesti látogatásán hangsúlyozta, hogy a kelet-ukrajnai válsággal kapcsolatban elsődleges fontosságú, hogy a szembenálló felek betartsák a minszki megállapodásban foglalt vállalásaikat. Számunkra pedig azért is kiemelt jelentőségű mindez, mert meghatározóan befolyásolja a kárpátaljai magyarság helyzetét.

„Tallósy uram labanc részen volt, s Huszt várának vala kapitánya.

Huszt várát akkor erős fészeknek tarták, s a kuruc vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferenc uram azt valahogy szépszerével bevette volna.

Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallósy olyasfélével nagyon is jól el vala látva.

Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a labanc kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra” – gondolom, és persze merem is remélni, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek gyermek- és ifjúkorában a kedvenc olvasmányai közé tartoztak Jókai Mór történelmi elbeszélései, s köztük azok is, amelyek A huszti beteglátogatók címen jelentek meg kötetben. Válogatta és szerkesztette: Bessenyei György. A kiadvány, amely a szülői könyvespolcon kisiskolásként felkeltette az érdeklődésemet, 1982-ben jelent meg a budapesti Móra és a kárpátaljai Kárpáti kiadó közös gondozásában. Utóbbi székhelyét akkor még magyarul is úgy jelölték a dicső Szovjetunióban: Uzsgorod. Ma már inkább Ungvárnak mondanánk… Már elnézést az egyébként egy egész más korszakot, történelmi időszakot megidéző irodalmi allúzióért, de Jókai remekművét, A huszti beteglátogatókat – s nem is csak a földrajzi egybeesés miatt – juttatta eszembe az év egyik első híradása ebből a térségből, ugyanis az esztendő első óráiban felrobbant a Szojuz földgázvezeték egy szakasza a kárpátaljai Huszt közelében, s a detonáció helyén ötven méter magasra csaptak fel a lángok.

Még a szilveszteri konfettit sem fésültük ki jószerivel a hajunkból, a távirati iroda jelentéséből máris megtudhattuk, hogy a rendkívüli helyzetek szolgálatának ügyeletére kijevi idő szerint délelőtt tízkor – nálunk akkor még egy órával kevesebbet mutattak a vekkerek – érkezett a bejelentés, hogy szivárog a gáz a vezetékből a huszti járási Horodilovo falu közelében. A kiömlött gáz délben berobbant. A Szojuz csővezetéket, amely Oroszországból az Európai Unióba szállítja a földgázt, a múlt század nyolcvanas éveinek végén helyezték üzembe. Az 1,42 méter átmérőjű vezeték éves kapacitása huszonhatmilliárd köbméter, hossza a mai Ukrajnában 1567 kilométer. Az évnyitó gázrobbanás szerencsére a lakott területtől viszonylag távol történt, így senki sem sérült meg. A robbanás nem befolyásolta a környező települések ellátását, tehát senkinek sem kellett fagyoskodással kezdenie az új évet.

Fagyosnak ellenben az ukrajnai polgárháborús helyzetet mondhatnánk, amelynek megoldása mindenképp 2016 egyik legfontosabb kihívása lesz… Csak remélhetjük, hogy az idén már nem kap akkora teret, mint a tavalyi külpolitikai összefoglalókban, ese­mény­naptárakban. A kárpátaljai magyarság helyzetére jellemző, hogy a múlt század kilencvenes éveinek első fele óta most először jelentkezett tanárhiány a magyar tannyelvű iskolákban. Varga Béla, a távirati iroda ungvári tudósítója pedig így fogalmazott: „Mind magyar, mind ukrán szempontból az elmúlt két évtized legnagyobb feltűnést keltő politikai eseményének számít a kárpátaljai magyar közösség sikere az október 25-i ukrajnai helyhatósági választásokon. Az egymással több mint másfél évtizede viaskodó két magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség szeptemberben kötött választási megállapodásának köszönhetően a kárpátaljai magyarság meghatározó választási eredményeket ért el mind települési, mind járási, mind pedig megyei önkormányzati szinteken, és ezáltal megkerülhetetlen döntéshozatali tényezővé vált.

A meghatározó szerephez jutott kárpátaljai magyar szervezetek hivatalosan is bejelentették másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazott igényüket egy – az ukrán alkotmánnyal és törvényekkel teljes összhangban lévő, eddig is létező, de a jövőben a tömbmagyarság valamennyi települését magában foglaló – magyar többségű járás és egy önálló, a hatályos ukrán törvényeknek megfelelően működő magyar tankerület létrehozására.”

Régi vesszőparipám, hogy a jelenlegi, a kelet-ukrajnai polgárháborús cselekmények – és az ehhez kapcsolódó katonai mozgósítások – miatt kialakult helyzetben a kárpátaljai magyarság kérdése napjainkban a legaktuálisabb, a legfontosabb nemzetpolitikai kihívásunk. S habár Jókaihoz kapcsolódva a fenti allúziónk elsősorban irodalmi volt, történelmi vonatkozásait ugyanúgy nem vitathatjuk el, akárcsak a másik kedvelt példázatom, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin orosz cári miniszternek a Krím félszigeten, II. Katalin cárnő megtévesztésére emelt kulisszafalvainak historiográfiai érdekességeitől – no meg elsősorban tanulságaitól – sem. S nem is csak azért, mert a Krím kérdésköre pedig az ukrán helyzet megoldásának egy másik, kiemelt jelentőségű krízispontja. S akárhogy legyen is, Patyomkinnak annak idején tényleg sikerült lenyűgöznie a cárnőt – akinek mellesleg fiatal korától fogva a szeretője is volt – mindazzal, amit megmutatott neki a kulisszafalvakról elhíresült utazáson, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy a cári flottában később páncélost neveztek el róla. Aztán, hogy ez a hajó milyen szerepet játszott a 20. század elején, egy későbbi, nemcsak az ország és a kontinens, de az egész bolygónk életét mintegy nyolc évtizeden át meghatározó forradalomban, már egy egészen más kérdés, ezért nem is keverjük most ide…

De, hogy a történelem még egyszer visszaköszönjön, mai szemmel már azt mondhatjuk, hogy ez a forradalom is egy hatalmasra nagyított Patyomkin-univerzum volt. Akárcsak az eddig a kelet-ukrajnai polgárháborúval és a Krím kérdéskörével összefüggésbe hozható, többé-kevésbé körvonalazódott megoldások, rendezési elképzelések mindegyikének homálya.

Egy valaminek azonban mindenképp bizonyosnak kellene lennie: a kárpátaljai magyarság helyzetének kérdésében nem fogadhatjuk el a patyomkinságokat, vagyis a félmegoldásokat és a szemfényvesztést, sem azt, hogy színházi díszletekkel fedjék el a hétköznapi valóságot. Az októberi választások jó irányt mutattak ugyan, de az akkor ünnepelt sikert most, vagyis az idén kell majd valós politikai eredményekre váltani. Nos, a legnagyobb gondot éppen az okozza, hogy ennek ma még csak a kulisszái sem látszanak.