Vad, mennyei gitárhangolás

A zenekar annyira egyedi hangzást alakított ki 1975-ös megalakulása óta, hogy a lelkes utánzók és az epigonok, no meg persze a tisztelők és követők sokaságának ellenére is összetéveszthetetlen maradt. A Motörheadet talán lehet utánozni, de azt az elemi energiát, ami a zenekarból és elsősorban a most elhunyt vezéregyéniségéből áradt, lehetetlenség koppintani. Ez annyira egyedien – költőien – brutális, s annyira meggyőzően határozott, hogy minden ellenállás hasztalan: lehet szeretni vagy elvetni (megvetni), de értelmetlenség volna elvitatni vagy megkérdőjelezni. Ez a zene fejbe vág. És nem véletlen még a zenekar elnevezése sem – a korai Bastrad után –, hiszen a Motörhead minden zeneszáma úgy hangzik – úgy dübörög –, mint a motorzúgás. Érces, kemény, földbe döngölő. Bizony vagyunk néhányan, akik tinédzserkorunk óta hurcolunk magunkkal némi visszafordíthatatlan, helyreállíthatatlan halláskárosodást is a zenekar korai lemezeinek felettébb hangos hallgatása miatt. Ezúton is köszönöm, Lemmy!
Kilmister úr maga volt a Motörhead. Ő volt az az ember, aki megélte – és a saját életével hitelesítette – azt az életérzést, amit megénekelt, megzenésített. S talán ezért is bolondította, igézte és hipnotizálta meg rajongók millióit világszerte.

Lemmy mester most biztosan csúnyán káromkodna. A tegnapi híreket olvasva. Ian Fraser Kilmister úr ugyanis nem a kedvességéről és az előzékenységéről marad emlékezetes, de tulajdonképpen nem is ezért szeretettük – és szeretjük majd ezután is a zenét, amit hátrahagyott, s amivel stílust, műfajt épített. „Rengesd meg a mennyországot, barátom” – ezt üzente neki búcsúzóul Gene Simmons a Kiss zenekarból. Ha tehát hangos dübörgést hallunk majd ezekben a napokban az égből, nem vihar készülődik, csak Lemmy hangolja gitárját…

S mostantól kiemelt emlékeim közé sorolom a véletlen találkozást, amikor sok évvel ezelőtt, még a Sziget kezdeteinek idején sörért sorban állva arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős fickó várakozik előttem. Lemmy csak úgy kisétált, lazán, sztárallűrök nélkül, körülnézni a fesztiválon, és ha megszomjazott, egysze­rűen csak kivárta a sorát. Legutóbb pedig az idén nyáron láttam őt élőben, Sopronban, a VOLT-on, keményen, ércesen, durván, brutális líraisággal és érzékiséggel, azokkal az életérzésekkel felvértezve, amelyeket egész lényével képviselt. Lemmy papa vagy Lemmy mester, így beszéltek róla a rajongói, mint megkérdőjelezhetetlen nagyságról, aki olyan fontos dolgokkal „pakolta tele” tinédzseréveinket, amelyeket nélküle nehezen is láthattunk volna át.

Nyugodj békében, Lemmy papa! És valóban, rengesd meg a mennyországot, hadd dübörögjön ott is minden, amilyen hangosan csak lehet!