Kánaán

Férőhelyhiány, túlterhelt személyzet, hosszú várakozási idő, forráshiány – e négy markáns problémával jellemezhetnénk a magyar egészségügyi rendszert is, ám az idézet meglepő módon a svéd orvosszövetség lapjából származik, amelyet egy szakportál tett közzé, mellékelve olyan, Svédországban dolgozó magyar orvosok beszámolóját, akik a híresen jó szociális ellátó- és bérezési rendszerrel bíró ország árnyoldalaira is rávilágítanak. Az itthon nap mint nap felvázolt Kánaán-szerű víziók után meglepő, hogy egyáltalán van sötét oldal is.

Németország. Az egyik itthoni egészségügyi blogon egy kint kezelt magyar páciens számol be részletesen a kinti ellátásáról A német egészségügy semmivel sem jobb című bejegyzésben. A beteg erős hasi fájdalmakkal, hányással került be az egyik közellátó intézménybe, ahol vizsgálatok sora után a kezelőorvos „tudja a tököm” válasszal felelt az asszisztens „mivel kell műteni a beteget kérdésére”. A bejegyzés írójának végül az epehólyagját vették ki „az nézett ki rosszul” indokkal, azonban a problémát szakszerűen és jól végül egy nem német állampolgárságú, szintén a kórházban dolgozó másik orvos oldotta meg. Sorait így zárja: „Persze ott van pénz, van WC-papír, folyékony szappan és fertőtlenítő kézmosó, elég nővér, hozzá nem értő német dokik, és van egy-két profi bevándorló orvos is.”

Anglia. Pár hónappal ezelőtt találkoztam egy régi ismerőssel, akinek idősebb testvére a paradicsomi állapotairól híres londoni kórházak egyikében dolgozik sebészként. A menetrend a következő: egy hetet ügyel a fővárosban szó szerint éjt nappallá téve, megállás nélkül. Utána visszautazik Magyarországra, és itthon is vállal műtéteket. A „bérügyelést” havonta egyszer ismétli meg, s egy hét alatt nagyjából „kéthavi bruttó fizetést” tesz zsebre. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem költözik ki és vállal Londonban teljes állást. A válasz az volt, hogy ezért a pénzért szó szerint megállás nélkül ügyel, mellette nem jár szórakozni, pihenni, hiszen csak arra marad ideje, hogy hazamenjen, lefeküdjön aludni, majd újra visszatérjen a kórházba. Teljes állásban ezt még az angol fizetésekért sem vállalná. Panaszkodott arra is, hogy a kinti kollégái soha nem fogadták be igazán, és bár több mint öt éve dolgozik ugyanott, még mindig nem vívta ki magának a helyi orvosokkal való egyenrangúságot.

A fenti történeteket nem véletlenül választottam: a magyar orvosok legnépszerűbb célországairól szól mindegyik. Természetesen kiragadott példák alapján nem lehet objektív képet kapni, főleg nem egy olyan ágazat esetében, amely annyira szertágazó és sok összetevős, mint az egészségügy. Ellenben ha már kiragadott példa, nézzük meg Magyarországot és a Szent Imre Kórház már hetek óta tartó ügyét. Az Index írt először december másodikán arról, hogy az ott dolgozó aneszteziológusok háromnegyede felmondott a túlterheltség, az aránytalanul alacsony bérezés és a rossz munkakörülmények miatt.

Az ügyet felgöngyölítő cikk a távozás egyik okaként jelöli meg, hogy az aneszteziológusoknak „még az orvosok között is alacsony az átlagfizetésük”, egy későbbi cikk pedig azt taglalja, hogy bruttó kilencszáznyolcvan-ezres átlagbérért dolgoznak, ami két tételből, egyrészt a közalkalmazotti illetményükből, másrészt a külső gazdasági társaságokon keresztül számlás szerződéssel végzett ügyeleti munkáért járó pluszpénzekből áll össze.

Szögezzük le: nem gondolom, hogy a magyar orvosok túlfizetettek lennének. Ahogyan a magyar pedagógusok, szociális dolgozók, ápolók, közalkalmazottak vagy bármely szakmában dolgozók sem azok. Nem állítom, hogy nem túlterheltek, de az országban dolgozó emberek többsége, akik hivatástudatból, becsületesen, nap mint nap húzzák az igát, szintén nem napi négy-hat órában végzik a munkájukat. Fontos tény az is, hogy az orvosi hivatás nem hasonlítható össze más szakmákkal semmilyen tekintetben, de nem árt figyelembe venni azt is, hogy bruttó kilencszáznyolcvanezer forintért más területen is komolyan meg kell küzdeni.

Azt írta a cikk szerzője, hogy a Szent Imréből távozó orvosok inkább külföldön vállalnának munkát, mert ott anyagilag és szakmailag valódi megbecsülést kapnak. A kinti élettel kapcsolatos kánaáni víziót azonban megingatják a fentebb felsorolt példák is, nem elhomályosítva a nyilvánvaló tényt, hogy a magyar bérek nem vehetik fel a versenyt a nyugati fizetésekkel. De mindezek tükrében óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon létezik-e Európának olyan országa, benne olyan kórházzal, ahol az átlagos európai orvost az általa elvárt módon megbecsülik, elegendő bért kap, megfelelőek a munkakörülményei, és úgy általában jól érzi magát a bőrében. Elkezdtem kételkedni benne.