Jog az önazonossághoz

Az emberi jogok mind szélesebb körű megfogalmazását követően egyre általánosabbá vált bizonyos jogok (a gondolat-, a vallás- és lelkiismereti, a szólás- és más, hasonló természetű szabadságjogok) egy gyűjtőfogalom alá rendelése. Az úgynevezett önazonossághoz való jogok köre a legszélesebb értelemben magában foglalja az élethez, a testi épséghez, az egészséghez és az emberi méltósághoz való jogot is, hiszen a különféle jogok alanyának először is léteznie kell, méghozzá emberhez méltó életet élve.

A különböző szabadságjogok katalógusát a 16. századtól a 20. századig formálta ki az európai társadalomfilozófia elsősorban az állam és az egyház hatalmával szembeni védekezés-lázadás folyamata során. Ezek a jogok mára kifejezetten szekuláris, humanisztikus értelmezésben merülnek fel, noha ezek a jogok szóba sem kerülhettek volna a keresztény emberkép évezredes uralma nélkül. Anélkül a felfogás nélkül, amelyben az ember szabadon és embertársaival egyenlőként áll Isten színe előtt. Többek között emiatt az egyenlőségi eszme miatt érdemelte ki az antik Rómában a kereszténység a „rabszolgák vallása” címkét.

Az emberi jogok ebben a folyamatban alapvetően individuális és az állammal szemben megfogalmazott jogokként artikulálódtak. Világos azonban, hogy a társadalomban élő, szociábilis ember az önazonosságát csak részben élheti meg individuá-lisan, másrészt azonban szükségképpen csak a közösséghez tartozásában értelmezhető az önazonosság számos vonatkozása. A nyelvi és vallási önazonosság különösen hangsúlyosan veti fel az önazonossághoz való jog kollektív vetületeit. Világos egyúttal az is, hogy noha történetileg az abszolút monarchiák hatalma jelentette a legnagyobb nehézséget a különféle szabadságjogok és az identitáshoz való jog érvényesítésében, ebből azonban távolról sem következik, hogy mindig is az állam felől érkeznének kihívások az alapvető jogok irányába. A hatalom ugyanis, ami az egyéni és kollektív szabadságok számára korlátokat állíthat, függetlenül attól, hogy ez a hatalom egyházi, állami vagy épp civil természetű-e. Molnár Tamás filozófus számos munkájában kifejtette, hogy Európa több mint ezeréves története során miként lázadt az állam az egyházzal szemben, majd miként gyűrte maga alá az államot a civil szféra. Molnár világosan láttatja azt is, hogy ez a civil szféra alapvetően gazdasági-üzleti erejénél fogva tudja hatékonyan felvenni a küzdelmet az állam hatalmával szemben.

De vajon ez az üzleti-civil hatalom csupán az állam hatalmát korlátozza-e, nem jelent-e potenciálisan és ténylegesen is ugyanolyan veszélyt az egyéni és kollektív szabadságjogokra, mint egykor az állam? Sőt, vajon nem az állam-e ma az egyik leghatékonyabb intézmény, hogy féket és ellensúlyt teremtsen a gazdaság sokszor átláthatatlan hátterű túlhatalmával szemben?

Mára alighanem egy olyan korszakba értünk, amelyben az ideológiailag semleges állam mellett szabadon fejtheti ki tevékenységét az ideológiailag elkötelezett multinacionális vállalat. Másfelől azonban a szabadságot szerető emberek aligha örülnek jobban, ha szabadságukat vállalatok korlátozzák, nem pedig az egyház vagy az állam.

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye tizedik cikkének első bekezdése szerint: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson.” Mi van azonban akkor, ha a szabad véleménynyilvánításba egy multinacionális vállalat avatkozik be? Egy olyan cég, amelynek nem csupán általános szerződési feltétele van, de „hitvallása” is?

A véleménynyilvánítás szabadságát az egyezmény általánosan deklarálja, az a körülmény pedig, hogy csupán a hatósági beavatkozást mint történetileg a legvalószínűbb irányból történő beavatkozást említi, távolról sem jelenti, hogy a civil-üzleti beavatkozást bárkinek el kell tűrnie véleménynyilvánításával szemben. Az egyezmény tizedik cikkének második bekezdése kimondja: „E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.” Ha tehát egy multinacionális cég szankcionál egy véleménynyilvánítást, ez esetben is vizsgálni szükséges, hogy szankciója összhangban állt-e az Emberi Jogok Európai Egyezménye tizedik cikkének második bekezdésével.

Az egyezmény tizenharmadik cikke egyébként világossá teszi, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása vagy a véleménynyilvánítás szankcionálása esetén attól függetlenül van helye jogorvoslatnak, hogy a jogsértést állami vagy civil-üzleti szervezet követte-e el. Amint az egyezmény tizenharmadik cikke kimondja: „Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.” Tehát nem kizárólag abban az esetben van lehetőség jogorvoslatra, ha a jogsértő fél hatóság. Az Egyezmény a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerülése esetére lehetővé teszi, hogy a sérelmet szenvedett fél az Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljon. Véleményének, végső soron önazonosságának védelme érdekében.