Vad szépség

A Balkán még mindig egy puskaporos hordó, egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy ismét lángba boruljon a térség – mondta tegnap Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet miniszteri tanácsának konferenciáját megnyitó beszédében. Soha szebb köszöntést a vendéglátótól Belgrádban... Van persze Vucic szavaiban realitás is, túlzás is, mindenből épp a kellő adagban, ahogy kell is egy olyan politikustól, aki szeretné ugyan közelíteni országát a kontinentális intézményekhez, de egyúttal kedvezményekre, támogatásokra is számít. „Dől a pénz, állj csak alá, tárd ki zsebeidet...” – ahogy a Sztárcsinálók című rockoperában éneklik. De mindkettőért – az unióhoz való közeledésért és a felzárkóztatási alapokból érkező átutalásokért is – meg kell dolgozni, még akkor is, ha a két célhoz vezető utak nem mindig vezetnek egy irányba.

A változások azonban nem mindig haladnak olyan iramban, ahogyan azt a szavazók szeretnék vagy elvárnák. A térség bizony erre is adott példákat szép számmal az elmúlt néhány évtizedben. A lelkesedés itt olyan ritka érték, amit nem szabad hagyni kihunyni, mert az beláthatatlan következményekkel járhat. Gondoljunk csak Milosevic megbuktatására: tizenöt évvel ezelőtt söpörte el a véreskezű diktátor hatalmát egy forradalom, de az utána hatalomra jutott Szerbiai Demokratikus Ellenzék nevű pártszövetségnek – elvitathatatlan eredményei ellenére – nem sikerült olyan gyors ütemben véghezvinni a reformokat, a felzárkóztatást, az életszínvonal emelését, ahogyan azt a forradalomban még lelkesen részt vevő szavazók elvárták. Így hát eltelt időközben tizenöt esztendő, s azt kell látnunk, hogy Milosevic egykori csatlósai, a Szerbiai Szocialista Párt keltetőjében szocializálódott politikusok, a megelőző háborús uszításokban maguknak nevet szerző politikai erők „visszaemelkedtek”. Ma megint azok vannak hatalmon Szerbiában, akiket a bukott diktátorral együtt sodort el a forradalom. Ezt eredményezte az, hogy elfogyott a lendület, kihunyt (meghasonlott?) a lelkesedés. Mert ne legyenek kétségeink, nem lett volna Milosevic, ha nem áll mellette egy Vojislav Seselj csetnikvajda, és nem lett volna Seselj sem, ha nem követi őt egy Vucic. Illetve bizonyos, hogy lett volna, persze, mindkettő, de egész másmilyen.

A forradalom tizenötödik évfordulóján – az idén októberben – láthattuk, hogy a jelenlegi szerbiai vezetés, a Szerb Haladó Párt azon dolgozik, hogy elbagatelizálja a 2000-ben történteket. Ők nem beszélnek forradalomról, még csak demokratikus átmenetről sem. A leggyakrabban úgy emlegetik az eseményeket, mint a „fordulatot”, aminek – szerintük! – nem is kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Van tehát realitás Vucic szavaiban, mert amíg ugyanazok vannak hatalmon az egykori Jugoszlávia utódállamaiban, akik a múlt század kilencvenes éveiben a polgárháborúk levezénylésében tettestársak voltak – sőt, azon kapaszkodtak fel –, addig valóban, nekik ez csak egy csettintésükbe kerül, s akár az egész térséget újra lángra lobbanthatják. Vucic pedig a kabalafigurája, a legmarkánsabb alakja ennek a fenyegetettségnek.
Az utódállamok – némelyek életképesebbek, mások kevésbé – természetesen mind igyekeznek sütögetni a maguk kis pecsenyéjét, hiszen ez elemi érdekük, a nemzetközi helyzet, migránskrízis, terrorfenyegetettség pedig nem könnyíti meg a dolgukat – ebben sem. Ezért is van külön jelentősége annak, hogy a NATO a minap meghívta tagjai közé Montenegrót, ahogy a hivatalos országimázs-kampány mondja, a „vad szépség” országát. A tengerparti állam a legfia-talabbak egyike Európában, ha egy évet még várnak a meghívással, akár a függetlenség elnyerésének tizedik évfordulójára is időzíthették volna a gesztust. Milo Djukanovic montenegrói miniszterelnök történelmi jelentőségűnek nevezte, hogy a NATO meghívta hazáját a szövetségbe. Ez, mint mondta, a legfontosabb esemény Montenegró életében a 2006-os függetlenségi népszavazás óta. Az ország ezzel „részévé válik az államok azon exkluzív körének, amely a modern civilizáció legmagasabb rendű értékeivel azonosítható” – fogalmazott. Djukanovic szerint a meghívás megkoronázza a 2006 óta tett erőfeszítéseket és az átfogó reformfolyamatot. A meghívásról a NATO-országok külügyminiszterei döntöttek brüsszeli ülésükön. Oroszország azonban, amely többször is tiltakozott az egykori jugoszláv tagköztársaság NATO-tagsága ellen, válaszlépéseket helyezett kilátásba. A Nyugat-Balkán országai közül eddig Horvátország és Albánia vált a NATO tagjává – idézte még emlékeztetőjében a távirati iroda.

„CRNA GORA JE VJECNA” – vagyis Montenegró örök, írta fel valaki a kilencvenes évek végén vastagon festett fekete betűkkel Cetinjében, az ország történelmi fővárosában – Podgorica, a korábbi Titograd csak később vette át a közigazgatási irányítási funkciókat – az úgynevezett Plavi dvorac, vagyis a Kék palota falára. Ez az épület ma a montenegrói elnök rezidenciája, 1895-ben még Danilo trónörökös számára épült, de aztán a történelem tett róla, hogy ő csak 1916-ig használhassa. A keletkezése után sebtében átmeszelt hazafias falfirka azonban határozottan jelzi az igényeket, az elvárásokat – no és persze a lelkesedés szintjét.

S mégis, az egykori Jugoszlávia utódállamai közül – a ma már nem is mérhető politikai jelentőségű Momir Bulatovic vezetésével – Montenegró tartott ki legtovább Milosevic mellett. Hiszen Szlovénia, Horvátország, Bosznia és Macedónia távozása után már csak a „vad szépség” országa maradt meg Szerbia mellett – hogy szövetségi államként kiálthassák ki – a diktátor által gründolt úgynevezett Kis-Jugoszláviában. Bulatovic „nem vette az adást”, nem értette meg a falra festett üzenetet, s ezzel a későbbi politikai marginalizálódását is megalapozta. De ennek köszönhető az is, hogy amikor 1999-ben a NATO bombázta Kis-Jugoszláviát, akkor montenegrói célpontokra – elsősorban a kikötőkre, de vasútvonalakra, meg más katonai és civil létesítményekre is – bőven hullott az „égi áldásból”. És Montenegró akkor halottakat gyászolt. Értelmetlenül elvesztett életeket.

Tizenhat esztendeje ennek. A reformok, az átalakulás ütemét jelzi, hogy ennyi idő kellett a fordulathoz, hogy az akkor még bombázott ország meghívást kapjon annak a katonai szövetségnek a tagjai közé, amelyre 1999-ben még ellenségként tekintettek. Tény, hogy az ilyen gesztusok, mint ez a meghívás is, mindig felfrissítik a lelkesedést, de azt már csak remélhetjük, hogy Djukanovicék hosszú távon meg tudják őrizni ennek lendületét.