Tízezer kép

Csoóri Sándor Korniss Péter fotóesszéjéről 1988-ban írt szavai ma is megállnak az időben, az emberi élet szabadságát hirdetik

Dippold Pál – 2015.10.22. 02:05 –

A magyar rendszerváltás egyik fő fórumában, a Hitel 1988. november 30-i, harmadik számában a lap legelőkelőbb helyének számító belső borítót Csoóri Sándor Tízezer kép című írása tölti meg.

12oKorniss Péter A vendégmunkás sorozata
Fenn: A Nyugatinál, lenn Munkában a vérmezőnél című felvétele
Ezt akár sokszor újraolvasva derülhet ki, hogy mennyire összetartoznak, mennyire ugyanarról szólnak a műalkotások a művészet bármelyik ágában. Az író, a világot és benne az embert megmutató író éppen úgy képekkel dolgozik, mint a fotóművész. Arról aztán lehet hosszúkásan vitatkozni, hogy melyiküknek könnyebb a dolga, a szavakkal bíbelődőnek vagy az objektívet állítgatónak. Gyanítható, hogy a valóság, az ember valódi arcának, igazának vagy az őt ért igazságtalanságoknak az ábrázolása mindkét műfajban egyformán nehéz.

Csoóri nem véletlenül tartotta fontosnak a Hitel első számainak egyikében közzétenni ezt az írást. A visszaszerzés reménye című, két számmal korábban megjelent programadó szövegének folytatásaként is értelmezhetjük. Nincs másról itt szó, mint arról a bizonyos, sajátosan magyar útról, amelyre végre a rendszerváltást megelőző időkben rá kell lépnünk, és amely végre minden korábbi méltánytalanság tanulságával egy addiginál tisztább világba vezet. Az úgynevezett népi írók működésének egyik legjellemzőbb megjelenési formája a szociográfia. A második világháború előttieké – Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Sinka István, Veres Péter – éppen úgy, mint a szocialista diktatúra lassan engedő szorításából kibontakozó hatvanas, hetvenes évekbeli új szociográfiai munkák, a Magyarország felfedezése sorozat darabjai. Végh Antal, Fekete Gyula, Varga Domokos, Moldova György, Erdei Ferenc, Kunszabó Ferenc, Bertha Bulcsu és még számtalan társuk művei.

Csoóri Sándor személyesen, ám cseppet sem tolakodóan ír érzelmeiről, amelyek barátjához, Korniss Péter fotóművészhez kötik. A romantika fogalmának tisztázásával közelít Korniss személyiségéhez. Azt írja, hogy barátját egyszemélyes, rejtőzködő romantikája jellemzi a legjobban „…nem ez a világ nyűgözi le. Nem a civilizáció mesterkélt édenkertjei, lebujai, forgataga, hanem ami távol esik tőlük: a természettel együtt élő falusi közösségek hagyományos világa. Bölcsőké, temetőké, lakodalmaké…”
12o-Csaladi-agyCsaládi ágy
Korniss Péter 1978 és 1988 között egy Tiszaeszlár és Budapest között ingázó ember, Skarbit András életét követi. Az ebből készült albumkiállítás képei olyan természetes töménységgel – a világ bonyolultságán sopánkodóknak csattanós válaszul –, szerves egyszerűséggel visznek el az útközbenbe, a falu és a város között ingázó munkásember életébe. Ennél jobban talán semmi nem adhatta vissza azt a közbülső létállapotot, amely a késő Kádár-kor legjellemzőbb eleme volt. Az ember persze mindig közben van, a volt és a lesz között, ám ennek lényegét a közbülső lét valóságát csak igen keveseknek sikerül gondolattá, képpé, zenévé sűríteniük. Ahogy Csoóri, maga is némiképp megdöbbenve a képek erejétől írja: „…a képek fegyelmezett felszíne alatt a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországának megkínzott szellemképére is ráismerhet az ember. Az otthonossá vált otthontalanságra, a bizonytalanság és az örökös úton levés közérzetére, amely egy újhitű kalandornak folyamatos izgalmat jelenthet – egy munkának és egy nemzetnek azonban csak közeli meghasonlást jelent.”

Korniss Péter elszántságát, de akár bátorságnak is mondhatjuk, a számok jellemzik: tíz év alatt, amíg Skarbit Andrást fotózta, tízezer képet készített róla. Ebből válogatta ki azt a száznegyvenet, amelyből összeállt a kiállítás. Csoóri egészen egy kínai aforizmáig jut el a fényképek értelmezése kapcsán: az ember az unalmon át érkezik az elragadtatáshoz. Kornissnak bőven volt része az unalomban, hiszen hőse, akinek éppen az a lényege, hogy nem hős, az antihős Skarbit András élete nem volt fordulatos és látványos. Ásott, csákányozott, vízvezeték csövet rakott le. Korniss – írja Csoóri – már-már abba is akarta hagyni az ingázó képtörténetet, de Csoóri kitartásra biztatta. Tudta, hogy a csodaellenes hétköznapokból kellett megmutatnia valamit, ami maga a csoda.

A fotósnak ez úgy sikerült, hogy az útközbeni ember életét két helyszínen rögzítette képek ezreivel. A rákényszerített munka idegen világában és otthon. A két helyszínen készült fotók összecsattintása lézersebészi pontossággal mutatja meg Skarbit András kettős arcát és vele együtt a magyar nemzet történelmi tudathasadását is. A főhős odahaza: „él, ragyog, magabiztos, kertet ápol, disznót vág, családot kormányoz, mulat, barátkozik szomszédaival és Istenével – a munkahelyén pedig szelíd lágerlakó”.
Kedvelt stíluseszközével, Csoóri Sándor kérdéssel foglalja össze gondolatai sorát: „Nem tudom, hogy mi kortársak: tanúk vagy résztvevők, fölfoghatjuk-e első átnézésre a kiállított képek igazi jelentését?” A kérdésen gondolkodunk, és ha megnézzük Korniss képeit, arra jutunk, amire Csoóri, kimondhatjuk mi is, hogy Korniss Péter fotóesszéje elbeszélő és elégikus képek sora.

Hiteles és fontos az a munka, amelyet akkoriban Korniss Péter és Csoóri Sándor elvégzett. Nem tükröztek és trükköztek, a valóságot mutatták meg. Ezt a mutatványt pedig korábban is, ma is úgy nevezik: művészet.