Mesterségem címere: Quimby

– Viszonylag esős nyarunk volt, az időjárás nem kedvezett a nagy, szabadtéri rendezvényeknek. Volt sok esős-latyakos Quimby-koncert?
Kiss Tibor: Mi is épp arról beszélgettünk nemrég, hogy ahhoz képest, milyen esős volt a nyár, még egész jól megúsztuk az egészet, sőt, előfordult olyan is, hogy jólesett egy kis csapadék. A VOLT Fesztiválon cudarul megkaptuk a magunkét, mert ott hideg is volt, fújt a szél. De ebben meg az volt a bámulatos, hogy a közönség kitartott. Egy másik koncertünkön pedig az utolsó előtti számnál esett pár percig, de az meg olyan volt, mint egy hűsítő zuhany, mert egyébként 27-28 fokos fülledt melegben játszottunk, és őrjöngtek az emberek, ovációval fogadták az esőt, örültek, amikor eleredt. Legutóbb, a Strand Fesztiválon pedig már eleve mocsár fogadott bennünket, de a legnagyobb meglepetésünkre a közönség mégis nagyon lelkes volt. Ott azonban mi csak alig áztunk meg. Valahogy tehát nagyjából megúsztuk.
Varga Livius: Nagy szerencse, hogy szeptember 6-ra, a Budapest Parkban esedékes koncertünkre jó időt jósolnak.
K. T.: Egyébként pedig vízálló közönségünk van.

– Emlékezetes, hogy a VOLT Fesztiválon, azon az esős koncerten, a zuhogó esőben Kiss Tibi úgy búcsúzott el a közönségtől, hogy „köszönjük nektek ezt a munkahelyet”. A Quimby zenekar egy munkahely?
K. T.: Általában melóhelyet szoktam mondani. Amikor az ember fiatalon elkezd zenével foglalkozni, nyilvánvalóan nem ilyen gondolatokkal áll hozzá, viszont ma már, ha felnőttként körbenézünk, akkor azt láthatjuk, hogy a barátaink mind munkahelyeken, vagyis melóhelyeken dolgoznak. Ezért ez így kicsit a visszájára fordítja a helyzetet, mert nekünk pedig időközben létrejött valamiféle melóhelyünk is azáltal, hogy a közönség támogatott bennünket, és mi is kitartóak voltunk. Én tehát ilyenkor nem a szó hagyományos értelmében nevezem ezt melóhelynek, hanem csak úgy, ahogy általában a felnőtt embereknek van munkahelyük. Amikor megkérdeznek, hol dolgozom, ma már rámondom, hogy a Quimby zenekarban van a munkahelyem, és nem szabadkozom, hogy ez azért mégis valami más, és mi szeretjük ezt csinálni. Miért ne szerethetné az ember a munkáját? Kár lenne tagadni, hogy ez nekünk valamilyen szinten a munkánk is, nemcsak a szenvedélyünk és az örömünk.
Balanyi Szilárd: Amibe az ember időt és energiát fektet, az munka, márpedig mi mindkettőt belefektetjük a Quimbybe.
K. T.: Csak hát nem ugyanarra gondolunk, mint amiről József Attila azt mondja, hogy a „munka, melyet a tetves ég taszít nyakunkba”, mert az bizony nem a mi munkánk.

– De nem is a gyártósor mellett állnak…
Gerdesits Ferenc: Ilyen megközelítésben a dobszétszerelés teljesen egyenértékűnek tekinthető ezzel, de erről most inkább ne beszéljünk.
V. L.: Csodálatos érzés, hogy az ember fiatalon elkezd zenélni, s akkor még bármi áron teszi azt, úgy, hogy akár több, hagyományos értelemben vett munkahelye is van, majd pedig egyszer csak elérkezik egy olyan pontra, amikor már ez válik a kenyérkeresetévé. Közben pedig nem veszít semmit az öröméből, nem fásul bele abba, amit csinál. Minden reggel úgy indul el erre a munkahelyre, hogy „jaj, de jó, megint dolgozunk”. Persze, mi inkább azt a szót szoktuk használni, hogy muzsikálunk.
Kárpáti József: Nálam például eljutott egy olyan pontra a helyzet, hogy átvette az összes szerepet, a munka fogalmában mindent lefed a Quimby zenekar. Korábban tanítottam is, de ezt ma már sajnos nem tudom folytatni, mert időközben olyan rendelkezéseket hoztak, amelyekbe nem fér bele a gyakorlás vagy bármi más, ami ennek a munkának a velejárója.
K. T.: Még otthon sem veszik komolyan, ha azt mondom, hogy „megyek melózni”. Olyankor csak annyit kapok válaszként, hogy „persze, mész röfögni az akoltársaiddal”. S akkor persze nevetek én is, és legyintek egyet, hogy „hát ez van”.

– Mindennek azonban van egy igen hangsúlyos kreatív jellege is, ami nagy valószínűséggel nincs meg sok más munkakörben, tevékenységben…
K. T.: Én sajnálatosnak tartom, hogy nagyon sokan úgy viszonyulnak a munkához, mintha az valami rossz dolog lenne. Valami, amit muszáj elvégezni. Biztos vagyok abban is, hogy nagyon sok munkahely valóban kiöli az emberekből a munkakedvet, így tehát belefásulnak, ettől pedig ez a fogalom egyfajta pejoratív mellékzöngét, pejoratív értelmezést is kapott sokak gondolkodásában. De alapvetően a munka méltóságot ad, és még egy csomó mindent, ami nagyon fontos az ember életében, azon kívül, hogy megélhet belőle. Vannak tehát olyan munkák, melóhelyek is a világban, ahol nagyon jól érzi magát az ember, jó ott dolgozni. Az lenne a legjobb, ha minél több ember találna magának ilyet, mert akkor sokkal kevesebb baj lenne a világban. Voltaire mondja a Candide végén, hogy „a munka elűzi a három legrosszabbat: a bűnt, az uralmat és a szükséget”.

– Nem is a munka fogalmához kapcsolódó esetleges pejoratív tartalmakra gondoltam a kérdésben, hanem elsősorban arra, hogy a kilencvenes évek elejéig visszamenően nagyon kevés olyan magyar zenekar volt, amelyik meg tudott élni a zenélésből. Talán csak a Kispál és a Borz vagy a Tankcsapda. Nem visszás helyzet ez így?
K. T.: Ez mindig is így volt, és nem csak Magyarországon, hanem világviszonylatban is igen kevés ilyen zenekar van. Nagyon sokan zenélnek, de nagyon kevés ember él hivatásszerűen a muzsikálásból.

– A Quimby azonban sohasem volt egyszerűen csak egy együttes, hiszen szinte minden zenekari tagnak ezernyi más projektuma is fut párhuzamosan…
V. L.: Nemrég a Vargyas-szorosban forgattam természetfilmet, és még vissza is térek oda októberben. Jövőre bárki láthatja majd, hogyan rettegek a denevérektől és a medvéktől.
K. J.: Nekem van egy Mr. Priváti nevű projektem. Ez tulajdonképpen egy trió, amellyel rendszeresen próbálunk és néha koncertezünk is.
K. T.: Én az utóbbi néhány évben inkább igyekszem visszaszorítani az egyéb projektjeimet, mert azt vettem észre, hogy nagyon leterhelt mindaz, amit csináltam, és nem maradt már időm tulajdonképpen semmire. Nekem igazság szerint a Quimby zenekar – és az összes teendőm körülötte – bőven elég lenne, de szeretek festeni is, ahogy szeretek a kanapén is üldögélni egy hangszerrel a kezemben. Ide-oda azért néha elmegyek, fellépek a Budapest Bárral, vagy részt veszek vendégként kisebb produkciókban, egy-egy alkalomszerű projektben, mint például a Random Trip. De mostanában már nem akarom magam túlvállalni.
B. Sz.: Van egy saját zenekarom, amelyet annak idején a nevem után, mivel nem jutott jobb eszembe, Szilárdnak neveztem el. Százszorosan megbántam azóta, de most már ez van. 2009-ben jelent meg utoljára nagylemezem ezzel a zenekarral. Azóta csak dalokat készítek, amelyek elérhetők az interneten, és letöltheti, akinek tetszik. Most megint készül négy újabb dal, tehát lassan már összejön egy teljes lemeznyi anyag. Lehet, hogy valamilyen formában majd kiadom. Nagyon szeretem ezt a projektet, mert kiélhetem benne az olyan dolgaimat, megvalósíthatom az olyan ötleteimet, amelyekre esetleg a Quimbyben nincs lehetőségem. Néha én is fellépek a Random Tripben, legutóbb a VOLT Fesztiválon játszottunk így Tibivel. Ezek improvizációs estek, és ezt is nagyon szeretem.
G. F.: Népszerű természetfilmes barátommal, Varga Líviusszal készítjük a Kutya Vacsorája zenekar újabb anyagát, ami még az idén megjelenik, várhatóan hagyományos hanghordozón, és nem gumicsont alakú pendrive-on, mint a legutóbbi. A címét még nem tudjuk, de gőzerővel dolgozunk rajta. Van egy új zenekar is, amelynek a munkájában részt veszek, a Kulákok. Ennek a formációnak az első koncertjére készülünk mostanság, a Dürer-kertben játszunk majd szeptember végén. Közreműködöm Szilárd projektjében is, valamint a Lead Zeppelin zenekarral is készülünk egy koncertre. Mindig kitalálunk valami apropót, aminek alapján kiválasztjuk, hogy melyik Led Zeppelin-lemez anyagát játsszuk. A Marlboro Man zenekar pedig jelenleg épp a jól megérdemelt pihenőjét tölti.
B. Sz.: Én közben rájöttem, hogy mégis szeretem a nevemet, és nem bántam meg azt sem, hogy így neveztem el saját zenekaromat.

– A szeptember 6-i koncertre készülnek valamilyen meglepetéssel?
V. L.: Tulajdonképpen az egész nyári fesztiválszezon arról szólt, hogy erre készültünk, hiszen ez lesz az utolsó ilyen szabadtéri fellépésünk az idén. A Budapest Parkhoz illő külön műsort játszunk majd, megfelelő slágerekkel, új és régi dalokkal.
G. F.: Quimby-számokat játszunk majd hamisítatlan Quimby-stílusban, ezt megígérhetjük.

– Ezzel a koncerttel azonban a Quimby érdekes módon keretezi a nyári, szabadtéri évadot, hiszen ugyancsak a Budapest Parkban a zenekar nyitotta a fesztiválidényt. Ez véletlenül alakult így vagy része egy átfogóbb koncepciónak?
V. L.: Általában a budapesti koncertjeinket előre megtervezzük, kitaláljuk, hogy mennyi legyen, aztán persze nagyon sok mindentől függ, hogy ezt mennyire sikerül megvalósítanunk. Sok szempontot figyelme kell vennünk, így azt is, hogy mi mennyire érünk rá, mennyi más elfoglaltságunk van, és mérlegelnünk kell, hogy a lehetséges koncerthelyszínek mikor szabadok, mennyire zsúfolt a programjuk, hányan férnek be, mekkora közönségre számíthatunk. Ezek túlnyomórészt logisztikai kérdések.
K. T.: Mi is csak utólag ismertük fel, hogy ezzel így egyfajta keretes szerkezetbe foglaltuk a fesztiválszezont, de végül is, szoktak ilyet csinálni a zenekarok. Sokszor előfordul, hogy ott kezdik és ott fejezik be turnéjukat, ahol élnek, ahonnan származnak, tehát így valahogy mégis összeállt a kép – de nem volt benne szándékosság. Be kell osztanunk, hogy hányszor játszunk Budapesten, mert azt nem tehetjük meg, hogy kéthetente koncertezünk. Most véletlenül alakult úgy, hogy volt egy a nyári, szabadtéri szezon elején, és lesz egy most, szezonzárásként.