Ludwig EmilFelveszünk: mérnököt

Jelenleg éppen négyezer végzett szakmérnökre lenne szüksége a magyar gazdaságnak.

Ludwig Emil – 2015.10.08. 05:07 –

Nemrég közreadott felmérések szerint négyezer magyar mérnök hiányzik az országban ahhoz, hogy elegendő jól képzett szakemberrel dolgozhassanak a hazai és a külföldről idetelepülni készülő vállalkozások. Hírlik, hogy a nálunk már megtelepedett, termelési kapacitásukat növelni szándékozó külföldi befektetők annak alapján tervezik a bővítéseket, hogy tudnak-e kellő számú szakmérnököt alkalmazni hiányterületeiken.

Netán a műszaki életben a szakmák, hivatások csúcsát alkotó mérnöktársadalom és a felsőfokú képzésükre hivatott egyetemi, tudományos oktatás nem igyekszik – vagy nem alkalmas – betölteni a kiöregedő, visszavonuló és pályaelhagyó szakemberek után keletkező űrt? A felsőfokú oktatási intézményekben nem emelik évente a felvehető hallgatók – a „jövő mérnökeinek” – létszámát? Márpedig a magyar állam, a nemzetgazdaság és a befektetők kölcsönös, összefonódó érdeke, hogy legyen elegendő diplomás, magas műszaki végzettségű mérnök, munkavezető a fejlesztésekhez, a tervezéshez, építkezéshez, az üzemek és plázák működtetetéséhez.

Másfelől nézve alig hihető, hogy a magyar mérnök- és közgazdászképzés fellegvárában, a Budapesti Műszaki Egyetemen egy időben tanuló huszonnégyezer fős egyetemistasereg végzősei ne lennének képesek kielégíteni a gazdaság szakemberigényét. Netán eltávolodtak a hagyományos szakágak a hazai valóságtól, vagy nem követik elég szorosan a piaci változásokat a világban? Ennek akár a műszaki élethez kapcsolódó szociológia – mint a madárjóslás egyik „sikerágazata” – elégtelen és értéktelen teljesítménye is lehet az oka.

Léteznek – de inkább csak voltak – klasszikus, mondhatni dicsőséges korszakai, szakmai műhelyei az 1871–72-es tanévvel megnyílt Magyar Királyi József Műegyetemnek. Mint például a korábban alapított építőmérnöki kar, amelynek hallgatói, majd atyamesterei keze nyomát mindenütt ott láthatjuk Budapest arculatán. Létrejött 1871-ben a gépészmérnöki, két évre rá az építészmérnöki kar, amelyek tudásbázisa generálta szinte az egész hazai műszaki fejlődést. Ebben a korai időszakban még nem váltak el egymástól a szakmai ágazatok, a jó műszaki érzékű, tehetséges és innovatív mérnökök egyaránt tudtak öntöttvas épületszerkezetet, hidat és hajót, vasútvonalat és gőzmozdonyt, malmot és elevátort, textilüzemet, zománcedénygyárat, óriáskereket, szeszfőzőt, mikroszkópot, villanymotort, nyomdagépet, mozivetítőt és automobilt tervezni, fejleszteni. A géplakatosmester végzettségű Csonka Jánost, aki az 1880-as években megalkotta a gáz- és a petróleumhajtású motort, idősebb korában címzetes egyetemi tanárrá nevezte ki a BME rektori kara; az apám keresztapja jómódú Fehérvári úti gépgyárosként vonult vissza. A két világháború között konspirált együttműködés zajlott a német és a magyar mérnökök között repülőgép-fejlesztés és más, diszkréten kezelt területeken; nem volt hiány mérnökben, technikusban sem a járműgyárakban, sem a csepeli Weiss Manfréd Művekben. Sőt, 1945 utánra is maradt elég jó magyar mérnök és feltaláló, a baj csak az volt, hogy a szovjet megszállókon is túltevő, Rákosi és Gerő típusú, semmihez sem értő országvezetők nem hagyták őket dolgozni, alkotni. Ez a helyzet, ha „lájtosabban” is, de tovább folytatódott az 1956 és 1990 közötti kommunista korszakban.

A történelmi-társadalmi fordulatot követő első években, az ostoba és gátlástalan privatizációban megváltozott, kapitalista tulajdonviszonyok miatt rengeteg műszaki-gazdasági végzettségű ember került ki korábbi szakmájából, lett belőle cégvezető, a külföldi tulajdonba került vállalatok menedzsere, vagy egyszerűen munkavezető hajcsár. Két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a már szellemileg is felszabadult, az új polgári rendszerben iskolázódott fiatal mérnök, „jet” nemzedék elfoglalhassa méltó helyét a gazdaságban, fejlesztésben és a tudományos életben.

A legnagyobb karriert befutott mérnöki területet a rapid gyorsasággal fejlődő informatika vette birtokába; főként a budapesti Műegyetem 1949-ben (!) létrehozott villamossági és informatikai karán.
Most onnan kerülnek ki a legfrissebb tudományos ismeretekkel felvértezett, innovatív gondolkodású fiatal szakemberek. A klasszikus mérnök szót alig lehet már szabatosan használni a gigabájtok világában élő, éjjeli bagolyként „kütyülő”, piros szemű fiatalemberekre, de kellenek is ők szakmányban a külföldi édesség-, autó- és egyéb árucikkgyártók, kereskedők irodáiba, rendszerfejlesztők műhelyeibe. Csakhogy a legnagyszerűbb bájtok és mikrocsipek sem tudnak önmaguktól üzemcsarnokot, repülőgéphangárt, fóliahengerművet, konzervgyárat, autópályát és hidat, gyorsvasutat és metrót, shoppingcentert, élményfürdőt, 5+1 csillagos szállodát létrehozni. Ezekhez hús-vér, leleményes, újító szellemű szerkezettervező, gyakorló gyárépítő, műhely- és technológiafejlesztő, „kétkezi” mérnökök szükségeltetnek.
Kosztolányi Dezső az 1930-as évek elején rövid, feszes riportot készített egy gépgyári mérnökkel. „– Mi ez? – kérdi az író a pokoli zajban. – Kalapács. – Mit csinál? – Kalapácsot. – A kalapács kalapácsot, a motor motort. Ősnemzés. Egymás által szaporodnak. Mint a párducok az őserdőben. Huszadik század. Gép, egyre több gép. Hol ennek a vége, főmérnök úr?” – kérdi a fülébe kiabálva a széplelkű költő.

Máig sem lett vége: jelenleg éppen négyezer végzett szakmérnökre lenne szüksége a magyar gazdaságnak.