A színészközpontú színházért

Kováts Adél nagyobb teret szeretne adni a nőknek a társulat munkájában

Szilléry Éva – 2015.10.05. 01:17 –

Erős személyiségeken alapuló, színészközpontú, tehetséges fiatal rendezőknek teret adó színházat képzel el Kováts Adél Kossuth-díjas színésznő, aki 2016 februárjától vezeti a Radnóti Színházat. Mint mondja, igényes, megalkuvásoktól mentes művészteátrumban gondolkodik, hisz a műhelymunkában és a fiatalabb közönséget is megszólítja majd a darabokkal.

Kováts Adél 20151005Kováts Adél igazgatása alatt megmarad a társulati forma (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Mennyiben újul meg a Radnóti Színház a következő években?

– A Radnóti kezdettől polgári művészszínház, és ez a jellege meg is marad, de úgy látom, hogy harminc év után – tőlem teljesen függetlenül – felmerül egyfajta megújulás igénye. Ennek a folyamatnak az útját tulajdonképpen a frissítésben és a fiatalításban látom. Az a közönség, amely ide jár, harminc éve velünk idősödik. Szeretnénk a régi közönséget megtartva a fiatalabb generációkat megszólítani, egyúttal a huszonegyedik század kihívásainak megfelelni.

– Van-e olyan megtartó ereje a társulatnak a színész számára, mint a pályája kezdetén volt, vagy manapság nem gondolkodnak társulati létben a végzős színészek?

– Eddig is társulatban működött a Radnóti Színház, és ez a továbbiakban sem lesz másként. Ennek a formának is megvannak a kihívásai és nehézségei, de a színészek számára egy esetleges pályaív kialakulását és a folyamatos fejlődést szerintem csak az a gondoskodó figyelem biztosíthatja, amely egy társulaton belül létrejön. Nagyon hiszek a társulatban és abban a műhelymunkában, amely egy ilyen közösségben jó esetben meg tud valósulni. Én is csapatjátékos vagyok. A társulatban gondolkodó színház elvárja azt a felelősséget, hogy ha esik, ha fúj, jelen kell lenni. A mai fiatalok előtt kinyílt a világ, úgyhogy abban vergődnek, hogy csapattagok legyenek, de közben ne menjenek el mellettük az esetlegesen kínálkozó lehetőségek sem. A fiatalítást egyébként nem elsősorban a színészek között képzelem el, hanem a fiatal rendezők bevonásával, illetve fontosnak tartom, hogy női rendezők is dolgozzanak nálunk. Egy társulatnak szüksége van arra, hogy minden generáció jelen legyen benne. Ekkor alakulhat ki egy egészséges szociometria, amely nemcsak szakmailag, de emberileg is nagyon fontos.

– Mennyiben nőiesítené a színházról való gondolkodást?

– A művészet nem a nemektől függ, de annyiban nőiesíteném a színházat, hogy nagyobb teret adnék a női alkotóknak, akár a darabok kiválasztásában, akár a rendezők foglalkoztatásában. Ez nem elsősorban a szolidaritás érzéséből fakad, hanem azt hiszem, hogy a nők szerepvállalása, véleményalkotása minden téren nagyon fontos.

– A fővárosban erős a szakma politikai alapú megosztottsága. Lát esélyt arra, hogy elkezdődik a párbeszéd?

– Létezik a politikai megosztottság, sajnos a mi pályánkon is, de van, ami pusztán ízlésbeli, szakmai egyet nem értés. A baj az, hogy ezek iszonyatosan összekeveredtek. Olyan sérelmek gyűltek össze, és a kommunikáció minősége annyira nem jó, hogy az előítéleteinktől befolyásoltan nem vagyunk képesek önmagában szemlélni a szakma megnyilvánulá­sait. Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy ettől megszabaduljunk. Az is lehet, hogy elő kellene bukkanniuk olyan embereknek, akikről nem azonnal az jut eszébe mindenkinek, hogy melyik oldalon állnak, de szavahihetők, okosak és hitelesek. Lehet, hogy ez a gondolat az én idealizmusomat tükrözi. A megosztottság a közhangulat, de mi reflektorfényben vagyunk, és a felelősségünk ezért nagyobb. Részben azért döntöttem úgy, hogy fiatal rendezők kerüljenek be a színházba, mert nincsenek még megfertőzve ezzel a feszültséggel. Kíváncsiság és aggodalom van bennem, hogy ők kikeveredhetnek-e ebből.

– A generációváltás lehet a megoldása egy újfajta szakmai párbeszédnek?

– Talán. De úgy látom, hogy szakmailag megkérdőjelezhetetlen, hiteles hídemberekre van szükség. Pont olyan megosztottság ez, mint egy válás esetén, ahol a mediátor szerepe nagyon fontos lehet. Ez lehet az egyik út, vagy el kellene ásnunk a csatabárdot, hogy egy úgynevezett „nulla állapotból”, amely nagy sokkhatás után éri az embert, ismét elindulhassunk.

– Mennyire lesz nyitott a Radnóti Színház a függetlenekre?

– Noha nem a mi feladatunk, hogy megoldjuk a függetlenek helyzetét, fontosnak tartom, hogy a szakmai szociális érzékenység működjön. Ha teret adunk nekik, mindannyian nyerhetünk. A kőszínházak stabil anyagi lehetőséget jelenthetnek számukra, ők pedig új impulzusokat adhatnak.

– Igazgatóként kevesebbet áll majd a színpadon?

– Attól, hogy az igazgatást elvállaltam, a hivatásomról természetesen nem mondtam le. Színészként is a társulat tagja leszek, mint ahogyan Bálint András is mindig jelen volt színészként a társulatban. Tisztában vagyok vele, hogy a megfelelő egyensúlyt meg kell találnom.