Fal a lelkekben, a zsebekben

Németország 1990-ben történt újraegyesülése az Európai Unió létrejötte mellett a legnagyobb sikertörténet 1945 óta az európai földrészen – jelentette ki az október 3-i, negyedszázados évfordulóval kapcsolatban egy interjúban Georg Paul Hefty. A magyar származású német újságíró és politológus ugyanakkor különös történelmi iróniaként említette, hogy éppen az újraegyesítés huszonötödik évfordulója idején születik, illetve vergődik egy új Németország. A Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív napilap korábbi vezető szerkesztője szerint senki sem gondolhatja, hogy az ország jellege nem változik meg, ha az idén mintegy nyolcszázezer, netán egymillió bevándorló érkezik Németországba. Hangsúlyozta, hogy negyedszázaddal az újraegyesülés után Németország keleti része gazdaságilag még mindig nem zárkózott fel az ország nyugatihoz. Ahogy Kelet-Közép-Európa még mindig el van maradva gazdasági és társadalmi fejlettségét tekintve a Nyugathoz képest, úgy (Berlin kivételével) a keleti tartományok lemaradása még évekig tart majd, például az egy főre jutó átlagkereset egyharmaddal marad el a nyugati szinttől. „Az egykori »sztálinista mesterkedéseket« senki sem akarja utánozni, Mecklenburg-Elő-Pomeránia például soha nem lesz sem a német nehézipar, sem a német szoftverfejlesztés központja. A bevándorlás ezen nem fog változtatni” – jelentette ki Hefty.

Miközben Németország ünnepi hétvégére készül arra emlékezve, hogy negyvenöt évi megosztottság után 1990. október 3-án éjfélkor a szovjet megszállási zóna területén Német Demokratikus Köztársaság néven létrehozott kommunista bábállam – miután a keletnémet himnusz hangjaira bevonták az NDK zászlaját – beolvadt a demokratikus Németországi Szövetségi Köztársaságba. (A történelem iróniája, hogy a hajdani Kelet-Németország területén létezett Poroszország egyesítette 1871-ben Németországot, huszonöt éve viszont neki kellett beolvadnia Nyugatba.) A mostani ünnep azonban aligha lesz olyan önfeledt, mint egy évvel ezelőtt, amikor látványos ünnepségekkel emlékeztek meg Németországban a berlini fal leomlásának huszonötödik évfordulójáról. Pedig már tavaly is tudták, hogy a volt keletnémet tartományokban élők majdnem fele szerint nem jól sikerült az ország (újra)egyesítése, a megkérdezettek egyharmada pedig több igazságtalansággal találkozik ma, mint a fal idején. Ez azért is megdöbbentő, mert 1989 után évente százmilliárd márka nagyságrendű pénzt fordítottak a keleti tartományok fejlesztésére, a nyugati országrészhez történő gazdasági és jóléti felzárkózás előmozdítására. Az elképesztő, a történelemben példátlan nagyságú összeg – egyes becslések szerint mintegy kétezermilliárd euró, ami nagyjából húszévi magyar nemzeti összterméknek felel meg! – mégsem volt elég ahhoz, hogy kitöröljék a berlini fal emlékét a lelkekből, de a „zsebekből” sem. A keleten élő németek, az osszik körében a bőséges nyugati pénzeső ellenére még ma is jóval alacsonyabb az életszínvonal, magasabb a munkanélküliség és borúsabb a közhangulat, mint a régi NSZK területén. És ehhez jött az idén a bevándorlási cunami, ami bár legnagyobbrészt Bajorországot sújtja, mégis inkább a keleti tartományokban izzott föl és csapott erőszakba az idegenellenes hangulat.

A müncheni tartományi gyűlésen a kormánypárti, keresztényszociális szónokok a minap azt hangoztatták, hogy a menekülthullám katasztrófával fenyegeti Bajorországot. Szerintük az Európai Uniónak a menekülthullámot kiváltó okokat kell kezelnie, helyben kell segíteni a menekülteken, és csak különösen súlyos humanitárius vészhelyzetből menekülő embereket szabad befogadni. Ezzel szemben az ellenzéki szociáldemokraták és zöldek félelemkeltéssel vádolták meg a CSU-t, és úgy vélekedtek, hogy a határok lezárása helyett a „befogadás kultúrájának” erősítésére és a menekültek integrációjának felgyorsítására kell törekedni. Ez a vita egész Németországot jellemzi: a baloldal szinte egyöntetűen bevándorláspárti, míg a keresztény középpártok, a CDU-CSU megosztottak, miközben a német társadalom egyre jobban aggódik, és a menekültválság megoldását sürgeti a berlini nagykoalíciós kormánytól, amelynek – Merkel kancellárral együtt – gyorsan zuhan a népszerűsége.

A szemünk láttára szinte hetek alatt pukkant ki az európai és ezen belül a német baloldal utópista lufija: míg a multikulti, bevándorláspárti szocialista, liberális, zöld, marxista és anarchista baloldal évek óta azt hajtogatja, hogy Európa gazdasági és demográfiai problémáit az ázsiai és afrikai (zömmel fiatal férfi) bevándorlók tömegeinek behívásával/befogadásával, átképzésével és integrálásával lehet megoldani, ezen a nyáron kiderült, hogy Európa legfejlettebb és (Oroszországot nem számítva) legnépesebb országa sem bír ekkora migránstömeget befogadni, normálisan ellátni, nemhogy integrálni. Például a Német Szövetségi Munkaügyi Ügynökség igazgatósági tagja e héten elmondta, hogy a Németországba érkező menedékkérők nyolcvan százaléka nem rendelkezik a német előírásoknak mindenben megfelelő képzettséggel, vagyis azonnal honosítható végzettséggel. Eddigi tapasztalataik szerint a menekültek csupán nyolc százaléka jut munkához a státus megszerzése utáni első évben, a többiek mind munkanélküli-ellátásra szorulnak. Ha a munkaerő-piaci integráció ennyire lassú, milyen lehet a szociokulturális, társadalmi beilleszkedés? Ha a keletnémetek teljes integrációja negyedszázad alatt sem sikerült, akkor hogyan sikerülhet ez a zömmel muszlim bevándorlók esetében? Egy nemzetközi kutatás szerint a közel- és közép-keleti iszlám országokból érkezők többsége Európában is az iszlám jogrendet, a saríát tartja kötelezőnek, ráadásul nemcsak önmagára, hanem a befogadó, nem muszlim környezetére nézve is. Vagyis a muszlim bevándorlók a törvényeiket, kultúrájukat, szokásaikat, életformájukat is magukkal hozzák Európába, és nem integrálódni akarnak, hanem integrálni az őket befogadó európai – formálisan még keresztény – társadalmakat.

Arról van szó, hogy Európa iszlamizációja folyik, bár nem a kora középkori arab, és nem a középkori oszmán török katonai agresszió formájában, hanem a békés bevándorlás leple alatt, cinikus módon pajzsként és fegyverként használva kisgyermekek és fiatalkorúak ezreit, sőt már tíz-ezreit. Az elöregedő, gyermekekben szegény, anyagiakban gazdag, szentimentális és ostoba, egészséges életösztönüket elvesztő európai jóléti társadalmak pedig nem veszik észre, hogy a kísérő nélkül útnak indított és idehozott ázsiai gyerekek trójai falóként előkészítik az utat a muszlim invázió számára. Ebben a helyzetben csak két választási lehetőség van: a behódolás vagy az ellenállás. Az ellenállás azt jelenti, hogy megvédjük határainkat, hazánkat és Európát, vállaljuk és védjük keresztény, magyar és európai identitásunkat, ahogy őseink őrizték és továbbadták a következő generációknak. Hogy nem akarjuk megtagadni gyökereinket, hagyományainkat, nem kívánjuk radikálisan megváltoztatni társadalmunk, hazánk sem etnikai, sem kulturális arculatát, sem évszázadok során kialakult életformáját.

Európának vissza kell térnie alapító atyáinak szelleméhez, értékrendjéhez, és legjobb volna kitenni minden iskola, közintézmény kapuja fölé cégérként Robert Schuman egykori francia külügyminiszter elfeledett szentenciáját: „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba vagy anarchiába süllyed”. Vagy – tehetjük hozzá – néhány éven belül iszlám kalifátussá változik Brüsszel avagy Berlin fővárossal.