A mesének vége

„Először a lehető legrondább módon támadták Magyarországot, most meg már mind abban bíznak, hogy a kerítés tartani fogja majd az Európai Unió külső határát” – szúrt oda a bécsi vezetésnek Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt főtitkára, és korántsem ő volt az egyetlen. Ausztriában ugyanis vasárnap délután hirtelen tudatosult: most egy kicsit Magyarország lehet belőlük. Magyarországnak lenni a jelenlegi helyzetben viszont egy kicsit sem leányálom.

Berlinben egy hete még arról beszéltek, hogy nincs felső korlátja a menekültek befogadásának, s ünnepeltek is a világ filantrópjai. Vasárnap aztán kiderült, hogy Németország határai nem gumiból vannak, most saját biztonságuk érdekében megálljt kell parancsolni az áradatnak. Ez a bejelentés csak idő kérdése volt, s nem csak ésszerűségből, hanem azért is, mert a Merkel CDU-jának bajor testvérpártja, a CSU kezdettől fogva azt mondta: ebből baj lesz, ezt nem bírjuk el. Szerencsétlen bajorok, földrajzi helyük miatt még csak ki se vonhatták magukat a kancellár nagylelkűségének következményei alól, először Münchenben lehetett érezni a tömeg nyomását.

Orbán Viktor figyelmeztette a szerb határra vezényelt próbaidős rendőröket: hatalmas munka vár rájuk, a békét, biztonságot, európai életformát kell védeniük, ehhez pedig a szívükre és az izmaikra is szükségük lesz. Megmondta, agresszióval fognak találkozni. Vajon Werner Faymann osztrák kancellár is mondott hasonlót az osztrák–magyar határra küldött egyenruhásoknak? Nem ártana, Ausztriában ugyanis alapvetően csak az adományokat hálás arccal fogadó migránsokat ismerték, akiket az önkéntesek hüppögve öleltek a keblükre, hiszen végre sikerült őket kiragadni a magyar pokolból. Mivel ugye itt állatokként bántak velük. Ezt jól tudjuk, hiszen szóról szóra ugyanezt mondta Röszkénél a Human Rights Watch egyik vezetője, az osztrák határon egy annyira meggyötörtnek azért nem tűnő szír fiatalember és egy másik – vélhetően – honfitársa, aki már egy kicsit döcögősebben nyögte ki a sajtónak Budapesten, problémás angolsága miatt, hogy úgy bántak velünk mint a... ja igen, állatokkal. Amikor vasárnap este bejelentkezett az osztrák köztévén, Hans-Peter Doskozil burgenlandi rendőrfőnököt nem igazán töltötte el örömmel a lehetőség, hogy a határátkelő lezárásakor a migránsok nekiindulhatnak a zöldhatárnak. A helyzet, amivel Ausztria szembesült, kegyetlen: egyrészt több tízezer migráns fog az országban ragadni, akik dühösek lesznek, és el is kell látni őket, másrészt pedig gyakorlatilag ostrom alá kerül a keleti határ.

Ahogy egymásnak feszült Berlin és München, úgy bújik elő a véleménykülönbség Bécsben: vasárnap a szociáldemokrata Faymann azt mondta, nem zárják le a határt, este a tévében Sebastian Kurz néppárti külügyminiszter tőle szokatlanul keményen közölte: Ausztria leginkább addig volt szolidáris, amíg át kellett engedni az embereket. Egyértelmű volt, hogy Kurz már lezárta volna a határt, és meglehetősen ideges volt amiatt, hogy nem ez történt. A közösségi médiában ki epésen, ki reménykedve jegyezte meg: a fiatal külügyér alighanem jobban érezné magát egy szabadságpárti-néppárti koalícióban.

Berlinből elindult a dominó, az európai vezetők pedig levegő után kapkodnak, és sorra ellenőrzik a határaikat. Pedig Orbán Viktor már az „exodus” első hétvégéjén nyíltan megmondta az osztrák közszolgálati médiában, hogy szerinte le kellene zárni Európa határait, egyúttal Németországnak és Ausztriának világosan ki kellene jelentenie, hogy több menekültet nem fogadnak be. De ez hiába hangzott el az ORF-en, hiszen egyesek éppen saját nagyszerűségüktől megrészegülve ünnepeltették magukat. Kampányban jó az ellenzéknek, ha bénázik a kormány, de valószínűleg mégsem csak a káröröm motiválta a szabadságpárti vezér Heinz-Christian Strachét, amikor kifakadt, hogy ő már hónapok óta mondja, hogy le kell zárni a határt, és mégis, hogy lehet ennyire inkompetens Faymann, aki a magyar kormánnyal való normális párbeszéd lehetőségét is aláásta azzal, hogy minősíthetetlenül gyalázta Orbán Viktort.

Akik eddig azt mantrázták, hogy elég csak átjáróházzá változtatni a hazánkat, hiszen Mutti Merkel majd megoldja a bajt, pofára estek. Egyre többeknek nyílik ki a szeme: nemcsak tagállamok, hanem nemzetállamok is vagyunk, azok élére pedig nem helytartókra, hanem államférfiakra (és persze asszonyokra) van szükség. Aki most nem képes a közös európai megoldás keresése közben kiállni saját nemzeti érdekeiért, az el fog bukni. Mi szóltunk.