Shakespeare remeke volt az évadnyitó

Újjászületett Békéscsabán Csiszár Imre rendezésében a tévedések vígjátéka – A darab jól illeszkedik a színház koncepciójába

Hrecska Renáta – 2015.09.14. 01:31 –

Megtartotta évadnyitó bemutatóját a Békéscsabai Jókai Színház: Shakespeare Tévedések vígjátéka című klasszikusát állították színre Csiszár Imre rendezésében, klasszikus szöveggel, posztmodern színpadi környezetben.

Bezerédi Zoltán 20150914Bezerédi Zoltán (elöl) uralja a színpadot (Fotó: MH)

A darab lényegében folytatása a Lear királlyal két éve megkezdett útnak. Az a feldolgozás tele volt eredeti ötlettel, meglepetés volt a veretes Shakespeare-szöveg és a modern zenei fordulatok összekapcsolása, a különlegesen merész szcenikai megoldások, valamint a bátor, dinamikus, karakán színészi alakítások.

A Tévedések vígjátéka szokatlan játékteret hoz, és az egész szöveget transzformálja a jelenbe. A Szász Imre-fordítás kezdetben szürreálisnak tűnik, szinte zavaróan önálló életet él – kiáltó az ellentét a látott és a hallott produkció között. Azonban, tekintettel arra, hogy mindkettő sodrása előbb-utóbb bevonja a nézőt, a darab az első felvonás közepére már összeáll, az első felvonás végére a mának szóló üzenetekkel telítődik a mű.

Csiszár Imre rendező biztos kézzel nyúl a darabhoz, és komolyan veszi a megvalósításban rejlő buktatókat és lehetőségeket egyaránt. Így az előbbieket képes elkerülni, illetve olykor még a javára is fordítani: a herceg beszédénél például nagyon sablonos lehetne a taps, mégis, a hangsúlyokkal, a képmutatással és a szituáció lehetetlenségének megmutatásával a klisét sikerül elkerülni. Remekül játszik emellett a shakespeare-i mű által adott szálakkal, amelyek különösen ebben a kifordított környezetben igencsak követhetetlenné válhatnának, a Csiszár-féle koncepcióban azonban a szerepcserék mindvégig pontosan követhetők, így a humor is minden alkalommal ki tud teljesedni.

A színészi alakítások közül ki kell emelnünk a Kossuth-díjas Bezerédi Zoltán és Gulyás Attila munkáját: magától értetődő természetességgel váltanak az egyes szerepek és stílusok között. Erőlködésmentes játékukban nemcsak a szakmai profizmus érződik, de az is, hogy Shakespeare egyik legsikeresebb művét jól ismerik. Az első rész a legtöbb darab estében gyengébb, visszafogottabb, a történet általában a szünet után kezd kiteljesedni. A Tévedések vígjátékában ez most másképp alakult: a második rész már-már görcsösen koncentrál arra, hogy a korábban összegubancolt szálakat a darab végéig kibogozza. Ezáltal olykor kapkodós, néha túlkapós, alkalmanként pedig kidolgozatlan jelenetekkel találkozhatunk – erre jó példa maga a leleplezés, amikor találkozik a két Antipholus és a két Dromio. Oly annyira szembeszökő a különbség Bezerédi Zoltán, ifj. Mlinár Pál, illetve Gulyás Attila és Csomós Lajos között, hogy az ember a nézőtér legvégéből sem hiszi el, hogy ikertestvérek lennének.

Ennek ellenére a darab jól illeszkedik a színház évek alatt felépített koncepciójába.