Hej, te eucska, te drága, / Hej, te IMF-nek kamat-pénzes ága, / te drága, Fizess most!
Jó Alekszisz Ciprasz „sihedernyi korában” még nem ezt a variációját dúdolta az ismert „bús régi dalnak” Athén utcáin. Jó Alekszisz Ciprasz ugyanis kommunistaként kezdte. Nem szocializmusnak nevezett rendszerben nőtt fel, vörös melldöngető karrierizmust tehát politikailag lábadozó éveire kapásból ne datáljunk. Tán hitt is, mert hinni jó, nálunk is hitt állítólag egy Gyurcsánynak nevezett lánglelkű kiszes. Tudom, Fletót emlegetni már rém unalmas, de kérem, a Kedves Olvasó adjon néhány mondatnyi időt, és rájön, a világok valahol nagyon hasonlóak. És benne az érdekes értékrendű emberek is. No tehát: ott volt ez az Alekszisz gyerek, mérsékelten jobb családból, különösebb perspektíva nélkül arra, hogy az elit kölykeihez hasonlóan, ő is hajómágnás, bankrészlegvezető vagy futballklub-tulajdonos legyen. Görögországban a háborús német megszállás elleni nemzeti partizánharc meghatározó részeseként a kommunista pártnak biztos belépője volt-van a parlamentbe. Az ifi Ciprasz így gondolt egyet, és az egyetemen harsány vörös lett, a helyi KISZ-ben rövidesen vezető. Ismerős itthonról?
De vissza a kék egű Hellászba: jó Alekszisz Ciprasz közben rájött arra is, hogy ez a kommunistaság azért a kapitalizmusban alapvetően macerás dolog, ha az ember komolyan veszi. Kínosabb volt, hogy a pártja is rájött arra, hogy Ciprasz elvtárs ezt így gondolja. (Fletónak ebben mázlija volt, együtt festettek át logót, vitték a kasszát az „elvtársakkal”.) Mit lehet ilyenkor csinálni? Aleksziszünk lement a közeli internetkávézóba, és rákeresett a megoldásra. S mit ád Zeusz, a „Gugli” Marx Tőkéje helyett egy bizonyos Machiavelli Fejedelem című remekét dobta ki.
Baloldali radikális lett a lelkem. Az valami olyasmi, mint a Gyurcsány által meghirdetett „modern szociáldemokrácia liberális értékekkel”, csak görögül jobban hangzik, pedig nem is isznak többet. Ez nem új elmélet, ez egy plagizált – nahát, megint egy pécsi egyetemi évekből ismert kifejezés –, innen-onnan összeollózott valami, amit mindenki úgy ért, ahogy éppen tetszik. A görögök sokáig sehogy sem akarták érteni. Aztán hirtelen – a pénzügyi válság eszkalálódásával szinte percre párhuzamosan – eurómilliók kerültek Ciprasz Sziriza nevű pártjához. A hagyományos görög elit, a konzervatívok és szocdemek megbuktak, az EU vezetőinek jóváhagyásával elszórt milliárdokat a népen akarták újra leverni, az istenadta meg ezt nem tűrte. Kellett egy megfelelő váltópárt. Ciprasz mindent megígért a népnek, mennybe ment. Aztán nem tartott be semmit, és eljátszotta saját Őszödét. Népszavazást írt ki, hogy nemet mondhasson az EU és az IMF követeléseire, majd az elsöprő nemek után kedves félmosollyal elfogadta a Nyugat korábbinál sokkal keményebb feltételeit. Mindezt természetesen a görög függetlenség és a plebsz érdekében. Pártja egy része szembefordult vele, de kapott támogatást a korábbi elit szervezeteitől, ez elég volt a hihetetlen mértékű megszorítások parlamenti átveréséhez. Hiába, mindig van kéznél egy jó SZDSZ-féle „cég”, amely kisegít, ha valami fenyegeti az „európai civilizációt és nyugati életformát”.
Alekszisz Ciprasz most lemondott, előre hozott választás lesz, valószínűleg az ősszel. Akkor még nem érnek be a „reformok”, tehát az átlag görög nyugodtan hihet a népvezérnek. Még nyerhet is, ahogy nyert magyar kollégája is 2006-ban. Egyedül vagy apró pártocskákkal persze már nem kormányozhat. A nyugati 86 milliárd euróhoz nem csak parlamenti jóváhagyás, politikai biztosíték is kell, az új Ciprasz-koalícióban gyaníthatóan ott lesznek azok az emberek és szervezetek, akik-amelyek kellő „tanácsokkal” látják el a régi-új miniszterelnököt. Talán átveszik a kijevi mintát is, és Washingtonból meg Brüsszelből honosított „szakértők” irányítják majd a kulcstárcákat. Működni fog ez? Görögország több mint 300 milliárd eurós hitelt nyög, s az újabb és újabb kölcsönök csak arra jók, hogy dinamikus maradjon a korábban felvett pénzek kamatainak törlesztése. Miért jó ez az EU-nak vagy IMF-nek? Egy aprócska példa: a hallei Leibnitz Intézet számításai szerint Németország legalább 100 milliárd eurót takarított meg 2010 óta annak révén, hogy a görög válság miatt csökkent az államháztartás kamatkiadása – a tőke ugyanis válság idején biztos helyet keres, és Európában kevesebb biztosabb van a berlini államkötvénynél. Aztán ott vannak az úgynevezett reformok, azaz a totális privatizáció. Az energia- és közműszolgáltatások kiárusítása hihetetlen üzlet a vevőnek – talán említeni sem érdemes a magyar példát. Aztán ott vannak a kikötők, a vasút, a tömegközlekedés, a tönkrement kisboltot és vendéglőt váltó megapláza. Termelnie nem is kell a görögnek, nehogy már maga húzza ki magát a kátyúból.
Egyszóval a görög válságnak folytatódnia kell. Amíg lehet Ciprasszal, aztán, ha Athénban megint túl sokan dúdolják az említett dal eredeti, bunkócskás változatát, akkor kell keríteni valaki mást, akár a politikai paletta másik széléről.
Az üzletnek mennie kell.