Vélemény és vita
Állampolgári engedelmesség
Ádám és Éva óta tudjuk, hogy mi sem könnyebb, mint elégedetlenné tenni az embert.
Lucifer praktikája egyidős az emberiséggel, hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, amink van, azért, hogy rózsaszínre festett, szemfényvesztő ígéretek után rohanjunk.
Az ellenzéki pártok és szabadcsapataik kormánydöntő céljaik érdekében mindig teli gyümölcskosarat kínálnak, persze garanciák nélkül. Sokan elindulnak a hamis remények nyomában, és velük együtt fújják a nótát. A neoliberalizmus hívei az agymosás teljes eszköztárát felvonultatják. Első lépésben jól megkomponált hazugságokkal a bizalmatlanságot ültetik el az emberek fejében. Van, akinek föl sem tűnik, hogy a csak pár évvel ezelőtt regnáló, bizonyítottan korrupt, bukott politikai vezetőkből lettek mára a korrupcióellenesség rettenthetetlen zászlóvivői.
Vajon szabad-e, lehet-e hinni ilyen előélet után az „újdonsült” gyümölcsárusoknak?
Az ellenzéki pártok a kormány elleni fő fegyverként, az elégedetlenségre apellálva polgári engedetlenségre buzdítanak, azt az alapvető emberi tulajdonságot kihasználva, hogy mindenki jobban szeretne élni, mint ahogyan él, és lehetőleg azonnal. Ahogy Lucifer is segítő cimborára lelt a szép szavakat sziszegő kígyóban, a polgári engedetlenség szítói is megtalálták a hatalomra kerülésükben érdekelt külföldi pénzügyi köröket, az ő támogatásukkal pedig az anyagilag elkötelezett médiát.
Csakhogy az éremnek két oldala van. A polgári engedetlenség másik oldala a polgári engedelmesség. Erről mintha megfeledkeztünk volna. Miért?
A választópolgárok bizalmat szavaztak a jelenlegi országvezetésnek. A kormány akkor végzi jól a dolgát, ha a többség akaratából, a közjó érdekeit szem előtt tartva hozza meg intézkedéseit, meghirdetett választási céljainak megfelelően, a törvényhozásban szabadon szavazó képviselők akarata szerint. A jogállamiság pedig azt is jelenti, hogy a demokratikusan megválasztott parlament és a mindenkori legitim kormány által megalkotott jogszabályokat kötelezően, önkéntes jogkövetéssel be kell tartani.
A polgári Magyarország végleges kialakításának akkor van esélye, ha minél szélesebb társadalmi kohézióra épül. Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi hatékonyságát, azaz versenyképességét az önkéntes, közjóra irányuló és összehangolt közös cselekvés, vagyis a polgári engedelmesség mértéke határozza meg. Ezt szolgaságnak minősíteni a valóság tudatos kiforgatása, hiszen a mindenkori kormánnyal közös munka a nemzeti célok érdekében tett szolgálat, vagyis a jövő érdekében vállalt tudatos, értelmes erőfeszítés.
Bebizonyosodott, hogy a józan, szakmailag is alátámasztott, a szolidaritás szükségességét hangsúlyozó civil vélemények jól segítik a kormányzás eredményeit. Kiváló segédeszköz a civil együttműködéshez a népi konzultáció és a civilek bevonása az állam igazgatási feladataiba különféle szakmai stratégiai megállapodások keretében.
A költségvetés bevételi és kiadási oldala reprezentálja a magyar emberek teljesítményét. Más szóval: a megtermelt és szétosztható javak mértéke adott, és csak hitelek felvételével lenne növelhető. Az elmúlt években országos és egyéni szinten egyaránt bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy az eladósodás a legrosszabb út. Ennek ellenére azt látjuk, hogy az ellenzéki nyilatkozók zsokéknak képzelik magukat, és a költségvetésnek hol ezen, hol azon a tételén lovagolva szórják az ötleteket a pénzügyi javak felosztására, az adószedés módszereire. Ezek ma – szerencsére – kormányzati felelősség nélküli, légből kapott ígéretek, gyenge próbálkozások. Persze ha tényleg olyan jók lennének, mint ahogy kiötlőik állítják, lett volna bőven mód és alkalom a bevezetésükre, még a jelenlegi ellenzéki vezetők regnálása idején. Akkor azonban a mai, állítólag éjjel-nappal a népért aggódó politikusok még mással voltak elfoglalva, leginkább a hitelfelvételekkel és az ország javainak eltapsolásával.
Éppen ezért a nép először 2010-ben, majd 2014-ben ismét úgy döntött, hogy nem bízza rájuk az irányítást, mert kecskére sem lehet a káposztát.
Aki hatalmat akar, nyilván nehezen fogadja el ezt a döntést, de „ez van”, legalábbis egy demokratikus jogállamban. A magyar polgárok már öt éve levették a szocialisták és a liberálisok válláról a kormányzati felelősséget. Már régen elérkezett az idő, amikor az ellenzéknek bizonyítania kellene megújulását, jó szándékát és leginkább azt, hogy az okozott károk kapcsán az ország építése, és nem a rombolás a céljuk. De sajnos éppen a fordítottját teszik. Rendszerbontó népszavazásra buzdítanak ahelyett, hogy együttműködéssel segítenének a felmerülő és a nemzetközi folyamatok miatt sokszor igen nehéz helyzetek optimális megoldásában.
Az ellenzék kivitelezhetetlen ötleteinek halmaza a gazdaság tényleges helyzetét nem ismerő emberek félrevezetését szolgálja. A szegénységben élőket könnyű és méltatlan kihasználni politikai célok érdekében. Nem épp dicsőség a júdási szerepkör sem, az Európai Uniónál az ország ellen tett feljelentésekkel. Itt kell megjegyezni, hogy a mai feljelentgetők hátországa az általuk kreált hatalmas államadósságnak is két és félszeresét vitte ki offshore cégeken keresztül Magyarországról különféle adóparadicsomokba. Említsük meg az Európai Bizottság elnöke, Juncker úr dicső múltját is a luxemburgi adóédenkerttel kapcsolatban.
Az adatok most már tartósan igazolják: a magyar gazdaság erősödik, az életszínvonal évről évre nő. Az emberek közül egyre többen érzik a közös munka eredményét. A Tisztelt Házban munkálkodó képviselőknek viszont nincs könnyű dolguk, amikor el kell dönteniük a költségvetés optimális irányát és arányait, amelyért a felelősség a mindenkori, demokratikusan megválasztott parlamentet és a kormányt terheli.
Ki tudja megmondani a támogatásra szoruló ügyek sorrendjét? Oktatásra, egészségügyre vagy államigazgatásra, kultúrára költsünk-e többet vagy kevesebbet? Az államigazgatás átalakítását miként kísérje az ott dolgozók béremelése? Kórházat építsünk, metrót, utat vagy vasutat? Sajnos nem lehet mindenki számára megfelelő döntést hozni, sorba kell állítani az elvégzendő feladatokat. Ezt senki más nem teheti meg, mint a bizalmunkat élvező állami irányító apparátus.
Azt, hogy hogyan végzi feladatát, az állampolgárok állapítják majd meg akkor, amikor a döntések eredményei már hosszabb távon mérhetők: a választási ciklus végén, az új szavazásnál. Addig kár türelmetlenkedni, a polgári engedetlenség mesterséges szítása nem több mint az ellenzéki pártok tehetetlenségének és szereplési vágyának kiélési terepe.
A kormányzás a néptől származtatott szolgálat a közjó érdekében. Benne foglaltatik az az átgondolt törekvés, amely az egyének és közösségek egyéni érdekeit a lehetséges mértékig kielégíti, de mindig a lehetőségek függvényében és lépésről lépésre.
A CÖF-CÖKA a közerkölcs primátusa mellett a társadalmi szolidaritás jegyében a polgári engedelmesség mellett teszi le a voksát. A magyar történelem sokszor és nagyon keményen igazolta, hogy a megalapozatlan engedetlenségnek országrontó ára van.
Az ellenzéki pártok és szabadcsapataik kormánydöntő céljaik érdekében mindig teli gyümölcskosarat kínálnak, persze garanciák nélkül. Sokan elindulnak a hamis remények nyomában, és velük együtt fújják a nótát. A neoliberalizmus hívei az agymosás teljes eszköztárát felvonultatják. Első lépésben jól megkomponált hazugságokkal a bizalmatlanságot ültetik el az emberek fejében. Van, akinek föl sem tűnik, hogy a csak pár évvel ezelőtt regnáló, bizonyítottan korrupt, bukott politikai vezetőkből lettek mára a korrupcióellenesség rettenthetetlen zászlóvivői.
Vajon szabad-e, lehet-e hinni ilyen előélet után az „újdonsült” gyümölcsárusoknak?
Az ellenzéki pártok a kormány elleni fő fegyverként, az elégedetlenségre apellálva polgári engedetlenségre buzdítanak, azt az alapvető emberi tulajdonságot kihasználva, hogy mindenki jobban szeretne élni, mint ahogyan él, és lehetőleg azonnal. Ahogy Lucifer is segítő cimborára lelt a szép szavakat sziszegő kígyóban, a polgári engedetlenség szítói is megtalálták a hatalomra kerülésükben érdekelt külföldi pénzügyi köröket, az ő támogatásukkal pedig az anyagilag elkötelezett médiát.
Csakhogy az éremnek két oldala van. A polgári engedetlenség másik oldala a polgári engedelmesség. Erről mintha megfeledkeztünk volna. Miért?
A választópolgárok bizalmat szavaztak a jelenlegi országvezetésnek. A kormány akkor végzi jól a dolgát, ha a többség akaratából, a közjó érdekeit szem előtt tartva hozza meg intézkedéseit, meghirdetett választási céljainak megfelelően, a törvényhozásban szabadon szavazó képviselők akarata szerint. A jogállamiság pedig azt is jelenti, hogy a demokratikusan megválasztott parlament és a mindenkori legitim kormány által megalkotott jogszabályokat kötelezően, önkéntes jogkövetéssel be kell tartani.
A polgári Magyarország végleges kialakításának akkor van esélye, ha minél szélesebb társadalmi kohézióra épül. Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi hatékonyságát, azaz versenyképességét az önkéntes, közjóra irányuló és összehangolt közös cselekvés, vagyis a polgári engedelmesség mértéke határozza meg. Ezt szolgaságnak minősíteni a valóság tudatos kiforgatása, hiszen a mindenkori kormánnyal közös munka a nemzeti célok érdekében tett szolgálat, vagyis a jövő érdekében vállalt tudatos, értelmes erőfeszítés.
Bebizonyosodott, hogy a józan, szakmailag is alátámasztott, a szolidaritás szükségességét hangsúlyozó civil vélemények jól segítik a kormányzás eredményeit. Kiváló segédeszköz a civil együttműködéshez a népi konzultáció és a civilek bevonása az állam igazgatási feladataiba különféle szakmai stratégiai megállapodások keretében.
A költségvetés bevételi és kiadási oldala reprezentálja a magyar emberek teljesítményét. Más szóval: a megtermelt és szétosztható javak mértéke adott, és csak hitelek felvételével lenne növelhető. Az elmúlt években országos és egyéni szinten egyaránt bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy az eladósodás a legrosszabb út. Ennek ellenére azt látjuk, hogy az ellenzéki nyilatkozók zsokéknak képzelik magukat, és a költségvetésnek hol ezen, hol azon a tételén lovagolva szórják az ötleteket a pénzügyi javak felosztására, az adószedés módszereire. Ezek ma – szerencsére – kormányzati felelősség nélküli, légből kapott ígéretek, gyenge próbálkozások. Persze ha tényleg olyan jók lennének, mint ahogy kiötlőik állítják, lett volna bőven mód és alkalom a bevezetésükre, még a jelenlegi ellenzéki vezetők regnálása idején. Akkor azonban a mai, állítólag éjjel-nappal a népért aggódó politikusok még mással voltak elfoglalva, leginkább a hitelfelvételekkel és az ország javainak eltapsolásával.
Éppen ezért a nép először 2010-ben, majd 2014-ben ismét úgy döntött, hogy nem bízza rájuk az irányítást, mert kecskére sem lehet a káposztát.
Aki hatalmat akar, nyilván nehezen fogadja el ezt a döntést, de „ez van”, legalábbis egy demokratikus jogállamban. A magyar polgárok már öt éve levették a szocialisták és a liberálisok válláról a kormányzati felelősséget. Már régen elérkezett az idő, amikor az ellenzéknek bizonyítania kellene megújulását, jó szándékát és leginkább azt, hogy az okozott károk kapcsán az ország építése, és nem a rombolás a céljuk. De sajnos éppen a fordítottját teszik. Rendszerbontó népszavazásra buzdítanak ahelyett, hogy együttműködéssel segítenének a felmerülő és a nemzetközi folyamatok miatt sokszor igen nehéz helyzetek optimális megoldásában.
Az ellenzék kivitelezhetetlen ötleteinek halmaza a gazdaság tényleges helyzetét nem ismerő emberek félrevezetését szolgálja. A szegénységben élőket könnyű és méltatlan kihasználni politikai célok érdekében. Nem épp dicsőség a júdási szerepkör sem, az Európai Uniónál az ország ellen tett feljelentésekkel. Itt kell megjegyezni, hogy a mai feljelentgetők hátországa az általuk kreált hatalmas államadósságnak is két és félszeresét vitte ki offshore cégeken keresztül Magyarországról különféle adóparadicsomokba. Említsük meg az Európai Bizottság elnöke, Juncker úr dicső múltját is a luxemburgi adóédenkerttel kapcsolatban.
Az adatok most már tartósan igazolják: a magyar gazdaság erősödik, az életszínvonal évről évre nő. Az emberek közül egyre többen érzik a közös munka eredményét. A Tisztelt Házban munkálkodó képviselőknek viszont nincs könnyű dolguk, amikor el kell dönteniük a költségvetés optimális irányát és arányait, amelyért a felelősség a mindenkori, demokratikusan megválasztott parlamentet és a kormányt terheli.
Ki tudja megmondani a támogatásra szoruló ügyek sorrendjét? Oktatásra, egészségügyre vagy államigazgatásra, kultúrára költsünk-e többet vagy kevesebbet? Az államigazgatás átalakítását miként kísérje az ott dolgozók béremelése? Kórházat építsünk, metrót, utat vagy vasutat? Sajnos nem lehet mindenki számára megfelelő döntést hozni, sorba kell állítani az elvégzendő feladatokat. Ezt senki más nem teheti meg, mint a bizalmunkat élvező állami irányító apparátus.
Azt, hogy hogyan végzi feladatát, az állampolgárok állapítják majd meg akkor, amikor a döntések eredményei már hosszabb távon mérhetők: a választási ciklus végén, az új szavazásnál. Addig kár türelmetlenkedni, a polgári engedetlenség mesterséges szítása nem több mint az ellenzéki pártok tehetetlenségének és szereplési vágyának kiélési terepe.
A kormányzás a néptől származtatott szolgálat a közjó érdekében. Benne foglaltatik az az átgondolt törekvés, amely az egyének és közösségek egyéni érdekeit a lehetséges mértékig kielégíti, de mindig a lehetőségek függvényében és lépésről lépésre.
A CÖF-CÖKA a közerkölcs primátusa mellett a társadalmi szolidaritás jegyében a polgári engedelmesség mellett teszi le a voksát. A magyar történelem sokszor és nagyon keményen igazolta, hogy a megalapozatlan engedetlenségnek országrontó ára van.