Vélemény és vita
Öngyilkossági kísérletek
Úgy tűnik, az emberiségtől nem áll távol, hogy időnként öngyilkosságot kíséreljen meg.
Számtalan példát sorolhatunk: az azbeszt, a DDT, a műanyag palackokból az ásványvízbe szivárgó mérgek, a nehézfémeket, hormonokat tartalmazó élelmiszerek, a sejt- és DNS-károsodást okozó nanorészecskék (ENP) alkalmazása, és az egyik legidőszerűbb: a génmanipulált élő szervezetekkel történő erőteljes nyomulás.
Az azbeszt, a lassú gyilkos történetét szinte mindannyian ismerjük. Jellemzője a jó hőszigetelés, a tűzállóság, a savállóság és a nagy szakítószilárdság, ami az építőipar számára kívánatos alapanyaggá tette. Bár már az 1900-as évek elején az orvosok felhívták a figyelmet, hogy az azbesztgyári munkások között feltűnően gyakori a tüdőbetegségek előfordulási aránya, a termelés, különösen a második világháború után nagymértékben megnőtt. Az orvostudomány és az azbesztgyárak között elkeseredett lobbiharc alakult ki, az anyag használatát világszerte korlátozták, majd teljesen betiltották. Az ügy szomorú aktualitását az adja, hogy az azbeszt okozta rákos esetek tetőzését – a hosszú lappangási idő miatt –, az idei évre várhatjuk.
A DDT-t (diklór-difenil-triklór-etánt) először 1874-ben állították elő, majd Paul Müller svájci kémikus 1939-ben fedezte fel újra, ekkor állították a növényvédelem szolgálatába. Felfedezéséért Müller 1944-ben Nobel-díjat kapott! A kontaktméreg számtalan rovart elpusztított, és megnőtt a növények terméshozama. Rachel Carson 1962-ben figyelt fel először a DDT-vel kezelt területek környezetében élő madarak pusztulására, és a Csendes Tavasz című művében hívta fel a figyelmet a rovarölő szerek káros hatásaira. A gyártók ellentámadásba lendültek, a tudósok azonban kísérletekkel bizonyították az élő szervezetekben történő felhalmozódását, így a DDT forgalmazását 1970-ben betiltották Európában, 2001-ben pedig az Egyesült Államokban hoztak nyilvánosságra olyan adatokat, amelyek bizonyítják, hogy összefüggés van a koraszülések gyakorisága, az alacsonyabb születési súly és a DDT között. Betiltása ellenére még ma is kimutatható szervezetünkben, elsősorban a zsírszövetekben.
Napjainkban egyre többen vetik fel a lehetséges párhuzamot az azbeszt, a DDT és a géntechnológiával módosított szervezetek (GMO-k) kiszámíthatatlansága között. A technológia 1973-ban jött létre, amikor amerikai tudósok azonosítottak, izoláltak és sokszorosítottak specifikus géneket, és ezeket más élő szervezetekbe építettek be, vagyis módosították az élő szervezetek örökletes genetikai tulajdonságait. Az élet építőköveit piszkálták meg oly módon, ahogyan az a természetben nem lehetséges. Éppen ezért az eljárás nem határozható meg a több száz éves növénynemesítő hagyományok folytatásaként.
A kilencvenes évek elejére „transzgénikus” növényeket és állatokat hoztak létre, majd a fajok közötti határokat is átlépték: szentjánosbogár-gént ültettek dohányba, sertésgént paradicsomba, és emberi gént bikába. Előállítottak olyan kukoricafajtákat, amelyekben nem tesz kárt a kukoricamoly. Egy talajlakó baktérium génjét építették be ugyanis a kukoricába, amelynek hatására a kukorica olyan méreg-előanyagokat termel, mint a baktérium. Ha a moly lárvái elfogyasztják, a bélrendszerükben halálos méreggé alakul át.
A géntechnológiával módosított szervezetek (GMO-k) előállítása nagy érdeklődést és komoly aggodalmakat váltott ki, különösen azután, hogy 2012-ben megjelent egy tanulmány, amelyben francia kutatók arról számoltak be, hogy a Roundup nevű gyomirtó szerrel szemben ellenálló, génmódosított kukoricával etetett vagy a gyomirtó szert tartalmazó vízzel itatott kísérleti állatok korábban pusztultak el, mint a normál étrenden tartott társaik. A GM-étrenden tartott állatoknál gyakrabban alakultak ki daganatok, a máj- és vesekárosodás is nagyobb arányban fordult elő közöttük.
A lobbiharc ismét megindult. A kritikusok egy ismeretlen kockázatokat hordozó és etikai kérdéseket felvető bizonytalan folyamatról, alapvetően új technológiáról beszélnek, amely nehezen megjósolható következményekkel járhat az emberre és a természetes környezetre, valamint hosszú távú kihatásai is ismeretlenek. A génmódosítás mellett érvelők kétségbe vonják a kutatási eredményeket, és azt hangsúlyozzák, hogy a génmódosított növények elterjesztése segítséget nyújt az éhezés elleni küzdelemben. Az ígéretek ellenére máig alig került sor olyan génmódosított növények előállítására, és a köztermesztésbe történő bevonására, amelyek a szárazsággal, a szikesedéssel, vagy a faggyal szemben tűrőképesebbek, vitaminokban és más tápanyagokban dúsabbak lennének, mint a hagyományosak.
A globális élelmezési válságról pedig jól tudjuk, hogy az nem termelési, hanem elosztási kérdés, és ezért inkább politikai megoldást igényelne. A génmódosított növények elterjesztését támogató, az agrárvilágot is kiszolgáló vegyipari multik gyakran vetőmagtermelő vállalkozások, gyógyszercégek és vegyszergyártó vállalatok összeolvadásából jöttek létre, tehát nem csak növénynemesítéssel foglalkoznak, hanem a globális piac olyan szereplői, amelyek az élelmiszer-ipari, növényvédelmi, vegyipari, és gyógyszeripari ágazatban is tevékenykednek.
Stratégiai érdekünk az ország GMO-mentességének megőrzése, és az Alaptörvénynek megfelelően a GMO-mentes mezőgazdaság fenntartása. Ezt a küzdelmet segíti elő, hogy egy több mint négyéves tárgyalási folyamat eredményeként tavaly megszületett a GMO-k köztermesztésének tiltását lehetővé tevő uniós jogszabály-módosítás, amely a tagállamokra bízza, hogy akarnak-e GMO-kat termeszteni a területükön vagy sem. Hazánk GMO-mentességére jelenleg a legnagyobb veszélyt az uniónak az Egyesült Államokkal a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről (TTIP) folytatott tárgyalása jelenti, és joggal tarthatunk attól, hogy a készülő egyezmény szabályai felülírják (a GMO-mentesség tekintetében is) a hazai jogrendet. A tárgyalásokon hazánkat képviselő államtitkár szerint Magyarország GMO-mentességének megőrzése a tárgyalásokon a „vörös vonal”, vagyis ennek biztosítása nélkül a magyar fél az esetleges egyezményt nem fogja aláírni.
Azt már csak remélni merjük, hogy az elhatározáson túl a magyar félnek a megvalósításához a kellő érdekérvényesítő képessége is biztosítva lesz.
Az azbeszt, a lassú gyilkos történetét szinte mindannyian ismerjük. Jellemzője a jó hőszigetelés, a tűzállóság, a savállóság és a nagy szakítószilárdság, ami az építőipar számára kívánatos alapanyaggá tette. Bár már az 1900-as évek elején az orvosok felhívták a figyelmet, hogy az azbesztgyári munkások között feltűnően gyakori a tüdőbetegségek előfordulási aránya, a termelés, különösen a második világháború után nagymértékben megnőtt. Az orvostudomány és az azbesztgyárak között elkeseredett lobbiharc alakult ki, az anyag használatát világszerte korlátozták, majd teljesen betiltották. Az ügy szomorú aktualitását az adja, hogy az azbeszt okozta rákos esetek tetőzését – a hosszú lappangási idő miatt –, az idei évre várhatjuk.
A DDT-t (diklór-difenil-triklór-etánt) először 1874-ben állították elő, majd Paul Müller svájci kémikus 1939-ben fedezte fel újra, ekkor állították a növényvédelem szolgálatába. Felfedezéséért Müller 1944-ben Nobel-díjat kapott! A kontaktméreg számtalan rovart elpusztított, és megnőtt a növények terméshozama. Rachel Carson 1962-ben figyelt fel először a DDT-vel kezelt területek környezetében élő madarak pusztulására, és a Csendes Tavasz című művében hívta fel a figyelmet a rovarölő szerek káros hatásaira. A gyártók ellentámadásba lendültek, a tudósok azonban kísérletekkel bizonyították az élő szervezetekben történő felhalmozódását, így a DDT forgalmazását 1970-ben betiltották Európában, 2001-ben pedig az Egyesült Államokban hoztak nyilvánosságra olyan adatokat, amelyek bizonyítják, hogy összefüggés van a koraszülések gyakorisága, az alacsonyabb születési súly és a DDT között. Betiltása ellenére még ma is kimutatható szervezetünkben, elsősorban a zsírszövetekben.
Napjainkban egyre többen vetik fel a lehetséges párhuzamot az azbeszt, a DDT és a géntechnológiával módosított szervezetek (GMO-k) kiszámíthatatlansága között. A technológia 1973-ban jött létre, amikor amerikai tudósok azonosítottak, izoláltak és sokszorosítottak specifikus géneket, és ezeket más élő szervezetekbe építettek be, vagyis módosították az élő szervezetek örökletes genetikai tulajdonságait. Az élet építőköveit piszkálták meg oly módon, ahogyan az a természetben nem lehetséges. Éppen ezért az eljárás nem határozható meg a több száz éves növénynemesítő hagyományok folytatásaként.
A kilencvenes évek elejére „transzgénikus” növényeket és állatokat hoztak létre, majd a fajok közötti határokat is átlépték: szentjánosbogár-gént ültettek dohányba, sertésgént paradicsomba, és emberi gént bikába. Előállítottak olyan kukoricafajtákat, amelyekben nem tesz kárt a kukoricamoly. Egy talajlakó baktérium génjét építették be ugyanis a kukoricába, amelynek hatására a kukorica olyan méreg-előanyagokat termel, mint a baktérium. Ha a moly lárvái elfogyasztják, a bélrendszerükben halálos méreggé alakul át.
A géntechnológiával módosított szervezetek (GMO-k) előállítása nagy érdeklődést és komoly aggodalmakat váltott ki, különösen azután, hogy 2012-ben megjelent egy tanulmány, amelyben francia kutatók arról számoltak be, hogy a Roundup nevű gyomirtó szerrel szemben ellenálló, génmódosított kukoricával etetett vagy a gyomirtó szert tartalmazó vízzel itatott kísérleti állatok korábban pusztultak el, mint a normál étrenden tartott társaik. A GM-étrenden tartott állatoknál gyakrabban alakultak ki daganatok, a máj- és vesekárosodás is nagyobb arányban fordult elő közöttük.
A lobbiharc ismét megindult. A kritikusok egy ismeretlen kockázatokat hordozó és etikai kérdéseket felvető bizonytalan folyamatról, alapvetően új technológiáról beszélnek, amely nehezen megjósolható következményekkel járhat az emberre és a természetes környezetre, valamint hosszú távú kihatásai is ismeretlenek. A génmódosítás mellett érvelők kétségbe vonják a kutatási eredményeket, és azt hangsúlyozzák, hogy a génmódosított növények elterjesztése segítséget nyújt az éhezés elleni küzdelemben. Az ígéretek ellenére máig alig került sor olyan génmódosított növények előállítására, és a köztermesztésbe történő bevonására, amelyek a szárazsággal, a szikesedéssel, vagy a faggyal szemben tűrőképesebbek, vitaminokban és más tápanyagokban dúsabbak lennének, mint a hagyományosak.
A globális élelmezési válságról pedig jól tudjuk, hogy az nem termelési, hanem elosztási kérdés, és ezért inkább politikai megoldást igényelne. A génmódosított növények elterjesztését támogató, az agrárvilágot is kiszolgáló vegyipari multik gyakran vetőmagtermelő vállalkozások, gyógyszercégek és vegyszergyártó vállalatok összeolvadásából jöttek létre, tehát nem csak növénynemesítéssel foglalkoznak, hanem a globális piac olyan szereplői, amelyek az élelmiszer-ipari, növényvédelmi, vegyipari, és gyógyszeripari ágazatban is tevékenykednek.
Stratégiai érdekünk az ország GMO-mentességének megőrzése, és az Alaptörvénynek megfelelően a GMO-mentes mezőgazdaság fenntartása. Ezt a küzdelmet segíti elő, hogy egy több mint négyéves tárgyalási folyamat eredményeként tavaly megszületett a GMO-k köztermesztésének tiltását lehetővé tevő uniós jogszabály-módosítás, amely a tagállamokra bízza, hogy akarnak-e GMO-kat termeszteni a területükön vagy sem. Hazánk GMO-mentességére jelenleg a legnagyobb veszélyt az uniónak az Egyesült Államokkal a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről (TTIP) folytatott tárgyalása jelenti, és joggal tarthatunk attól, hogy a készülő egyezmény szabályai felülírják (a GMO-mentesség tekintetében is) a hazai jogrendet. A tárgyalásokon hazánkat képviselő államtitkár szerint Magyarország GMO-mentességének megőrzése a tárgyalásokon a „vörös vonal”, vagyis ennek biztosítása nélkül a magyar fél az esetleges egyezményt nem fogja aláírni.
Azt már csak remélni merjük, hogy az elhatározáson túl a magyar félnek a megvalósításához a kellő érdekérvényesítő képessége is biztosítva lesz.