Díszes épületrészletek vonzásában

Budapesten is akad néhány tucat ilyen ház, amelyekről nemrég megjelent egy angol nyelvű album. Izgalmas téma az elcsatolt országrészeken élő, emigrált vagy épp külföldön dolgozó magyar tervezők sorsa is – mondta el lapunknak a szerző, Kovács Dániel művészettörténész.
A Futó utca 3. alatti ház az art deco egyik legszebb budapesti példája (Fotó: Varga Imre)
Sík felületek és aprólékosan kiképzett részletek kettőssége, gazdag, kifinomult anyaghasználat, forma- és színvilág: nagyjából így foglalható össze a körülbelül 1910 és 1939 közötti építészeti stílus, az art deco. Az iparművészetben is ismert irányzat nevét utólag, a hatvanas évektől alkalmazták egy 1925-ös párizsi kiállítás címéből kölcsönözve. Amint Kovács Dániel művészettörténész mondja, nehezen mondható önálló építészeti stílusirányzatnak, hazánkban pedig nem volt igazán meghatározó, ennek ellenére jó néhány példája – főleg a fővárosban – megtalálható. A fiatal szakember nemrég jelentette meg új kötetét Gulyás Attila fotóival, egyelőre angol nyelven: a már kapható, Budapest Art Deco című albumban ötven ilyen épület szerepel.

Az Iparművészeti Múzeum úttörő módon már 1985-ben, igaz, csak tárgyakra koncentrálva kiállítást rendezett art deco alkotásokból, ennek katalógusából Bánszkyné Kiss Évát idézi a művészettörténész: az art deco higgadt, konstruktív, népművészeti és keleti hatásokat is magába olvasztó tárgyformálási tendencia, amely éppúgy felelevenít empire és biedermeier elemeket, mint bizáncias vagy klasszicizáló formákat. És hogy miért született meg ez az irányzat? Kovács Dániel szerint a legtalálóbb Ferkai András indoklása a Pest építészete a két világháború között című 2001-es kötetből, amely szerint az art deco a jómódú polgárság igényét fejezte ki újfajta, luxusigényű környezetre, túllépve a historizmus és a szecesszió addigra már divatjamúlt stílusán, de mégsem csupaszítva le az építészetet a modernizmus technicista szellemében.

Ám míg a tárgykultúrában fellelhető art deco alkotások kutatását korábban elkezdték, az építészeti kutatás lassabban reagált – legalábbis a „jó sajtóval” rendelkező, népszerűbb szecessziókutatáshoz képest. Az utóbbi egy-két évtizedben vannak már jelei a változásnak, a művészettörténész megemlíti, hogy Pamer Nóra alapműnek számító, Magyar építészet a két világháború között című könyvének első, 1986-os kiadásában egyáltalán nem szerepel a kifejezés, ám a 2001-ben megjelent, bővített kiadásban már önálló fejezetet kapott. Vadas József 2005-ös, A magyar art deco című kötete pedig már együtt tárgyalta a különböző műfajokat.

Voltaképp a kései szecesszióból, annak geometrizáló fajtájából nőtt ki ez a dekoratív műfaj – mutat rá Kovács Dániel –, körülbelül 1910-től párhuzamosan élt a kettő, később a modernizmussal, a Bauhaus-iskolával egy időben születtek ilyen alkotások akár egy-egy építész életművén belül is, ezért szintén nehéz körülhatárolni. Példának az egykori Parisiana mulató, a mai Újszínház 1909-ben elkészült homlokzatát említi, amelyet leggyakrabban szecessziósként azonosítanak, bár a díszítményei inkább az art deco felé mutatnak. Vékony a határ, ezért érdemes foglalkozni a témával – hangsúlyozza. Valószínűleg az az oka a bizonytalanságnak, hogy a magyar építészettörténeti kutatások jellemzően a korszakok öndefinícióiból indulnak ki, a magyar művészettörténet-írás pedig jellemzően személyiségfókuszú – azonban Magyarországon annak idején nem alakult ki afféle iskola, műhely, amely kimondottan az art deco követője lett volna, így nem mesterek, inkább egyes alkotások képviselik az irányzatot. Ezért véleménye szerint érdemes volna nemzetközi kontextusban alaposan megvizsgálni a kérdést.

A viszonylag kevés hazai példa között van Györgyi Dénes és Román Ernő Honvéd utcai trafóháza és bérháza 1932-ből vagy Gerstenberger Ágoston és Arvé Károly Kazinczy utcai, 1934-es egykori elektromos alállomása. Paulheim Ferenc Mester utca 24. szám alatti bérháza vagy Halász Aladár Futó utcai épülete, Rerrich Béla Fehérvári úti lakóháza, a Dohány utcai Hősök emléktemploma, amely Vágó László, Deli Lajos Dezső és Faragó Ferenc tervei alapján épült, szintén példák az art decóra. Érdekességként említi a művészettörténész az egyik Horváth Mihály téri bérházat, Hegedüs Ármin és Böhm Henrik munkáját: a Tér és Forma című lapban Borbiró Virgil rosszallóan emlegeti a „cikcakkos dekorációt”, nyilván akaratlanul az art deco egyik kulcsmotívumát nevezve meg. A skála azonban ritkán jelenik meg teljességében, gyakran keveredik más, akár historizáló elemekkel – mutat rá Kovács Dániel.

A különlegességek között van még Lamping József egyiptizáló kaposvári mozija, vagy a Rimanóczy Gyula tervezte pasaréti Szent Antal-templom. Szerinte bár ezt hagyományosan modernista stílusúnak tartják, inkább csak egy óvatos lépés afelé, ha összevetjük európai, amerikai példákkal, kitűnik, hogy másról van szó – ez art deco, a regionális jellegzetességekkel.

Ugyanis ez a nehéz besorolás másik oka: bár globális stílus, minden országban hozzáigazították a helyi igényekhez, lehetőségekhez, anyagokhoz. Különösen az olyan perifériaországokban, mint Magyarország. Ezért más az óriási építkezéseket bonyolító Egyesült Államokban a Chrysler Building, a Rockefeller Center, mint Franciaországban a Théatre des Champs-Élysées, a Palais de Chaillot és a Palais de Tokyo, míg Olaszországban gyakran konkrét történeti idézeteket, elemeket használtak az antikvitástól a barokkig. Aztán ott vannak a húszas-harmincas évek hazai neobarokk épületei is: a művészettörténész szerint míg például Walder Gyula vagy Hültl Dezső valódi neobarokk stílusban dolgozott, Málnai Béla és Kozma Lajos néhány ekkori alkotása karikatúraszerűen groteszkbe fordulva, megváltozott kontextusban veszi elő az elemeket, ez pedig értelmezhető art deco vonásként.

Izgalmas téma még az elcsatolt országrészekben élő, emigrált vagy épp ideiglenesen külföldön dolgozó magyar tervezők sorsa is. Az Egyesült Államokban Maróti Géza, Olaszországban Faludi Jenő, Argentínában a számos fontos épületet tervező Kálnay fivérek, András és György, Kassán Oelschläger (Őry) Lajos kevéssé kutatott, még inkább kevéssé közismert alkotók. A szerencsés kivételek közé tartozik a sanghaji belvárosban számos ma is álló épületet tervező Hugyecz László, akinek nevét egyre szélesebb körben ismerik nemcsak itthon, de Kínában is.