Magyarország-erődítmény

Ezzel, a Magyarország-erődítmény jelentésű címmel (Fortress Hungary) jelent meg érdekes írás az Economist című lapban. A cikk legdrámaibb eleme az a két grafikon, amely azt mutatja, hogy az elmúlt csaknem egy évben a népességéhez és főként a gazdasági teherbíró képességéhez mérten a legnagyobb relatív bevándorlással terhelt álammá vált Magyarország egész Európában. Mindannyiunk számára közhely már, hogy a világ, amelyben élünk, a megvalósult abszurditások világa. Ennek egyik legmélyebb oka, hogy bár a világ végtelen történésfolyamának az abszolút döntő többségéről soha nem szerzünk tudomást, de sejtelmünk sincs róla, hogy ki és mikor és hogyan dönti el, hogy miből legyen hír, vagyis „miről szóljon” a világ.

Ennek egyik sajátosan groteszk megnyilvánulása az is, ahogyan az iskolai történelemkönyvek a „világtörténelmet” értelmezik. Hogy mondjuk az 1860-as évekről szóló fejezetekben az európai konfliktusok teszik ki a döntő részt, esetleg az amerikai polgárháború, és ezzel kész is a világtörténelem. Az, hogy Kínában ekkor egy nagyjából húsz-harminc millió ember halálával járó polgárháború dúlt (ez volt a híres Tajping-felkelés), és az angol, francia, holland és német több százezres intervenciós hadsereg a „második ópiumháború” fedőnevű iszonyatos terrorakció-sorozatban (figyelem, mindez a globális „szabad kereskedelem” biztosításának szent ügyéért zajlott!) ekkor rendítette meg a Mennyei Birodalmat a Nyugat olyan módon és mértékben, hogy ennek hosszú távú következményei a 20. században újabb százmillió ember halálához vezettek, illetve hogy ezekben a konfliktusokban eleve kódolva volt az a most kezdődő újabb világbirodalom-váltás, nos, mindez ezekben a fejezetekben említésre sem méltó apróság. Tehát amikor megpróbáljuk megérteni ezt a világot, valójában nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, mert azt és úgy láttatja velünk, „vetíti elénk” ez a gigantikus és a legtöbbünk számára tökéletesen ellenőrizhetetlen monstrum, a globális média, hogy hajlamosak vagyunk végzetes elhamarkodottsággal azt hinni, hogy a hétköznapokban a „valósággal” találkozunk. Azzal a bizonyos Valóság nagybácsival, akit már Cseh Tamás is megénekelt a nyolcvanas évek elejének orwelli világában.

Annak a „valaminek” tehát, amit bevándorlásként vetít elénk ez a gépezet, természetesen vannak időben és térben nagyon is mélyre és messzire nyúló gyökerei, de a dolog persze „csinálva” is van. Méghozzá professzionális „látványtechnikával”, úgy, hogy az élmény a lehető legalkalmasabb legyen azoknak a mesterséges, hamis valóságoknak az elhitetésére, amelyek segítségével a már éppen elég súlyos globális káosz tovább mélyíthető, a mindent és mindenkit elbizonytalanító pánik és hisztéria tovább fokozható. Ezt a kommunikációelmélet egyébként „spektakularizációs”, vagy­is „látványosítási” folyamatként írja le. Úgy kellene tehát elbeszélnünk a helyzetet és megbeszélnünk a teendőinket, hogy ez a planetáris manipulációs gépezet ne tehessen minket pusztító szándékainak engedelmes önfelszámoló eszközévé.

Az egész kérdéskomplexumnak legalább három analitikusan elkülöníthető rétege van. Az első réteg egy legalább félezer éve zajló „történet”, amelynek lényegét az a folyamat adja, amelyben a Nyugat egyre inkább annak a „nem létező pusztító erőnek” az eszközévé válik, amely egyfajta planetáris energiavámpírként egyre brutálisabban kifosztja a világot. Akárcsak a rákos burjánzás („globalóma”), lényegében öngyilkosságot követ el, hisz elszívja a világ erőforrásait, pedig ha ennek nyomán a világ összeroppan, ő maga is elpusztul. Azt a jelenséghalmazt, amelyet ma jobb híján bevándorlásnak nevezünk, ez a világélősködő hozta létre, és provokálja ki ma is.

Ha tehát stratégiai választ akarunk adni a kihívásra, akkor erre a legalapvetőbb történelmi hozadékra is választ kellene találnunk. A második szintet azok a birodalmi törekvések jelentik, amelyek abból adódnak, hogy az elmúlt csaknem egy évszázadban a Nyugat és egyben a világ uraként üzemelő Amerikai Egyesült Államok, bár egyre jobban degenerálódik és egyre kevésbé képes birodalmi szerepéből adódó planetáris kötelezettségeinek eleget tenni, de világbirodalmi státusát egy pillanatra sem hagyja megkérdőjelezni. Így aztán egyre frusztráltabb és „hisztisebb” lesz, azt remélvén, hogy elkerülheti hanyatlását és összeomlását. Ennek érdekében, a maga szempontjából egyébként logikusan, igyekszik destabilizálni potenciális riválisait, Európát, Oroszországot, Kínát és az iszlám világot, illetve igyekszik a riválisok közötti együttműködési rendszereket szétroncsolni.

A riválisok – főként Európa – destabilizálásának egyik döntő módja a bevándorlást eddig felfogni képes „pufferzóna” szétroncsolása volt. És végül van a harmadik, főként látványtechnikai szint, amellyel igyekszik a világot a hamis értelmezés ketreceiben tárolni. Vannak olyan apokaliptikus erejű „látványosságok”, amelyek a tematizációs hatalom által meghatározott ideig totális diktatúrát gyakorolnak a világ „jelentése” felett. Vagyis ez a „nem létező” világerő a világ jelentésének egyedüli meghatározójaként globális véleményhatalomként teszi egyértelművé, hogy miről és mit kell gondolnia annak, akinek kedves az élete. Egy a világ társadalomtektonikai lemezeinek oly érzékeny geopolitikai törésvonalán fekvő, kiszolgáltatott állam, mint hazánk, ha meg akar maradni, straté­giai döntéseiben ennek a három szintnek a kihívásait egyszerre kell tudnia kezelni.