Vélemény és vita
Iráni atom
Álláspont. Atom – mondja a kisiskolás szleng mindarra, amit csodálatosnak, frenetikusnak, különlegesnek, kirobbanóan jónak ítél.
Atom – mondják aztán talán még felnőttfejjel is néhányan, akikben rögzült ez a kifejezés ebben az értelmében vagy szimplán csak a nosztalgia okán. Atom – használják minden földi jóra, de még a tejjel-mézzel folyó Kánaánra is ezt a kifejezést azok a szülők is, akiknek szóhasználatára, szókészletére s ezzel együtt közvetett módon a gondolkodásmódjára is hatással van a gyermekeik által az óvodából-iskolából, homokozóból-focipályáról hazahurcolt terminológia, szokásrendszer, s egyáltalán, annak a mikrokozmosznak minden apró eleme.
Az iráni atomkérdés évtizedes, globális probléma. Ha akarjuk, ha nem. Nem egy helyi kis purparlé… Nem egy lokális válság. Nem egy kocsmai pofon. S botorság is lenne bagatellizálni. És ez már távolról sem atom a fenti értelmezésben. Mert az atomnak már csak ilyenek a jellegzetességei: akárhol okozzanak is vele galibát a csintalan kölykök – akármelyik homokozóba piszkítsanak is bele vele –, hatását keresztül s kasul, minden irányba kifejti. De ettől mentsenek meg bennünket az égiek, s legyen kegyes hozzánk a Gondviselés.
Az, hogy sikerült megállapodni az iráni atomprogramról, alapvetően jó, pozitív, hasznos és mérföldkőszerű fejlemény. Sokkal nagyobb talány azonban – és már napok óta ezt igyekszik megfejteni, elemezni mindenki világszerte, aki csak egy kicsit is hivatottnak érzi magát erre –, hogy milyen következményei lesznek, mennyire rendezi át a világpolitikai és világgazdasági status quót, ha jelen pillanatban, 2015 nyarán beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről.
Az iráni atomprogramról a minap nyélbe ütött paktum ugyanis elsősorban azt jelzi, hogy átalakulás van, de az nagyon! Hanyatt-homlok van! Változás van, minden van – csak épp status quo nincs. No jó, quo vadis még talán akad a latin nyelvkönyvben – meg aztán Henryk Sienkiewicz regénye is megtalálható még a könyvesboltokban és a könyvtárakban, sőt ma már talán az internetről is letölthető –, s ha kiragadjuk onnan, akkor bizony egyre sürgetőbbnek tűnik megválaszolnunk ezt a kérdést. Megoldani a talányt, hogy merre tartunk. Merre tart a világpolitika, milyen fejleményekre kell felkészülnünk? Ha ugyanis csak ülünk karba font kézzel, s pislogunk, mint béka a miskolci kocsonyában, hát mire elszánjuk magunkat a cselekvésre, már csak késő lehet. De vajon ki vállalhatná nyíltan és őszintén – a komolysága és a tekintélye megőrzése mellet – az orákulum szerepkörét?
Az iráni atomprogramról megszületett megállapodás ugyanis azt jelzi, hogy nemcsak a világpolitikai, de a világgazdasági folyamatok is új irányt vesznek. Márpedig az oly sokat emlegetett arab tavasz kezdete óta az ilyen átalakulások folyamatosan a kiszámíthatatlanság irányába visznek bennünket is, oly mértékben, hogy a legtöbb esetben ki is csúsznak az irányítás alól. Lehet bambulni és nézni tétlenül, tehetetlenül, hogy merre haladnak a dolgok, s aki a legfőbb irányító szeretett volna lenni, épp az tárja szét a legesendőbben a karját, mintha nem értene az egészből – a fejleményekből – semmit sem.
Tehát csak reménykedhetünk abban, hogy az iráni atomprogramról megszövegezett egyezség fejleményei majd nem szabadulnak el legalább ugyanolyan mértékben, mint amit már többször is láthattunk az elmúlt időszakban. Nem is kell túl messzire visszanéznünk… Vagyis hogy a jó irányba indult dolgok, az első lépésben még pozitívnak tűnő eredmények egyszer csak nagyon rossz irányt vettek. Mert az lenne még csak az igazán negatív hatás.
Éppen ezért én nagyon is megértem – részben talán osztom is – azok félelmeit, akik arról beszéltek az egyezséget kommentálva, hogy annak még nagyon csúnya következményei lehetnek, ha Teherán atomhatalommá válik. Mert Irán továbbra is az atombomba kifejlesztésének előszobájában van – illetve még csak most lépett be oda igazán, térjünk majd vissza erre a témára akkor, ha kényelmesen el is helyezkedik és elkezd otthonosan mozogni e frissen mázolt falak között –, miközben a szankciók feloldásával anyagi forrásokhoz és akár fegyverekhez is juthat majd. A fokozatosság elve alapján. Az egyezmény ilyen megközelítésben ahelyett, hogy leszámolt volna a rezsim nukleáris ambícióival, az atomfegyverek terjedésének új korszakát nyithatja meg – mondják aggodalmasan. És ebben is van igazság.
Nem szívesen látok újabb és újabb atomhatalmakat a világtérképeken. Főleg akkor nem, ha a megjelölt területen olyan elborult elméjű rezsimek vannak hatalmon, mint az iráni.
Atom – fontos tehát, hogy felnőttfejjel, higgadt ésszel, józan ítélőképességgel kezeljük az egyezség megkötése után immár nem is csak a helyzetet, hanem legfőképp annak várható fejleményeit. Hogy majd néhány év múlva ugyanabban a kisiskolás szlengnek megfelelő értelmezésben mondhassuk el a mára visszatekintve, hogy mindaz atom, nagyon atom „volt”, ami most történik.
Az iráni atomkérdés évtizedes, globális probléma. Ha akarjuk, ha nem. Nem egy helyi kis purparlé… Nem egy lokális válság. Nem egy kocsmai pofon. S botorság is lenne bagatellizálni. És ez már távolról sem atom a fenti értelmezésben. Mert az atomnak már csak ilyenek a jellegzetességei: akárhol okozzanak is vele galibát a csintalan kölykök – akármelyik homokozóba piszkítsanak is bele vele –, hatását keresztül s kasul, minden irányba kifejti. De ettől mentsenek meg bennünket az égiek, s legyen kegyes hozzánk a Gondviselés.
Az, hogy sikerült megállapodni az iráni atomprogramról, alapvetően jó, pozitív, hasznos és mérföldkőszerű fejlemény. Sokkal nagyobb talány azonban – és már napok óta ezt igyekszik megfejteni, elemezni mindenki világszerte, aki csak egy kicsit is hivatottnak érzi magát erre –, hogy milyen következményei lesznek, mennyire rendezi át a világpolitikai és világgazdasági status quót, ha jelen pillanatban, 2015 nyarán beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről.
Az iráni atomprogramról a minap nyélbe ütött paktum ugyanis elsősorban azt jelzi, hogy átalakulás van, de az nagyon! Hanyatt-homlok van! Változás van, minden van – csak épp status quo nincs. No jó, quo vadis még talán akad a latin nyelvkönyvben – meg aztán Henryk Sienkiewicz regénye is megtalálható még a könyvesboltokban és a könyvtárakban, sőt ma már talán az internetről is letölthető –, s ha kiragadjuk onnan, akkor bizony egyre sürgetőbbnek tűnik megválaszolnunk ezt a kérdést. Megoldani a talányt, hogy merre tartunk. Merre tart a világpolitika, milyen fejleményekre kell felkészülnünk? Ha ugyanis csak ülünk karba font kézzel, s pislogunk, mint béka a miskolci kocsonyában, hát mire elszánjuk magunkat a cselekvésre, már csak késő lehet. De vajon ki vállalhatná nyíltan és őszintén – a komolysága és a tekintélye megőrzése mellet – az orákulum szerepkörét?
Az iráni atomprogramról megszületett megállapodás ugyanis azt jelzi, hogy nemcsak a világpolitikai, de a világgazdasági folyamatok is új irányt vesznek. Márpedig az oly sokat emlegetett arab tavasz kezdete óta az ilyen átalakulások folyamatosan a kiszámíthatatlanság irányába visznek bennünket is, oly mértékben, hogy a legtöbb esetben ki is csúsznak az irányítás alól. Lehet bambulni és nézni tétlenül, tehetetlenül, hogy merre haladnak a dolgok, s aki a legfőbb irányító szeretett volna lenni, épp az tárja szét a legesendőbben a karját, mintha nem értene az egészből – a fejleményekből – semmit sem.
Tehát csak reménykedhetünk abban, hogy az iráni atomprogramról megszövegezett egyezség fejleményei majd nem szabadulnak el legalább ugyanolyan mértékben, mint amit már többször is láthattunk az elmúlt időszakban. Nem is kell túl messzire visszanéznünk… Vagyis hogy a jó irányba indult dolgok, az első lépésben még pozitívnak tűnő eredmények egyszer csak nagyon rossz irányt vettek. Mert az lenne még csak az igazán negatív hatás.
Éppen ezért én nagyon is megértem – részben talán osztom is – azok félelmeit, akik arról beszéltek az egyezséget kommentálva, hogy annak még nagyon csúnya következményei lehetnek, ha Teherán atomhatalommá válik. Mert Irán továbbra is az atombomba kifejlesztésének előszobájában van – illetve még csak most lépett be oda igazán, térjünk majd vissza erre a témára akkor, ha kényelmesen el is helyezkedik és elkezd otthonosan mozogni e frissen mázolt falak között –, miközben a szankciók feloldásával anyagi forrásokhoz és akár fegyverekhez is juthat majd. A fokozatosság elve alapján. Az egyezmény ilyen megközelítésben ahelyett, hogy leszámolt volna a rezsim nukleáris ambícióival, az atomfegyverek terjedésének új korszakát nyithatja meg – mondják aggodalmasan. És ebben is van igazság.
Nem szívesen látok újabb és újabb atomhatalmakat a világtérképeken. Főleg akkor nem, ha a megjelölt területen olyan elborult elméjű rezsimek vannak hatalmon, mint az iráni.
Atom – fontos tehát, hogy felnőttfejjel, higgadt ésszel, józan ítélőképességgel kezeljük az egyezség megkötése után immár nem is csak a helyzetet, hanem legfőképp annak várható fejleményeit. Hogy majd néhány év múlva ugyanabban a kisiskolás szlengnek megfelelő értelmezésben mondhassuk el a mára visszatekintve, hogy mindaz atom, nagyon atom „volt”, ami most történik.