Vajon meg lehet mutatni hat csíkban a tavat?

Péntek Orsolya – 2015.06.16. 15:52 –

„Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi” – írja Hamvas Béla a Balaton vidékéről. Rögtön az Öt géniusz elején van a mondat, ott, ahol a dél szelleméről értekezik, amely Itália felől sugárzik át Pannóniába, ahol a „táj sok olasz vidéknél déliesebb”.

Hamvas mondatai nem tudnak nem az ember eszébe jutni Stekovics Gáspár fotóalbumát átpörgetve. A Steko – Képpel írott táj című könyv a festő- és fotóművész Szigligeten és a tavon készült fotói mellett azon művészek portréit és kéziratos sorait tartalmazza, akik valamilyen formában idekötődnek.

Sokféleképpen olvasható a könyv. Fotóalbumként a leginkább: a tó és környezete számtalan téli, őszi, nyári fényképen mutatja az összes arcát. Hol egy jégbe fagyott piros csónak, hol az őszi erdő, hol az alkotóház teraszának jellegzetes kőpadlója, hol a nádasba húzott csónakok – amelyek között Tutajost sejtjük valahol –, hol minimalista felvételek villannak fel, mozaikok, amelyekből összeáll egy táj képzete a fejben. Stekovics Gáspár néhol varázslatot művel: aligha láttunk fotón olyat, hogy valaki úgy tudja megmutatni a tó vizét, hogy az összetéveszthetetlenül a Balaton. Ilyet csak Egry József tudott, pasztellel. A kötet egyik lenyűgöző, dupla oldalas felvételén mindössze hat csík látható: a víz, a vízen hosszában keresztbefutó sötét sáv, talán árnyék, a napsütötte sáv – odáig nehéz elérni –, egy újabb árnyékos sáv, majd a part halvány vonala és fölötte az ég.

A portrék semmivel sem rosszabbak, pedig jó portrét csinálni meglehetősen nehéz. A táj ugyanis nem visel álarcot, de az ember a legtöbbször igen. Stekovics képein a modellek – akik között Lator László, Ágh István, Konok Tamás, Müller Péter Sziámi és Marsall László is szerepel – mintha maszk nélkül látszanának, és jó néhányuk tekintetébe belefeledkezhetünk. Dobai Péter feles világítással készült arcképén a sötét arcfélből egyedül a szem csillan ki. Fénylik. Juhász Ferenc arca: műalkotás. Sándor György: Harlequin, maga a bölcs bohóc.

Nekünk nem hiányoztak volna a tájakkal, tájrészletekkel, az alkotóház sarkairól készült fényképekkel párosított portrék mellől a modellek kézírásos – és néha nehezen olvasható – vallomásai, annál is inkább, mert a szövegek fájóan egyenetlen színvonalúak. De ez aligha a fotós hibája. Az mégis érdekes, mennyire talál egy-egy íráskép a megfelelő archoz.

Szerepelnek idézetek a nagyobb fotók mellett Kertész Imrétől, Orbán Ottótól és Takács Zsuzsától is: az ő soraik összesimulnak a képekkel.

Ahogy Ágh István írja saját portréja alatt: „A pannon lélek visszatérő látomása a Balaton.” Márpedig ez a könyv olyan, mint a Balaton. Vagy Pannónia esszenciája Janustól a szigligeti alkotóház teraszának padlójáig.

Valóban igaz lehet, hogy az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi.